A kezdetek előtt

„Csak ne múljon el nap anélkül, hogy észrevegyem.“

Mikor 18 éves lettem, otthagytam szülővárosom és Budapestre költöztem. Ott igazán élveztem magam lelkét és világát 8 kerek esztendőn át.

Végül aztán mennem kellett, bár szívemből el nem múlt a város csodálata. De egy hűvös reggel, együtt kelve a napfelkeltével, kiléptem a házból s átnéztem a Duna fölött. Át a Pesti polgári bérházak tűzfalaira, s rájuk nézve így szóltam:

Múzeumok vagytok csak már, ti falak, s minden mi szép itt keleten. S aki titeket épített, acélból, téglából, erővel, tűzzel, az már rég kimúlt. Most már csak a patina és a múlt jár körbe titeket. Csak szememnek álltok ti, nem pedig szívemnek, nem pedig lelkem erejének. Építeni nem sarkalltok ti már senkit, csak tunyán bámészkodni.

S ha sokáig bámulom falatok, akkor lassacskán engem is körbefon majd a múlt, annak mélysötét pincéje hűti le lelkem. Ha itt maradok, akkor én megszilárdulok a hidegtől, mint a rideg fém, s ellep a patina, elfeledett, múzeumi darab.

Ím útra kelek én, át nemlétező határokon, indulok bölcsességért, szívem tüzéért, indulok, mert itt már nincs miért maradnom. Indulok, hogy tengereket hódítva alkossak vagy romboljak.

Megváltam tehát mindenemtől, könyvemtől, hangszeremtől, Budai albérletemtől, és 26 évesen újra útra keltem, most nyugat felé. Mindezt azért, hogy múltbéli álomból újra emberré váljak.