Még elfér a fa alatt: Liverpool – Mélyből a csúcsra
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy most olyan könyvről kell írnom, amihez nekem is volt egy kis közöm. Na, nem mintha annyi könyvajánlót írnék, de pár hónapja Bence megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem most ehhez. Mondtam, hogy persze, de akkor már rendhagyó megoldásban gondolkodtam, például benézhetünk egy kicsit a kulisszák mögé, szóval legyen valami olyasmi, hogy – Így készült: Berei Dániel: Liverpool.
Úgy kezdődött a dolog, hogy Berei Dani kollégám szólt a BL-döntő előtt, hogy ha megnyerjük a meccset, akkor az Inverz Media szinte biztosan megbízza egy könyv megírásával, amelynek a témája olyasmi lesz, hogy a Liverpool útja a gödör aljáról (vagyis valahonnan Hickstől, Gillettől és Hodgson papától) a BL-győzelemig. Dani pedig szerette volna, ha lektorálom a könyvet, én meg mondtam, hogy persze.
Mármint persze, hogy megnyerjük a döntőt! – és ez nemcsak túlzott optimizmus vagy arrogancia volt a részemről. A Tottenham annyira ki volt pukkadva az előző szezon végén, hogy nemhogy egy percig sem volt számomra kétséges a madridi döntő kimenetele, de egyenesen meg voltam róla győződve, hogy simán verjük a Spurst. Hogy végül mennyire volt sima a meccs, azt egy komolyabb szakmai vita tudná csak eldönteni, de mivel sikerült behúzni, végül a könyvvel kapcsolatos felkérés is befutott Danihoz.
A nyár tehát Dani számára a könyvírás jegyében telt el, és mivel júniusban kezdte, de augusztusban (tehát szeptemberben) már le is kellett adnia, Fűrész Ádám (Füszi) és én igyekeztünk segíteni a szövegek átnézésével, tippekkel, apró korrekciókkal, mert azért tényleg nem két perc egy ilyen könyvet összedobni. Pláne, ha olyan maximalista az ember és annyira igényes a munkájára, amilyen Dani (és a végeredményt látva ugyanez elmondható a kiadó munkatársairól is).
Ennek megfelelően nem egy gyorsan összedobott, jegyzőkönyvekből, statisztikákból és cikkekből összeollózott hagyományos sportkönyv született meg. A BL-döntő felelevenítése mellett a könyv nagy hangsúlyt fektet a 2010 és 2019 közötti időszak elemzésére – a pályán és a pályán kívül történteket egyaránt áttekintve –, és kiemelten foglalkozik a BL-győzelemmel végződött 2018–2019-es szezonnal. Körbevezet a 2019-es BL-győztesek arcképcsarnokában, és olvasmányos formában feleleveníti a klub történetének legfontosabb eseményeit és legnagyobb érdekességeit, valamint bemutatja azt a 22 korábbi legendát, akikért a Kop tűzbe menne.
Mindezt élvezetes stílusban teszi, a szakmai vonatkozásokra, taktikára, olykor a gazdasági háttérre is figyelmet fordítva. És olyan alapossággal, hogy én is találtam benne olyan sztorikat, érdekességeket, információkat, amelyek újak voltak számomra. Már ezekért önmagában kötelező minden régi Liverpool-szurkoló és a klubbal csak most ismerkedő számára, de amitől a könyv még egyedibb lett, és amiről számomra örökre emlékezetes marad, az a szezonnyitó alkalmából Liverpoolba tett kirándulásunk dokumentálása.
Dani és Füszi a könyv miatt ugyanis a nyáron leszervezte az utat a Norwich elleni hazai meccsre, és mivel úgy alakult, hogy nekem is lett jegyem – bár eredetileg nem így terveztem, de végül úgy döntöttem, hogy – akkor már nem is hagyom ki. Nem is döntöttem rosszul, elég jól mulattunk, és nem mellesleg a csapat négyet gurított a Norwichnak – mindet közvetlenül az orrunk előtt.
Furcsa volt nem a Kopból, ráadásul ülve nézni a meccset, de kb. ekkora show még soha nem volt a blog névadójának számító Anfield Road-i lelátó előtt, szóval már csak ezért is megérte ezúttal közvetlenül a vendégszektor mellé ülni…
Két nap a Mersey partján – Így kirándulj Liverpoolba
A könyvet záró útleírás természetesen alapvetően nem egy öncélú mementó arról, hogy mennyire jól éreztük magunkat kint, sőt talán a legkevésbé az – hiába teszek úgy, mintha az lenne. Sokkal inkább egy olyan összeállítás, ami élvezetes stílusban segít eligazodni, útitervet összeállítani minden olyan szurkolónak és érdeklődőnek, aki még csak tervezi a liverpooli utat.
Maga a beszámoló a Mersey partján található Brasco Lounge-ban kezdődik, ami számomra szinte zarándokhelynek számít: amikor csak Liverpoolban vagyok, mindig betérek ide egy pintre meg egy mexikói Superbowlra. Ezt a helyet a feleségem találta, amikor olyan reggelizőt keresett, ahol a magamfajta mindenre érzékeny gasztronyomorult is jóllakhat, és nagyon jót talált.
Az evertonos taxisunkról annyit, hogy azért nem hagytuk annyiban a dolgot, a leírtaknál jóval több oltást kapott, de megértem, hogy Dani nem akarta erre kihegyezni a dolgot, van elég bajuk szerencsétleneknek. Mindenesetre a korábbi házasságból való zabigyerek-hasonlattal kapcsolatban azért megjegyeztem, hogy ebben az esetben
valójában az Everton a zabigyerek… (Holgate próbál menteni, öngól!)
Daniék amúgy a taxis mellett egész Evertont befenyítették: nem kellett mást tenniük, csak kiállni a sarokra a szállással szemben, ahonnan a stadion és a Trent-tűzfal is egy-egy perc séta volt, és mivel mindenki látta, mennyire élesek a srácok így meccsnapon, nem is mert senki beléjük kötni. (Legalábbis az a három-négy alsós, aki hétköznap délelőtt arra tekergett.) Erről készült is egy nagyon vicces fotósorozat, de ezt a résztvevőkre való tekintettel egyelőre még nem publikáltam.
Az Anfielden található Liverpool store kínálatával kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy én jellemzően nem nagyon találok olyasmit ezekben az üzletekben, amit szívesen megvennék, de most mégis otthagytam egy mez árát úgy, hogy mezt nem is vettem.
Ez mondjuk, majdnem vissza is ütött, amikor a meccs előtt a szektorban egy szlovén úriemberrel beszélgettem, és végignézve rajtam megkérdezte, hogy turista vagyok-e és csak kijöttem a meccsre? Mondom, nem,
23 éve szurkolok a csapatnak, és voltam már itt néhányszor, csak hát van ez a ‘No Team Colours on Matchday policy’-m…
(Viszont legalább az Inside Anfield összefoglalóban egyszerű volt kiszúrni a kapu mögött ugráló fekete bőrdzsekit.)
Mindez kb. öt méterre történt a Norwich szurkolóitól – ennyire közel ültünk hozzájuk, de persze semmiféle konfliktus nem volt, a vegyes zónában is kulturáltan vegyültünk velük a meccs előtt. Ha lett volna valami balhé, az kb. csak köztem és Dani között alakulhatott volna ki, olyan szenvedélyes vitát folytattunk a csapat játékáról és egyes játékosok teljesítményéről, amit csak azért voltam hajlandó megszakítani, hogy két gól között visszadobjam Krul kapusnak a lelátóra felpattanó labdát.
Végül aztán nem ebből lett a probléma, hanem abból, ami az esti meccseknél mindig fenyeget: ha nyer a csapat – márpedig kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy nyer –, akkor bizony a későn kezdődő ünneplés a Sandonban könnyen belecsúszhat a hajnalba. Ennek megfelelően a szombatot gyakorlatilag el is vesztettük volna, ha nem érezzük kötelességünknek, hogy a Klopp-tűzfalhoz is elzarándokoljunk, na meg ha nem veszem rá a társaságot még egy kis múzeumozásra…
Az mindenesetre biztos, hogy két-három napot azért érdemes rászánni a városra, ha az összes kötelezőnek számító, de egyébként tényleg érdekes és ikonikus helyszínt fel szeretnénk keresni, és még jól is szeretnénk érezni magunkat. Viszont az is garantálható, hogy
ha az ember kimegy az Anfieldre meccset nézni, akkor onnan úgy megy haza, hogy ide még biztosan visszajön.
Ezért talán nem is muszáj mindent belezsúfolni az első kirándulásba, de a könyvből kiderül, hogy mi az, amit nem szabad kihagyni.
Ha tetszett, kövesd a blogot a Facebookon is!
