🐱 Yanaka

Ennyi séta után már éreztük a fizikai határainkat, főleg, hogy az alvás sem ment könnyen a japán házak sajátos hangszigetelési tulajdonságai miatt. Így a következő napot lassan kezdtük, de végül elindultunk, most már kimondottan Yanaka-nézőbe. Illetve előtte szükségét éreztük, hogy kicsit ész nélkül, de kiváltsuk a helyi közlekedéshez szükséges kártyát, a Suicát. Ez egy nagyszerű, walletként is működő kártya, olyasmi mint az Oyster a második legnagyobb magyar városból. Jó volt a gyaloglás, a felfedezés, de másnap már erősen szükségünk lett rá. Emiatt kis kerülővel, de csak elindultunk vágyott úticélunk felé, és már egészen rutinosan nem fényképeztünk le minden lépcsőházat, vonatot vagy festést az utcán — persze néhány taxi így sem úszta meg, egyszerűen nem lehet betelni velük. Pedig a horgolt ülésvédőket nem is tudtuk igazán elkapni eddig.

Kiderül, hogy egész nagy temető-komplexum van a vasút mellett, aminek csak egy apró szegletén keltünk át korábban, és még egy korábban itt élt Sógunnak is van benne síremléke, viselt pozíciójához mélót méretben.

Elhaladtunk az egy nappal ezelőtt látott, virágba borult fa mellett is, és örömmel vettük tudomásul, hogy a Sakura hatványozott léptekkel közeleg — legalábbis ott, ahol már elkezdődött valami. Látszok, hogy a rosszabb idő sajnos betett a mi Sakuránknak, de ha majd beindul ez a környék, az egyik legszebb lesz az biztos.

Találtunk még szép buddhista szentélyeket, piros sapkába öltöztetett vallási szoborcsoporttal, de igyekeztünk magunkat tartani szent fogadalmunkhoz, hogy nem pazarolunk ilyenekre képet Kiotó előtt, mert bizonyára semmi értelme. Persze az igyekezet hiábavaló volt. De legalább van kompromisszumos fotó is a világ legmenőbb táskájával és a szentéllyel.

Odaértünk a már ismert temető szakaszhoz, de Regional Cattel továbbra sem találkoztunk, viszont sikerült eddig a legközelebb kerülnünk ahhoz, amit eltévedésnek lehet nevezni, mert egyszerűen nem találtunk kijáratot. Fejben már készültünk is a filmélményeinkből egyértelműen következő naplemente uténi zombitámadásra, amit nyílvánvalóan a helyi macskák összehangolt irányítása vinne sikerre, de végül némi bolyongás után megleltük a kijáratot.

Itt már áreztük, hogy más szelek fújtak, de még nem tudtuk, hogy teljesen véletlenül begyalogoltunk Yanakába. Ugyanis bár az utolsó sarokhoz is használtuk Google san segítségét, itt valamiért továbbra sem. Mintha direkt mindent megtettünk volna azért, hogy a legnehezebben jussunk a vágyott helyre. Cserébe csodálatos utcácskákon keresztül bolyongtunk, először szembesülve változó domborzati viszonyokkal, de mint Párizsban a Montmartnak, Tokióban Yanakának is jót tett ez. Rengeteg ház megmaradt a régi Edóból, és bár biztos kevesebb mint állítólag a szomszédos Asakusában, de annyi biztosan, hogy kiváló hangulatot teremtsen.

Végül csak sikerült a Yanaka ginzát megtalálni, ami nagyjából annyira volt titkos, mint amennyire bármi az lehet, ha több oldalon is megírják a neten, de legalább kaland volt idejutni. Annyiban még nem lepte el a túristák hada, hogy csak a rájuk épülő kiszolgáló ipar jelenjen meg, mert háztartási boltoktól szervízekig van sok minden, de azért a kereskedelem fő iránya már kezd kialakulni.

Ami biztos, hogy az utcán rekeszeken ülve valamelyik itteni kimérés italkínálatát fogyasztó (egyelőre még azért inkább) helyiek teljesen általános látvány, és szerencsére majd minden második üzlet tiszteleg valahogy a macskák előtt. Azt azért kihagytuk, hogy a környék valamelyik híres cat caféjába beüljünk, valahogy egyikünk sem rajong kifejezetten ezekért a lényekért, maximum amíg megmaradnak illusztrációnak. Ezen a területen viszont volt mivel találkozni, talán még japán viszonylatban is.

Sikerült megállnunk, hogy bármilyen faszságot vegyünk, és elindultunk visszafelé, hasonló utakon át, vissza Taitóba. Ahol találtunk egy hasonlóan nyüzsgő, de magas(abb) házas részen lévő szolgáltatási központot, ahol egy egészen jellegtelen csirke vacsorával koronáztuk meg a napot. Igaz mit várjunk egy olyan környéktől, amit egy Pachinko szalon ural.

Utána még viszonylafg lelkesek voltunk, hogy átsétálunk Asakusába (ami azért legalább 5 km), de az első boltnál bizarr-snack vásárlásba fektettük ezt az elhivatottságot, majd inkább befejeztük az aznapi séta-edzést.

Másnap viszont jött az első költözés, várt ránk a szintén első Metró út, Tsukiji világhíres halpiaca, és mindenek előtt: Morita mama.