🇰🇵 A Kézműves Urán hazájából jelentem

Published in

biachu

9 min readJul 3, 2018

Már nagyjából az utazás előtt ilyesmi címeken gondolkodtam, hiszen az egyik legizgalmasabb úticélnak tűnő Panmunjon területén lehetősége van a földi halandónak de facto északi területre lépni, még ha csak egy barakkból is. Aztán persze máshogy alakultak a dolgok, és ez nem történt meg, de azért így is a világ egyik legzártabb diktatúrájának a közvetlen közelében jártam, amihez az érdekes kontrasztot az alig 70 km-re fekvő, 25 milliós déli metropolisz szolgáltatta.

Aki szokott akár csak felületesen is híreket olvasni, az mostanában biztos látott legalább egy képet vagy videót, ahogy egyrészt Kim Dzsong Un limuzinja ebédre viszi a kedves vezetőt a megterhelő tárgyalássorozatról, miközben testőrei kocogva próbálnak lépést tartani a sindelfingeni csodával, vagy amikor déli meghívója kezét markolva történelmi pillanatot okozva átlép a demarkációs vonalon. Aztán persze azóta már a Trump tali is megvolt, a mémgyárak legnagyobb örömére.

Ilyen magasszintű találkozóra persze még nem került sor korábban, de így is egy roppant érdekes területről van szó, ahol egyrészt mindkét oldalon állandó készültségben lévő katonák, másrészt egy erre a feszült politikai helyzetre igen professzionálisan kiépített turista ipar található. Nem szeretnék mélyen elmerülni a Koreai Háború történetében, mert egyrészt nem vagyok a téma szakértője, másrészt terjedelmi korlátok is akadnak, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy de jure a mai napig hadban áll egymással a két ország, mivel 1953-ban nem béke köttetett, csupán fegyverszünet. Ennek eredménye a DMZ néven ismert zóna (Demilitarized Zone — a 38. Szélességi fok mentén, nagyjából) ez a teljes határ menti terület 4 km szélességben, mintegy 250 km hosszan, ahol a fegyverszüneti megállapodás értelmében nem tarthat nehéz fegyverzetet egyik hadviselő fél sem. Ennek egyik legfontsabb pontja a JSA, avagy Joint Security Area, ami tulajdonképp a panmunjoni együttes — itt tudnak tárgyalni egymással a két Korea képviselői, egy olyan barrakban, aminek az egyik fele Észak, a másik Dél.

Ez a terület már tavaly is roppant izgalmas volt, pedig akkor épp eszkalálódott a konfliktus, szemben a meglepetésszerű enyhüléssel. Nagyon régi vágyam, hogy eljussak Észak-Koreába, de úgy döntöttem, hogy amíg fennáll ez a rezsim érdemi konszolidáció híján, addig nem szeretnék az utazásommal hozzájárulni a valuta készletük növeléséhez, így maximum a már említett helyen tudok rá egy pillantást vetni. Sajnos mint azt már a szöuli írásban jeleztem, hiába foglaltunk le egy utat már hónapokkal korábban, végül az azt megelőző éjszakán érkezett az sms, hogy sajnos nem tudunk a JSA területére lépni, mivel a fokozódó katonai helyzet miatt lezárták a területet, és emelték a készültségi szintet. De ha gondoljuk az egyel kevésbé izgalmas túra, a Dorasan station, Dora Observation point és a 3rd Tunnel bejárható kárpótlásként. Jobb híján, meg ha már ennyit utaztam idáig, úgy döntöttem elmegyek rá, még egyedül is.

A Túrát a tourdmz.com oldalon foglaltam, és bár nem túl bizalomgerjesztő az oldaluk, valahogy nem lefelé lógott ki a többi közül. Mivel a DMZ területére egyébként is csak ellenőrzött irodák vihetnek be turistát, a legfontosabb érv az volt, hogy náluk nem kellett előre fizetni, és mint később kiderült, ez nagy szerencse, mert ugye a politikai-katonai helyzet változása miatt általában nincs visszatérítés.

A busz az előző nap már megismert városháza melletti térről indult, itt kellett megtalálni a Hotel Presidentben lévő irodát, ahol elmondták melyik buszt keressük. Sajnos azt elfelejtették hozzátenni, hogy a rendszámot nézzük, ne az ablakba kirakott, nagyméretű számokat, így több tanácstalanul kóválygó társammal majdnem lekéstük a buszt. Ugyanis nem csak ez az egy cég indul innen, és bár mindenhol beszél valaki angolul, elég kapkódosan, és nem mindig jól. De végül az utólsók egyikeként sikerült felszállnom, és elindultunk a demilitarizált zóna felé egy autópályán.

Eleinte még semmi különös nem volt látható, egy metropolisz reggeli ingázó forgalma jelentette a legnagyobb izgalmat, de ahogy elértünk a folyó mellé, egyre több őrtorony kezdett feltűnni, és az út melletti kerítés tetején lévő szögesdrót is jelezte, hogy nem egyszerű vadkerítéssel van dolgunk, hanem itt a 2x3 sáv gyakorlatilag a határon fut. Aztán szépen-lassan elkezdtek feltünedezni olyan műtárgyak, amiket elsőre kicsit robosztusabb hidaknak néztem, majd kiderült, miután a figyelmünket is felhívták rá, hogy ezek speciális útakadályok arra az esetre, ha északról támadás indulna: egyszerűen lerobbantják a visszavonuló erők, ezzel járhatatlanná téve a vörös szőnyegnek tűnő főutakat. Végül az autópálya is véget ért, átkeltünk az Imjin folyón, a kirakott betonakadályok között szlalomozva, majd egy útlevél ellenőrzés várt ránk.

Talán feltűnt, hogy a korábbi írásaimmal ellentétben ez a post nem nagyon tartalmaz saját képet/videót eddig, és ennek az oka igen prózai: nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy ne tegyük, különösen az említett hídnál, mert katonai okokból _szigorúan_ tilos, jobb esetben csak elveszik az eszközt, rosszabb esetben egyéb retorziókkal is számolhatunk. Általában minden lelkiismeret furdalás nélkül hagyom figyelmen kívül a hasonló — többnyire egyébként értelmetlen — szabályokat, de ebben környezetben minden ellenvetés nélkül fogadtam az ukázt (azaz: csak visszafelé próbáltam titokban fényképezni, de érdemi eredmény nélkül).

Itt bejutottunk a DMZ szívébe. Ami egyébként egy roppant termékeny föld, és mivel évtizedek óta tkp. háborítatlan, így sok védett és nem védett faj lakta be boldogan. Emellett a déli kormány adókedvezményekkel próbálja arra ösztökélni a polgárait, hogy költözzenek ide, hiszen mezőgazdasági szempontból igencsak jó adottságai vannak, nameg gondolom a hazafias érzelmek is jól táplálhatók az amúgy a szokásosnál sokkal drágább, de eredet megjelölt termékekkel.

Első állomásunk a Freedom Bridge névre keresztelt műtárgyhoz vezetett, ami arról kapta a nevét, hogy a háború végén itt cseréltek foglyokat a szemben álló felek. Az egyik kerítésre milliónyi színes kis szalag volt aggatva, ami mint kiderült azoktól származik, akiknek családtagjai maradtak a másik oldalon, és így hagytak nekik (szimbolikus) üzenetet. Volt itt még egy felrobbantott gőzmozdony, amit milliónyi golyó is szaggatott, egyfajta nagyon is valós mementóként a háborúból.

A következő állomás a 3rd Tunnel névre hallgató alagút, ami mint a neve is mutatja a 3. ilyen műtárgy, az egyébként 4 (eddig) felfedezettből. Ezt egészen konkrétan 1978-ban, egy északi disszidens figyelmeztetése után fedezték fel, és két korábbi illetve egy későbbi társához hasonlóan azt a célt szolgálta volna, hogy nagyon hatékonyan és még észrevétlenebbül nagy létszámban csapatokat dobhassanak át déli területre az északiak. A kísérőnk elmondása szerint a felfedezés után a déliek próbálták úgy beállítani, hogy egy szén után kutató bányászcsapat csupán rossz irányba ásott tovább, és ezt igazolandó, a falakat bekenték, wait for it: szénnel, de nem kell geológusnak lenni hozzá, hogy kiderüljön a valóság, hiszen egy vöröses, kemény kőzetbe fúrták az alagutat. Mielőtt leereszkedtünk volna, még levetítettek egy 20 perces filmet a háborúról, ami biztos, hogy nagyon szörnyű volt, de itt már egy kicsit kezdett átmenni déli propagandába a nyelvezet. Ezután jöhetett végre az alagút konkrét meglátogatása.

Ide a könnyebb megközelíthetőség és a rendszeres csoportok miatt egy kicsi monorail kocsival lehet leereszekdni, ami egy olyan szűk járatban halad, hogy igencsak indokolt a védősisak használata. Az északiak alagútja pedig teljes pompájában is alacsony, így itt azért tilos fotózni, mert olyankevés a hely a látogatóknak, hogy gyakorlatilag végig kell futni rajta, esetemben lehúzott fejjel, és megyünk is vissza, mert jön a következő csoport. Az út végén van egy vasajtó, amin át lehet látni az északi oldalra, ami természetesen sötétbe burkolózik. Itt már olyan közel vagyunk a határhoz, hogy hiába egy jól szituált turisztikai központ, a felszínen a kerítéstől méterekre aknamezők találhatóak, amikre egyébként elég sok tábla hívja fel a figyelmet. Ezeket már szerencsére meg lehetett örökíteni, így ezt tudom prezentálni.

A következő programpont a Dora Observatory nevű kilátópont, ami régebben szintén elzárt terület volt, de immár az egyik legjobb megfigyelőpont délről. Érdekes színű terepmintákkal díszitett igazi vasbeton bunker, a zászlók és katonák nélkül akár Hitler dániai objektumai közé is tartozhatna. Persze jobb állapotban van, és fókák helyett itt még sajnos katonák laknak. A kilátórészen felszerelt rengeteg távcsővel egy szép város panorámája helyett a DMZ területét vehetjük jobban szemügyre, nem beszélve két érdekes északi képződményról: a Zászlóról és a Keszongi Ipari Parkról. Előbbi egy irdatlan magas acélszerkezeten lobogó, háztömb méretű zászló, aminek természetesen lett déli párja is — mindkét esetben pusztán a szövet súlya is impozáns. Az északi paraméterei 160 méteres magasságot és 250 kg-os súlyt takarnak. Ez egyébként az úgynevezett propaganda faluban található, ami arra hivatott, hogy bemutassa, nem is olyan szörnyű itt az élet, sőt. Természetesen az egész ‘település’ csak színjáték, amelnyek a csúcsa minden értelemben a zászló. Az elmondások alapján olyannyira nem adtak a részletekre, hogy jobb távcsövekkel látszik, sok esetben még ablakok sincsenek az épüketekben, nem hogy berendezett belső terek.

A szinte már mindenhol megszokott kínai turista-rajzást itt még az tette nehezebben tolerálhatóvá, hogy a helyi ifjú kadétok számára úgy tűnik ez egy tökéletes osztálykirándulás helyszín: egy 30–40 fős, terepmintás gyakorlóba öltözött gimis korú csoport tekintette meg a távcsövek segítségével az északi állásokat. Úgy tűnik ez a ‘looking at things’ hozzállás mélyen van kódolva a koreai néplélekben. Fel volt festve egy Photo Line elnevezésű vonal, ami régebben azt a távolságot jelölte, ahonnan még lehetett a halandó látogatóknak is képeket készíteni, de manapság már minden gond nélkül kattintgathatunk a kilátó legszéléről is. Sajnos, bár átlátni Északra, olyan nagy a távolság, hogy tényleg csak pár percig izgalmas. Ezen mondjuk segített, hogy a buszunk fél óra után ment is tovább az utolsó előtti helyszínre.

Természetesen jól megörökített látogatások történtek

Ízlésesen belógó mutató ujj és a Photo Line

Ami nem más volt, mint a Dorasan station. Ez az utolsó vasútállomás a határ előtt, ami sok szempontból szimbolikus jelentősségű. A vasúti kapcsolat helyreállítása a két Korea között, és maga az állomás újjászületése is nagyban köszönhető a túloldalon található Keszongi Ipari Parknak. Ez egy olyan terület, ahol bár Északi fenhatóság alatt, de Déli gyárak működnek, kihasználva a filléres északi munkaerő nyújtotta előnyöket.

Dél-Korea politikáját két vonulat határozza meg: van a keményebb, kevésbé párbeszéd alapú magatartás a szomszéddal, és van egy pacifistább, inkább a kommunikációra hangsúlyt helyező vonal, amely az elmélete középpontjába azt állítja, hogy addig is amíg beszélünk-tárgyalunk, nem háborúzunk. Ennek egyik legnagyívűbb példája az említett ipari park. Észak-Korea gazdasága ezer sebből vérzik, és ugyan már nincsenek milliós áldozatokat szedő éhínségek, mint a 90-es években, de a külföldi valutára igencsak rá vannak utalva. A délieknek pedig a politikai eredményeken kívül gazdaságilag is nagyon hasznos ez a kontribúció. Amikor békésebb időszakok vannak, akkor egyfajta win-win helyzetként üzemel az ipari park, ahova minden nap jár a vonat Délről, a gyárakat vezető munkásokat szállítva. De problémásabb időkben — mint a látogatásom alatt — leállítják a termelést, és kivonják az esetleg ott tartózkodó délieket.

Mivel ottjártamkor eléggé feszült volt a helyzet, még inkább bizarr volt az egész állomás. Bárhol máshol Koreában ez csak egy lett volna a többi, jó állapotban lévő, de építészetileg nem túl izgalmas állomás közül. Így viszont egy furcsa mementója volt az áhított egységnek, ami bármennyit is tettek érte, nem jött még el. A steril terek, a határátlellenőrzéshez telepített kapuk, és az üres állomás a jövőbeli interkontinentális vasúti kapcsolatok víziójával egy furcsa kontrasztot mutatott az északi Patyomkim faluhoz képest, de mégis egy tőről fakadt a kettő. Volt még egy igazán hatásvadász installáció is egy zongorában manifesztálódva, melynek a húrjai szögesdrótból voltak. De emellett sokkal valóságosabb ‘installáció’ volt az állomáson kívül a peronokat elzáró kerítés az immár eredeti funkcióját betöltő szögesdróttal a tetején. Szomorú látvány amíg a világ a kerítések irányába halad, bár egy darabig reménykedhettünk benne, hogy a vasfüggönyök a múlté.

Ízléses ételfotók, ínycsiklandó finomságok

A politikai-érzelmi hullámvasút után már csak egy programpont várt ránk, méghozzá egy a DMZ területén lévő étteremben az ígért koreai ebéd. Ami már igencsak ránkfért az egésznapos utazás-mászkálás után. Tradícionálisan elhanyagolt helyen, tradícionálisan a földön, cipőnket japán módi szerint az ajtó előtt hagyva fogyasztottuk a még tradícionálisabb, bulgogi szerű, levesben tálalt marhahús csíkokat, természetesen kimcsivel és egyéb zöldségekkel kísérve. Ezután a már ismert útvonalon visszatértünk a városba, ami nagy megkönnyebülés volt. Mert ha nem is sikerült eljutni az eredeti célpontomhoz, így is nagyon közelről szemlélhettem meg, milyen is a világ legzártabb diktatúrája. Zárásként pedig itt van még egy videó egy érdekes motoros túráról, ami átszelte Északot.

🇰🇵 A Kézműves Urán hazájából jelentem

Written by Gábor Vállaji