Mint a gyerekek

Új év, új megfigyelések, avagy mivel telik a hócipő nyáron*.

Értem én, hogy ezt itt egy fiatal ország, meg fiatal népesség, de mintha nem is nagyon akarna felnőni. Van itt egy (főleg brit, de azért jut mindenhonnan) népcsoport, akik mintha azért jöttek volna, mert otthon pont ezt kellett volna tenni. Ennek ők is igyekeznek is jól megfelelni:

Van egy halom névjegykártyám (ingatlanosok, fejvadászok, pénzügyi tanácsadók — kb. ezek náluk a slágerszakmák), mintha egy oviscsapattól kaptam volna: Itt senki sem Michael, inkább mindenki Mike. Johnny-t névjegykártyán legutóbb Cash-nél és kínaiaknál láttam, no meg itt. Steve kész csoda hogy nem Stevie, már ha érted mire gondolok. Mark szerencsére nem akarta tovább cifrázni.

Az oviscsapat másik biztos jele a mindennapi (nem) viselkedés: egy-egy boltban a türelem kb. 20 másodpercig tart, utána vagy feltűnően idegesek lesznek, vagy csak egyszerűen elkezdenek hisztizni. (Általában ordítással kísérve. A legendárium szerint a helyiek közül valaki már eleve ezzel kezd, biztos ami biztos)

A nagy rejtély, de talán a megrekedt idő és a felnőni nem akartás újabb jele: a zene. Mindegy hol vagyok, brunch egy halom gyorsan amortizálódó résztvevővel (ez azért önmagában megérne egy dokumentumfilmet) vagy csak egy sima lift, mindenhol a 90-es évek zenéje szól. Mondjuk engem kifejezetten szórakoztat, ez az egyetlen periódus, ahonnan tényleg minden ismerős.

Jut eszembe brunch. Mostabában sikerült kicsit belülről megnéznem ezt a helyi szociális élet alapkövét jelentő eseményt. A lelet első ránézésre egy rakás tizenéves egy-egy végtelenített hitelkártyával és annyi piával, amennyi beléjük fér (több, mint gondolnád, de kevesebb, mint amire ők gondolnak.) Az, hogy közben cirkusz (műsor, zenetánc, túlméretes napszemüveg, udvari fotós, hol mi) és némi étel is akad, csak hab a tortán. Elég sokatmondó, hogy az esemény végén általában a szállodák oldalsó kijáratán terelik ki a jónépet. Az egyetlen bibi, hogy a tizenévesek másnap (aznap délután) csikorgó fejjel 40-45 évesen ébrednek fel.

Jövőre minek gondolni, költünk mintha nem lene holnap (végülis ki tudja?)
Persze itt minden olyan, mintha az ember nyaralna (mondjuk szalmakalapban meg papucsban azért nem járunk dolgozni… na jó, a papucs határeset)

*Kis csalás azért van a dologban, ugyebár papíron itt is tél van. Amúgy meg homokkal, mi mással.