🚝 ShiShimShin
Sikerült egészen elmaradnunk a posztokkal, bár ebben sok külső tényező is hátráltat, mint pl a visszatérő betegség, ami nagyban köszönhető a sajátos Japán építészetnek és a kiváló téli időjárásnak. Arról nem is beszélve, hogy ezzel az írással már három napja szenvedek, de most már csak azért is befejezem. Egy ideig pedig az utolsó tokiói írás következik.
Tsukiji elhagyása után sikerült 19-re lapot húznunk és eljutna Tokió egy olyan pontjára, ami minden tekintetben überelte az összes eddigit. Shibuyába alapból úgy érkeztünk meg, hogy begördült a metró a végállomsára, amit épp átalakítottak. Úgy 20 m magasan, de alatta-felette-körülötte is mindenhol építkezés folyt. Kezdünk elfogyni azon jelzőket illetően, amivel hitelesen vissza tudnánk adni ezeket a folyamatos léptékváltásokat és a ránk gyakorolt hatását (agyleolvadás), de Shibuya valahogy megint csak előhozta belőlünk a kisgyereket. Minden olyan mintha a méltán híres klasszikus Fritz Langtól, a Metropolis (vagy még inkább a japán remake) elevenedett volna meg. Ez a város bizony nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is terjeszkedik minden irányba és főleg folyamatosan. Az épp átalakuló metróvégállomás pl a nemrég felhúzott Shibuya Hikarie épülettel összeköttetésben áll meg valami elképesztő _sűrű_ konstrukcióban. Na de hagyjuk az építészetet, valószínűleg rajtam kívül kevés embert érdekel, hogy a 2003-ban bezárt Tokyo Bunka Kaikan helyére épült az új 34 emeletes, egy 2000-fős koncert teremmel ellátott felhőkarcoló, ami hasonlóan fontos kulturális funkciókat kíván ellátni, mint elődje, aminek köszönhetően lett az a kulturális központ és nyüzsgő centrum Shibuya, ami ma.
Eredeti terveink szerint ezt az éjszakát egy Manga Kissában töltöttük volna, de a Morita mamáéknál lakás és az eső kicsit megviselte a cukorból készült gaijin lelkünket, így kerestünk gyorsan egy szállást Air B’n’b-n mielőtt továbbálltunk volna Narába. És ha már kerestünk, ugyan miért ne Shibuya és Shinjuku közelében, ami Tokyo talán két legfontosabb kerülete. Előbbi ugye a híres zebrával és a fogyasztói kultúra legfőbb oltáraival, minden hülyeséget áruló boltjaival, utóbbi pedig a felhőkracoló negyedével és a világ legforgalmasabb állomás komplexumával.
Végül Shibuyától helyi szinten nem messze találtunk egy szállást Herónál, Shimokitezawában. Ez csak három megálló a Keio Line-on, de ez a kb 10 perces vonatút olyan mintha a futurisztikus utópiából egy decens japán kisvárosba érkeznénk. A megálló olyan, mintha most esett volna ki valamelyik animéből. Otthonról mindig úgy gondoltuk, hogy egy kicsit biztos túlrajzolják ezeket, de itt gyakorlatilag rájöttünk, hogy tulajdonképpen csak szolgaian ábrázolnak mindent, ami körülveszi őket. Nem akarunk levonni semmit Miyazaki érdemeiből sem, de egy vizuálisan (és kulturálisan) ilyen szinten gazdag (és zsúfolt) országban azért lássuk be, hogy némi előnnyel indult gaijin kollégáihoz képest.
Új szállásunkon volt erkély, amiről csodálatosan rá lehetett látni a vasútra, ami a folyamatos sorompó leeresztéssel is bizarr szignállal egy darabig jó móka volt, illetve egy olyan “origami” fürdő, ami valami bizarr disztópia megtestesülése lehetett csupán, mert ebbe még egy japán se fér be igazán. A japán erkély értelmezés és használat a legtöbbször egyébként elég távol áll a mi sztenderdjeinktől, de erről majd egy külön írásban számolunk be.
Miután végre egy európai értelemben vett tisztálkodáson is átestünk, visszatértünk csodálatunk helyére Shibuyába. Sajnos egyelőre a két fentebb hivatkozott kerületre jutott összesen egy fél napunk, ezért csak átrohantunk rajtuk, de lehet jobb is így, mert lélekben könnyebb lesz felkészülni az áprilisi mély-merülésre. Shibuyában van a híres kutya szobor Hachikóról. Hachiko azzal érdemelte ki a hírnevét, hogy ezen az állomáson várta a gazdáját Ueno professzort minden nap, és együtt sétáltak haza munka után. Egy nap azonban sajnos a prof agyvérzést kapott és elhunyt előadás közben, így már nem ment haza többet. A kutya viszont a következő majd 10 évben továbbra is minden nap tartotta magát a már megszokott napi rutinhoz. Ennek a kitartásnak, és a japán szellem megtestesülésének emléket állítva került a térre a szobor. Mára ebből a szobor körül tolongó túrista had lett, illetve egy vonatkocsi ami, Hello Kitty festéssel feszít büszkén mint Shibuya Tourist Center. Van is benne egy pecsét ami a kutya kawaii verziójával örvendezteti meg az egyszerű túristát. Pecsételtem is egyet az útlevelembe gyorsan.
Gyorsan aláírtunk még egy nukleáris fegyverek elleni petíciót, majd gyorsan az arcunkba csapta a kerület saját magát. Shibuya Crossing, in your face. Jó touristhoz híven átkeltünk videózva, majd magasabbról is akartunk még pár képet amire jó ötletnek tűnt a másik oldalon lévő Starbucks. Azzal később számoltunk, hogy sokan vannak ezzel így, ezért egyre magasabbra mentünk az épületben aminek az első 8–10 emelete van tele boltokkal. Sajnos minden ami a 2. felett volt ott vagy nem is lehetett kilátni, vagy takarta a ledfal, amin több emeletnyi méretben futottak a reklámok. Végül lefelé sikerült pár felvételt készítnei a Starbucksnál, de igazán csak az kárpótolt minket, hogy pont aznap jelent meg az új Godzilla film japánban és egy mozgó gyíklénnyel tudtunk fotózkodni. Hiába, nem minden nap találkozhat az ember a hőseivel.
Innen belevetettük magunkat a tömegbe és a bevásárló utcákba. A korábbi helyekhez képest elképesztő nyüzsgés volt mindenütt, vizuálisan és hangban is — emiatt talán tényleg jobb, hogy az innen nézve falusias Uenoval kezdtük a fejest a Japán káoszba. Erre csak rátett egy lapáttal az utcákon mindenhol a hangszóróból szóló, korábban említett új gyíkfilm epikus zenéje. Nem kellett sok hozzá, hogy vegyünk több féle Kit Katet, amiból az egyikre azt hittük wasabis, de később kiderült, hogy “sajnos” csak zöld teás. Persze láttunk olyan üzletet is, ahol valószínűleg a japán kínálat nagyrésze kapható, de melepő módon ez általában nem jelmező a boltokra.
Aztán hol máshol talátuk magunkat, mint egy konkrét Godzilla kiállításon. Szerencsére nem vettünk egyetlen festményt sem, hiszen bajos lenne hetvenszázban cipelni valamit a hátunkon Koreáig meg vissza, ezért inkább rákerestünk a ‘weirdest sex shops in Shibuya’ címszavakra, hiszen küldetésünk van: elég sok barátunk jelentkezett be automatás használt bugyira (spoiler: nem használtak), így gondoltuk teszünk egy próbát. Meg is lett, egy pincében, és kellően beteg hely, ahogy azt képzelnénk Japánról a szex és a shop szóösszetétel után. De — akkor még úgy tűnt — szerencsére volt egy olyan pörgetős automata, amiben bugyi is kapható. Nos 500 jenért szereztünk egy fallikus jellegű zselés műpinát, egy csomag óvszert és valami gélt. Majd a tombolán ezt is kisorsoljuk, ha hazaértünk. (Fiatalabb olvasóinkra való tekintettel csak az alábbi elmosódott képet használjuk illusztrációnak. Ha kellenek a durvábbak, elküldjük szívesen, és nem szólunk anyunak!)
Sikerült elzarándokolnunk utána egy olyan részre, ami meglepően csendes volt, majd kiderült, hogy ennek annyi az oka, hogy itt működik a helyi Love Hotel hálózat (lásd Ueno post). Kóboroltunk még egy jó nagyot, talán nem is érdemes részletezni, Shibuyát tényleg látni kell, itt Japán szinten lehet kapni minden szart, és azt a tömény valamit ami itt látható, úgysem tudjuk visszadni, csak olyan elcsépelt jelzőkkel, hogy sosem volt jövő, vagy múlt a jövőben, vagy valami hasonló.
Viszont még meg akartuk nézni Shuinjukut is. Kezdetnek a szokásos apró utcák vártak, majd az egyik játékterem ajtajában találkoztunk Pepperrel, a robottal — aki egyébként lassan minden fontosabb japán üzletben ott lesz vidéki megfigyeléseink szerint. Elvileg nagyon jól tud kommunikálni, figyeli a gesztusokat, reakciókat — de igazán csak japánul, amihez a mi nagyjából 3 aktívan használt szóból álló tudásunk kevés volt.
Shinjuku egyébként a világ valószínűleg legforgalmasabb megállókomplexuma, a maga napi többmillió utasával. Innen szokták kirakni azokat a videókat, amikkel aztán a világ azonosítja egész Japánt, amikor külön ember tuszkolja fel a metróra az utasokat (persze főleg csúcsidőben) — hát anyjuk, ezek annyian vannak mint az oroszok! Ehhez mérhető a tömeg, és az állomásra épült komplexum, amiről Bede Márton írta nagyjából 10 éve általunk nagyon kedvelt utazós blogján, hogy gyakorlatilag a pályaudvaron le lehet élni egy életet anélkül, hogy az embernek ki kellene jönnie onnan.
Ezt sikerült részben véletlenül megtapasztalnunk, mert úgy gondoltuk itt az ideje, hogy keressünk egy Burger Kinget, hátha épp kapható valami bizarr helyi szendvics. A Google szerint van is egy az épületben. De ahhoz már nem nyújtott — legalábbis angol nyelvű segítséget, hogy vajon melyik szinten merre lehet. Ez okoz némi problémát egy Westend alapterületű, de minimum 9 szintes (legalábbis a föld felett) épület esetében. Nem is lett meg, mint az várható volt, cserébe összehoztuk utunk eddigi (és ezt már Hiroshimából írom) egyetlen igazi elveszős eltévedését. De ez nem valami közlekedési szituációban sikerült, hanem egy végtelen plázában. Ennek folyományaként sikerült egyetlen képet sem készítenünk az állomásról.
Végül ismét kijutottunk, de már az éhhalál szélén vergődtünk, mertt csak a reggeli Ramen volt bennünk. Így keringtünk egy sort még a pályaudvart övező utcákban, és végül rátaláltunk a most már kedvenc koreai(?) gyorsétteremláncunkra. Itt is egy automatából választom ki, hogy mit ennék, és ezúttal egy tükörtojásos hamburgert sikerült, ami a legjobb burgerek egyike amit valaha ettem — pedig egyébként elég lepattant étteremről beszélünk. A burger abban nagyszerű, hogy nincs hozzá buci, csak rizs saláta, meg az elengedhetetlen Miso. A hely pedig tele volt szakadt, bár még józan Sararimenekkel.
A szénhidrátszegény vacsora után úgy döntöttünk még annyi van bennünk mára, hogy hazasétáljunk. Ez pár km, de cserébe látunk egy kicsit abból a Tokióból is, ami minket sokkal jobban érdekel, mint a fő túrista attrakciók. Többszintes felüljárók, felhőkarcolók, de olyan negyedek is, ahol laknak a helyiek. Így elindultunk a szállás felé, átvágva a lokál Hegyvidéken. Ez nem csak a domborzatból kiindulva tűnt megfelelő analógiának, hanem a szinte csak német prémium márkákat felvonultató autóparkból is — már-már Pekingben éreztük magunkat, csak senki nem harákolt és köpködött az utcákon.
Végül érkezés után úgy voltunk vele, hogy egy jutalom sör még belefér a szállás 100m-es körzetében, és így kerültünk egy helyi jazz bárba. Ez egy érdekes ötvözete volt a japán interiornek és a jazz zenének, ahol természetesen csak mi voltunk gaijinok, de összesen ha 8-an férnének be a helyre. Ahol egyébként a Csapos Tulajnő 1, a Csapos Tulajnő 2, és egy náluk fiatalabb, de nálunk idősebb Nem Csapos De Talán Tulajnő volt még bent. A rendszer pedig úgy működött, hogy 600 jen asztaldíjat kellett fizetni — de ezért legalább járt egy falatnyi krumplisaláta is. Amiről akkor még nem tudtuk mekkora szó, hiszen Osakában tűnt fel, hogy drágább a krumpli mint a tengeri lények.
Természetesen mi lettünk az attrakció, és elkezdtek velünk kommunikálni, de némileg bonyolította a helyzetet, hogy hárman együtt is csak alapfokú angol szókinccsel rendelkeztek, de ezt a lelkesedés pótolta. Cserébe nagyon megörültek, hogy Magyarországról jövünk — bár valószínűleg minden gaijinnak így örültek volna. Annyi még kiderült, hogy Csapos Tulajnő 2 régen jazz énekesnő volt, de nem került sor privát előadásra. Szépen még elkortyolgattuk az Asahi Super Dry söreinket, majd nyugovóra tértünk, mert másnap várt ránk első Shinkansen utunk
