Asszem megtaláltam a helyet, ahol a képeslapokat csinálják

‘Murica, here I come…

Na jó, csak ideiglenesen, mint anno a baráti csapatok. De ne szaladjunk annyira a dolgok elé.

Gondoltam írok, mielőtt átesünk a helyi újévbe (amiről nem tudom hogy a ló melyik oldalán lesz, a nyúlon viszont mindenképpen túl) — szóval helló, 1444.

(Aztán írtam is, különben nem látszana.)

Szóval az úgy volt, hogy csatlakoztam az ‘új év, új munkahely’ mozgalomhoz, így kb. február óta egy közepesen nagy halom amerikaival próbáljuk boldogítani egymást. (plusz én figyelni arra, hogy ne mondjam sokat hogy inshallah). Már kicsit sok volt a helyi munkakultúra — és állítólag az igazit még nem is láttam, csak eleinte egy kicsit — így gondoltam megnézek magamnak egy másikat.

Hááát, ez máshogy érdekes.

A nyúl sötét oldalán zajosan rohangálunk körbe-körbe, aztán egyszercsak történik valami. (Lassan, de bizonytalanul, aztán egyszer csak, ahogy itt mondjuk.) Időnként valaki kiabál (legalább tudjuk, hogy nem érzi magát komfortosan), a társaság másik fele azt mondja hogy “yessir’maam”, amíg a maradék két ember megoldja a megoldandót.

A napfényes Kalifornia, az más.

Előszöris szervezünk egy meetinget. Ott az első öt percet azzal töltjük, hogy miért nincs ott, akit hívtunk: mert elfelejtettük megnézni, hogy ráér-e és a kétfül-szabályt követve egyszerre csak két Zoom-on tud ott lenni szerencsétlen (mondjuk aki ezt a funkciót kitalálta érdemes lenne kupán vágni fagyasztott lazaccal.) Azért biztos ami biztos, megüzenjük neki, hogy szervezze már át az életét úgy, hogy nekünk jó legyen. De sebaj, jut is marad is, ha elég embert hívunk, úgyis ott lesz legalább húsz egyorrú.

Aztán kezdődik a móka. Néhány random szereplő, a megjelenés sorrendjében:

Miss Najódemivanakkor: minden meetingen ott van. Biztos azért, mert többen is vannak. Senki nem tudja tulajdonképpen mit csinál, de minden megoldásra van egy (néha több) problémája, amit kb tízpercenként elismétel. De itt mindenki cuki és udvarias (esetleg passzív-agresszív, de a passzív fajtából), úgyhogy mindenki csendben figyel, esetleg — szigorúan kikapcsolt kamerával — szemet forgat.

Mr. Kapcsolatépítő: mindegy miről van szó, ő mindig talál kapcsolat:

• szerintemmég beszéljünk X meg Y meg Z-vel is (itt csak azért hagyja abba, mert kifogy a betűkből. Nem elég rutinos, hogy az abc elején kezdje. Vagy az nem elég kifinomult a nyugati partra, tudomisén.)
• hát ezt nem tudjuk megcsinálni, amíg X nincs kész. Az meg Z-től függ, a múltkor hallottam. Szóval nincs mit tenni, de esetleg ha szervezünk egy meetinget… (egy Asterix képregényben itt a fejbekólintás jönne, de nem lehet minden munkahely képregény, hogy nézne az ki.)

A megbeszélések nyelve a bikkfanyelv. Én azt hittem ezt az indiaiak találták fel amikor megunták a rövidítéseket, de nem, azt hiszem megvan a forrás. Nem tudom hogy van a bikkfa angolul, úgyhogy egyelőre bullshitnek fordítom, ami nem áll túl messze a valóságtól. Persze ez nem túl udvarias, de bunkók legyünk vagy pontatlanok, ez a kérdés, válasszatok.

Látogatók in da hauz

Aztán egyszer csak meglátogattam őket. Egyrészt, mert része volt a “még nem jártam mindenhol, de az is a tervek között van” programnak, másrészt meg hogy rájöjjenek, nem egy kesztyűbáb okoskodik a kamera túloldaláról. Na jó, meg hívtak is, hogy ugyan menjek már. (A végén nem mondták, ezt jó jelnek veszem, de lehet hogy csak udvariasak, ugye.)

A gyár egy San Diego környéki kisvárosban van (átlagéletkor ránézésre 65, de ennyi fitt-futó-ugró-bicikliző embert még nem láttam egy helyen. Vagy csak állandóan sietnek).

Az első ami feltűnt, hogy a napfényes Kaliforniából valaki kihagyta a napfényt. Állítólag ez Május-Júniusban normális, az óceán meg a felhők és a klíma, vagy valami hasonló. (Fura módon a nyúlon túl a felhők meg a klíma mást csinál, bár mostanában itt is volt özönvíz. Lehet raklamálni kellene a birodalomnál, hogy nem elég nagy itt az óceán, vagy valami.)

A második — mondjuk ez nem volt akkora meglepi — hogy az iroda még mindig elég szellemtanya-jellegű. Mondjuk pókhálók nincsenek, de emberek sem nagyon. Azért az újdonságokat (vagy az új főnöküket, kinek mi) azért csak eljönnek megnézni. Az esemény folyományaként impromptu csapatépítő is kerekedett, újszerű felismerésekkel:

• Néhány helyszínre nem elég a mezei helyi belépőkártya, amerikai állampolgárnak is kell lenni. Miután ez kiderült, már nem is volt akkora meglepi, hogy az én csapatom is egy ilyen helyen lakozik, úgyhogy a bejutás remek napi kaland volt. Persze próbáltam megkeresni a titkos dolgokat is, ha már ott vagyok, de semmi. A leggyanúsabb a néhány helyiségen kint levő “Ne hozz be ételt, italt vagy kartonpapírt” tábla volt. Azóta sem értem, mi bajuk a kartonpapírral.
• Az egyik csodabogár észrevette, hogy “jé, nekem itt van irodám”. Mentségére legyen szólva, csak egy éve dolgozik a gyárban, most tűnt fel hogy az egyik ajtón az ő neve van. Biztos sokat járt eddig erre. (én is észrevettem hogy ő észrevette, de ő nem vette észre hogy észrevettem hogy ő észrevette, nem túl éberek arrafelé)
• Jé, te ilyen magas vagy? Végülis, egy városban éltek, egy irodában dolgoztok (ja, azt nem), tök jó hogy két év után találkoztok. Kifordítva mindenki rózsaszín és Zoom-on mindenki ugyanolyan magas.

Hármaska, avagy Mindennek Kell Márkanév. De tényleg mindennek, hangzatos név nélkül egy másfél napos (normális helyen, itt legalább két hét) feladatba sem kezdünk bele. Ime egy faék egyszerűségű példa, barkácsbolt és lakásfelszerelés. Ez otthon kb így menne:

• Hello, állandóan fejbever az ajtó, faéket merre találok?
• Jobbhátul, hármas polc asszem.

(A nyúlon túl is majdnem így, kivéve, hogy először az egyik indiai átküld egy másikhoz, mert ő tudja, de persze nem.)

Na a napfényesben a legtöbb eladó lelkes (vagy feltűnően nem, középút nincs):

• Ó, hat ajánlom a Mindent-megállít Corp. Csodastop termékét. Vaaaaagy, ha nagyobb az ajtó (hol élek én raktárban? Meg ha a nagy ajtó ver fejbe szerinted még ide tudok jönni?), akkor a Megastop Szuperhatalmas Megállítót…
• ööö… köszi, sima faék?
• ¯\_(ツ)_/¯

Bónusz kishír a nagyvilág lokális részéből, avagy a szaudiak elhúzzák a csíkot, de nem úgy

Mondtam én, hogy az itteniek nem szeretnek hosszút építeni, csak magasat (esetleg szigeteket) — lásd a miért nincs nálunk vasút fejezet — de úgy tűnik a szomszédok találtak egy ésszerű kompromisszumot. Avagy nem baj ha hosszút építünk, csak legyen magas is. Megint víziója volt valami helyi nagyságnak (ugye hogy nem csak D-vitamint lehet kapni ha valaki sokat van a napon), ami egyszercsak a megvalósítás rögös útjára lép majd inshallah.

A csík eleje. Vagy vége, attól függ merről nézzük. Szerintem kicsit kevés a vízparti ingatlan, bár a helyi ingatlanosok úgyis eladják majd hogy “igaz hogy 100km a tenger, de ez ugyanaz az épület”…

Nem tudom kinek van akkora egója hogy 170 km hosszú tükörbe fér csak bele, dehát ez már csak így megy errefelé. (én csak az ablaktisztító Pókember Zrt.-t szeretném menedzselni, köszönettel. Elég lesz az egyik oldal is.)

Egyszercsak a sivatagban lesz egy ilyen városunk, vagy mi: magas és hosszú, de semmiképpen nem széles, mert védjük a környezet. Szóval éljen mindenki, mármint szép sorban, járjon tömegközlekedéssel (muhaha), autót ne is lássunk, mert az haram*. (a kőolajat zsemlévé és egyéb jóságokká konvertáló gazdaságot meg felejtsük el egy pettyet)

Fura ez a környék, mintha minden a feje tetején állna: a fjordok a déli szomszédoknál vannak, hibba… mármint fura emberek ellenben északnyugat felé.

* a ’tiltja a vallásom’ kicsit szigorúbb, helyi verziója.