Mire jó a transmedia?
Napjainkban a médiatartalmak sosem látott mennyiségben áradnak a közönség felé, ami egyben a média folyamatos változását és fejlődését vonja maga után. Jellemzővé vált a műfajok határainak elmosódása és a fogyasztói szokások megváltozása is. Megfigyelhető egy olyan élményhajhász magatartás, ami már nem konkrét tárgyakra, hanem pozitív tapasztalatokra irányul. Már nem médiatartalmat, hanem élményeket vásárolunk, és a lényeg nem is maga a tartalom, hanem hogy az hogyan hat ránk.[1] A tömegkommunikációs média közönsége manapság már nem a fogyasztói lánc végén helyezkedik el, hanem az új média korába lépve tartalmat előállító felhasználóvá (prosumer, produser) majd terjesztővé (distributor, multiplier) lépnek elő.[2] Az eddigi médiumspecifikus nézőpontot pedig felváltja egy minden médiumot behálózó rendszer, ahol a platformok között interakció és információmegosztás figyelhető meg, minden médium csatlakozik valamilyen módon egy másikhoz. Az így kialakult új médiaközegre reagálva jön létre a transmedia.
Ennek legelterjedtebb változata a transmedia storytelling, ami lényegében egy több platformon keresztüli történetmesélési koncepció, aminek során létrejön egy komplett fiktív világ közös karakterekkel, de más és más történetszálakkal. Érdekes kérdés, hogy hogyan lehet rávenni arra a közönséget, hogy belevesse magát ebbe a végtelen szövevényes hálóba, és elmerüjön benne, amíg a történet utolsó darabkáját is megismeri, arról nem is beszélve, hogy a transmedia storytelling gyártásában struktúrája miatt számtalan gazdasági lehetőség rejlik. A koncepciót egy konkrét példán, Joanne Kathleen Rowling Harry Potterén keresztül mutatom be, mivel ez a karakter és a varázslóvilág, amiben él, mára számtalan platformot meghódított, ezzel együtt kitalálóinak rengeteg pénzt hozott.
A transmedia fogalmának tisztázásához először is hátrálnunk kell egy lépést, és ki kell választanunk a legelterjedtebb elnevezést, ugyanis már itt rengeteg dilemma lépett fel. Az megnevezésért folyó harc szereplői között megtaláljuk Marsha Kindert, aki már 1991-ben transmedia intertextuality-ről beszélt, Henry Jenkinst, aki 2003-ban vezette be a transmedia storytelling fogalmát, Bechmann Petersent, aki 2006-ban crossmediának nevezi a jelenséget, vagy Boumanst, aki 2004-ben hybrid mediaként írja le ugyanezt, vagy Bardzellt, aki 2007-ben transmedial interactions-ról, és Marshallt, aki 2004-ben intertextual commodity-ről beszél, de találkozhtunk a deep media vagy polymedia kifejezésekkel is[3]. Még ha a különböző definíciók nem is mindig pont ugyanazt a aspektusát ragadják meg a transzmediális jelenségnek, legtöbb esetben azért azonos dologra utalnak, az elnevezések sokfélesége csupán a gyarmatosítási vágynak tudható be, hiszen a megnevezés birtoklása egy bizonyos jellegű hatalmat is biztosít a megnevezett a dolog felett. A versenyt viszont Henry Jenkins nyerte, aki transzmédiáról, egészen pontosan transmedia storytellingről beszél, és mindmáig az ő elnevezése a legelterjedtebb.[4]
Ezt a fogalmat részekre szedve juthatunk még közelebb a megoldáshoz: Marcel Dansei szerint a média, (a médium többesszáma) jelenthet egyrészt bármilyen információközvetítő eszközt, másrészt olyan formátumot, rendszert, ami a tömegkommunikációt mint egészet alkotja, beleértve az újságokat, magazinokat, rádióállomásokat, televíziócsatornákat és weboldalakat is.[5]
A trans előtag pedig azt jelenti, valamin át, keresztül. Ennek fényében a transmedia storytelling különböző platformokon keresztüli történetmesélést jelent. Henry Jenkins, a Massachusetts Institute of Technology professzora úgy terjeszti ki a definíciót, hogy a transmedia storytelling egy olyan folyamatot jelöl, ahol egy fikcionális világ elemei szisztematikusan szétszóródnak különböző csatornákra abból a célból, hogy egy egységes és koordinált szórakoztató élményt hozzanak létre. Ideális esetben minden médium egyaránt közreműködik a történet kibontásában.[6] Minden egyes szöveg létheroz egy megkülönböztetett tartalmat, ami új értékekkel ruházza föl az egészet.[7]
A definíció ismeretében megvizsgálható, hogy a gyakorlatban mitől lesz valami transmedia. Ha például egy gabonapehely dobozán megjelenik egy ismert film vagy mese karaktere, az még nem transmedia storytelling, hiszen a dobozon lévő hős semmit nem ad hozzá a már ismert sztorihoz, ezért ezt a jelenséget például transmedia brandingnek, transmedia franchisingnak, esetleg crossmédiának nevezhetjük. Ahhoz azonban, hogy valami transmedia storytelling legyen, szükség van a tartalom médiumokon átívelő áradására. Ez esetben mondhatnánk azt, hogy egy hír, aminek megjelennek különböző részletei egy online újságban, majd a mobiltelefonunkon, és később a televízióban, vagy a nyomtatott sajtóban is értesülhetünk róla, transmedia storytellingnek számít, de Jenkins tanítványa szerint ez sem fér bele a fogalom jelentéskörébe, hiszen hiányzik egy fikcionális univerzum a történetek mögül.[8]
A transmedia storytelling sikeres gyártásához tehát nagyfokú koordinációra és egy jól átgondolt stratégiára van szükség, hiszen optimális esetben előre meg van tervezve, hogy melyik médiumban milyen információ fog szerepelni, és ezek milyen logikát követve, milyen sorrendben jellennek meg.
Erre a fajta információeloszlásra utal Pierre Lévy által bevezetett collective intelligence (kollektív intelligencia) fogalom is, ami egy olyan szociális struktúrát jelöl, ami lehetővé teszi a tudásanyag előállítását és áramlását egy hálózatosodott társadalomban. A résztvevők tehát egyesítik az információikat, és egymás szaktudásához hozzáférve együtt oldanak meg problémákat ezzel közelebb hozva a hasonló gondolkodású egyéneket. A dolog lényege tehát, hogy senki sem tud mindent, de mindenki tud valamit.[9] Ez a fajta gondolkodási séma pedig nagyon könnyen átültethető a transmedia storytelling működésére is, hiszen egyetlen forrásból nem ismerhejtük meg az egész történet összes cselekményszálát, de minden platformon keresztül gazdagodhatunk egy-egy információmorzsával, és ezeket összerakva kaphatunk teljes képet.
Ebből kifolyólag nagyon fontos a közönség elköteleződését már az első médiummal való találkozáskor kialakítani, hogy hajlandóak legyenek a létező összes platformot felkeresni a fikcionális világ megismerésének érdekében. Ehhez egy olyan vadász vagy gyűjtögető szerepébe kell bújniuk, aki addig kutat, míg az összes információ a birtokában nem lesz.[10]
Az aktív részvételben és a terjesztésben természetesen segít, ha hatalmas reklámkampány kíséri egy-egy újabb film vagy könyv megjelenését, de nem szabad elhanyagolnunk a felhasználók által generált reklámokat sem. Jenkins egyik jelmondata, valamint egyik könyvének címe az “If it doesn’t spread, it’s dead”[11] (Ha valami nem terjed, az halott) úgy is értelmezhető, hogy a producerek és gyártócégek által létrehozott reklámok a felhasználók által generált tartalommal egyenértékűek, hiszen ugyancsak reklámként szolgálnak. Annak a szemléletnek, miszerint a DVD-k másolása, azaz a kalózkodás vagy a torrentezés ugyanolyan bűncselekménynek számít, mint egy autó eltulajdonítása, már rég leáldozott.
A felhasználókból született produserek vagy prosumerek fontos szerepet játszanak a transmedia storytelling fejlődésében, mivel az idő előrehaladtával képesek részt venni a tartalom előállításában, terjesztésében és reklámozásában, erre csak meg kell adni nekik a megfelelő teret. A folyamatot Robert Prattern 5 lépésben írja le.
Először is a felhasználó rátalál az adott transmediára, ami megragadja a figyelmét, ezért ő megnézi az ingyenes előzetest. A következő lépésben tovább érdeklődik, növekszik az elkötelezettsége, de továbbra is csak az ingyenes tartatalmakat fogyasztja. A harmadik lépésben kialakul egyfajta vonzalom, így a rajongó már pénzt ad ki azért, hogy újabb részleteket ismerjen meg, mivel úgy dönt, hogy az adott dolog ígéretes, szórakoztató és megéri ezt a befektetést. A negyedik lépésben pedig már terjeszti is a transmediát, vagy annak hírét barátai, ismerősei között megosztással, vagy esetleg úgy, hogy beszél róla. Ezek a barátok valószínűleg ugyanúgy vevők lesznek az adott termékre a homofília elve alapján, tehát egy nagyon jól célzott reklámot biztosítanak a terméknek. Optimális esetben az utolsó lépésig eljutva a rajongóvá vált fogyasztó interaktív produserré avanzsál és ő maga is létrehoz tartalmat, tehát közreműködik a történet továbbélésében. [12]
Ezek a fogyasztói tevékenységek nem csak közvetlenül segítik a transmedia projektet azzal, hogy pénzt áldoznak rá, terjesztik, sőt, akár elő is állítják azt, hanem közvetett módon is hozzájárulnak a fejlődésükhöz. A digitális világban ugyanis minden egyes lépés mérhetővé válik, és ezeket az adatokat felhasználva a gyártók még pontosabban tudják irányítani a hőseik útját a megfelelő felhasználókig.
Nem ritka, hogy fókuszcsoportokat létrehozva analizálják a forgatókönyveket a filmek leforgatása előtt, hogy kiderüljön, mit díjazna jobban a közönség, és ezen felmért igények alapján módosítják, mondhatni sematizálják a készülő filmeket.[13] Egy másik elemzési módszernél a már elkészült tartalom sikerességét vizsgálják, azaz a látogatottságot.
A Big Data segítségével számtalan — egymagában haszontalannak tűnő — adatot tudnak kigyűjteni a weboldalak üzemeltetői, amik hasznos forrásként szolgálnak a tartalom előállítói számára, hiszen ezeket összevetve célzotabban és hatékonyabban tudják eljuttatni termékeiket a potenciális felhasználókhoz. Hogy pontosan mit is mérnek, azt Robert Prattern öt elköteleződési szintjéhez kapcsolódva a legegyszerűbb értelmezni, hiszen minden szinthez meghatározott indikátorok rendelhetőek.
Az első szinten azt mérhetik, hogy hányan látogatnak el egy adott oldalra, mennyi időt töltenek ott, ez alatt hány videót, cikket, tweetet vagy blogot néznek meg a témával kapcsolatban. A második szinten ugyancsak fontos a kattintások száma, valamint a regisztációké és letöltéseké is árulkodó lehet. A harmadik szinten a legfőbb indikátor a tartalom megvásárlóinak mennyisége, de ugyancsak mérvadó a hozzá kapcsolódó vélemények, kommentek, posztok, tweetek, Facebook like-ok száma. A következő szinten már összetettebb vizsgálódásokra is van esély. Az újabb vásárlások, előfizetések vagy tagságok mellett itt is lényeges a reTweetek, továbbküldések, beágyazások száma, de ekkor Prattern szerint már érdemes offline felméréseket is végezni fókuszcsoport vagy kérdőív formájában. Az ötödik és egyben utolsó szinten pedig már a tartalom generálására irányulnak a vizsgálódások, vagyis arra, hogy mennyi feltöltés, remix, rajongói fórummoderátor, esemény vagy fanfiction nőtte ki magát a felhasználói körből.[14]
Az tehát, hogy a rajongók ilyen nagy mértékben vesznek részt a kedvenc filmjük, sorozatuk vagy karakterük továbbélésében, növeli annak kulturális és gazdasági értékét is, ezért fontos, hogy a gyártócégek lehetőséget adjanak egy bizonyos fokú decentralizációra, és hagyják, hogy az általuk létrehozott tartalom szabadon terjedhessen.
A transmedia tartalom előállítói számára egy másik fontos változás az, hogy eddigi versenytársaikra most érdemesebb partnerként tekinteniük, hiszen így az egyik platformon elkészült történetüket, karakterüket vagy világukat egy másik konkurens csatornára is könnyedén át tudják ültetni. A médiacégek szándéka az, hogy meglévő franchise márkájukat minél több felületen eladhassák, ezért érdemes már a gyártás pillanatában például egy könyvkiadóval, egy filmstúdióval és egy videójátékokat forgalmazó céggel is szerződést kötniük, ahelyett, hogy versenyeznének velük a nézők kegyeiért és a bevételért. Ezt a fajta együttműködést horizontális integrációnak nevezi Jenkins, amiben a cégek egyenrangú, nem pedig alá-fölérendelt viszonyban vannak.[15]
Ez azért is jó lehetőség, mert a digitális világban a magas kedzeti költségek mellett az újragyártás vagy lemásolás díja alacsony, azaz a marginális költség szinte elhanyagolható. A szórakoztató ipar jelenlegi helyzetében tehát a traszmédia storytelling által használt terjeszkedési módszer egy gazdasági kényszer is egyben. Napjainkban a transmedia storytelling a médiacégek egyik leggyakoribb stratégiájává vált, és sokan az ágazat jövőjét is ebben látják,[16] Jenkins pedig egyenesen kikerülhetetlennek nevezi.
Transmedia Storytelling-e a Harry Potter?
Most pedig lássuk, mennyiben tekinthető a Harry Potter univerzum transzmédiának, hogyan épül fel a szereplő-és sztorivilága, milyen platformokra terjed ki, és mely eszközökkel próbálja fenntartani a rajongók érdeklődését. A történet rövid ismertetése után kísérletet teszek az összes létező Harry Potterrel kapcsolatos megjelent médiatartalom felsorolására, amiknek jelentősségét később részletesen is taglalom.
A regények szerint az addig átlagos életet élő Harry Potter 10 éves korában tudja meg, hogy ereiben varázslóvér folyik, szüleit pedig a valaha élt legnagyobb sötét mágus pusztította el. Nem sokkal később megkezdi tanulmányait a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, ahol új barátokra és ellenségekre tesz szert, és még nem is sejti, hogy folytatnia kell a harcot szülei gyilkosa, Voldemort ellen. A hét részes könyvsorozat elmeséli az erőt próbáló feladatokat, amivel Harrynek és barátainak szembe kell nézniük, hogy végső győzelmet arathassanak a sötét mágusok és Voldemort felett.
A könyvsorozat ötlete 1990-ben született meg az írónő fejében, de az első könyv, a Harry Potter és a bölcsek köve csak 1997-ben látott napvilágot.[17] Ezt követte a Harry Potter és a Titkok Kamrája 1998-ban, majd a Harry Potter és az azkabani fogoly 1999-ben. A Harry Potter és a Tűz Serlege 2000-ben folytatta a sort, de a következő könyvre 3 évet kellett várni, a Harry Potter és Főnix rendje csak 2003-ban jelent meg. A Harry Potter és a Félvér Herceg 2005-ös kiadása után pedig a Harry Potter és a Halál ereklyéi zárta a sort 2007-ben.[18]
A fő könyvsorozaton kívül három kiegészítő kötet is megjelent az írónő tollából, amik a regényekben szereplő tankönyvek, mesekönyvek tárgyiasult változatai. Ezek A kviddics évszázadai (Quidditch Through The Ages) és a Legendás állatok és megfigyelésük 2001-ben (Fantastic Beasts and Where to Find Them), majd a Bogar Bárd meséi 2008-ban (The Tales of Beedle the Bard).[19]
A sorozat megfilmesítésének jogát a Warner Bros vásárolta meg, és minden részből készítettek filmet, az utolsóból ráadásul kettőt is. Ezek sorrendben a következők: Harry Potter és a bölcsek köve (2001), Harry Potter és a Titkok kamrája (2002), Harry Potter és az azkabani fogoly (2004), Harry Potter és a Tűz Serlege (2005), Harry Potter és a Főnix rendje (2007), Harry Potter és a Félvér Herceg (2009), Harry Potter és a Halál ereklyéi 1. (2010), végül Harry Potter és a Halál erekyléi 2. (2011).
A filmsorozat sikerén felbuzdulva az egyik kiegészítő könyvből, a Legendás állatok és megfigyelésük címűből három részes filmsorozatot tervez a Warner Bros, aminek első része várhatóan idén jelenik majd meg.[20]
A számtalan videójáték közül a legismertebbeket az Electronic Arts készítette el mind a hét részhez, továbbá egy extra kiadás is megjelent, amely a Kviddics Világkupa hangulatát eleveníti fel. Ezek jó néhány platformon elérhetőek, többek között PC-n, PSP-n, PS2-n, Xbox-on, Xbox 360-on, Nintendo GameCube-on, Game Boy Advance-en, Game Boy Color-on, Nintendo DS-en, és Wii-n.[21] Mindemellett a Lego is adott ki Harry Potteres videójátékokat[22], szám szerint hármat, de találhatunk iPhone-ra kifejlesztett vagy az erdetit parodizáló játékokat (Warthogs) is.[23]
A 2011-es utolsó film után a kedélyeket Rowling azzal rázta fel, hogy bejelentette, két részes színházi előadás fog készülni Harry, Ron és Hermione fenőtt koráról Harry Potter and the Curshed Child (Harry Potter és az átkozott gyermek) címen, amit 2016 májusában mutatnak be Londonban.
Transmedia storytelling szempontjából még nagyon fontos a nemrégen indult Pottermore.com weboldal, amit ugyancsak J. K. Rowling tölt fel tartalommal, és újabb információkat árul el bizonyos szereplőkől, történetekről, helyszínekről, valamint értesülhetünk a készülő film és színházi előadás részleteiről.
Az internetes oldalak közül még figyelemre méltó a The Stack varázslóvilággal foglalkozó lapja[24], ahol játékokkal, kvízekkel mérhetjük fel tudásunkat, vagy a Bloomsbury oldala[25], ahol exluzív illusztrációkkal teli kiadásokat találunk a könyvekből, de a legnagyobb rajongók biztosan jártak már Rowling hivatalos weboldalán is.
Nem feltétlenül minősül médiatartalomnak, de mindenképpen a Harry Potter univerzum része az Universal Orlando Resort által felépített tematikus vidámpark, ahol meglátogathatjuk a Roxfortot, az Abszol-utat, a Gringotts Bankot, és utazhatunk a Roxfort Expresszel,[26] továbbá ebbe a kategóriába tartozik a Harry Potter kiállítás is, ami legközelebb Shanghai-ban lesz megtekinthető.[27]
Ezek azok a főbb tartalmak, amik a hivatalos kánon részét képezik, tehát a jogtulajdonosok által megbízott alkotók hozták létre őket, mindemellett talákozhatunk számos olyan fanfictionnel, amit a rajongók tettek hozzá a Harry Potter világhoz. Ezek közül említésre említésre méltónak tartom Juhász Roland műveit, aki a hetedik rész megjelenése előtt alternatív befejezést írt a könyvsorozatnak, majd megírta a három kötetes Nurmengard Trilógiát, ami a Rowling által megálmodott események után játszódik, és teljes mértékben kapcsolódik is az eredeti sorozat történetéhez. A három rész a Harry Potter és a Negyedik Torony, a Harry Potter és az Ezernevű, valamint a Harry Potter és a Smaragd Sigillus.[28]
Létezik továbbá egy magyar nyelvű paródiasorozat, amit K. B. Rottringnak tulajdonítanak, ezek a következő címeket viselik: Heri Kókler és az epe köve, Heri Kókler és a mormon kannája, Heri Kókler és az alcatrazi fogoly, Heri Kókler és a bűz serlege, Heri Kókler és a főnök érdemrendje, Heri Kókler és a telivér herceg, és a Heri Kókler és a halál derelyéje.[29] A könyvek főként szóviccekre épülnek, és nem követik hűen az eredeti történet szálait.
Fontos forrásként szolgálhat ezen kívül az a megszámlálhatatlan külföldi és hazai rajongói oldal,[30] Facebook csoport, fanfiction átirat,[31] térkép, kvíz, sőt “wizzard rockot” játszó együttesek dalai,[32] amik az interneten keringenek.
Jenkins 7 pontja
A skála tehát végtelenül széles, egy tömérdek platformon elterjedt, nagy sikerű projektről van, szó, de most azt is megvizsgálom, hogy vajon Harry Potter világa a téma szakértőjének tekinthető Henry Jenkins szempontjai alapján is megfelel-e a transmedia storytelling kritériumainak. Egyesével megvizsgálom, mit tartanak fontosnak a transmedia-specialisták, és hogy ezt Rowling univerzuma hogyan, mely elemeivel képes teljesíteni. A hét pont pedig a következő:[33]
1. Spreadability vs. Drillabiliy (terjeszthetőség a leáshatósággal szemben)
2. Continuity vs. Multiplicity of views (kontinuitás a több látószögűséggel szemben)
3. Immersion vs. Extractability (alámerülés a kiterjeszhetőséggel szemben)
4. Worlduilding (fikcionális világ felépítése)
5. Seriality (sorozatszerűség)
6. Subjectivity (szubjektivitás)
7. Performance (performansz)
1. Spreadability vs. Drillability
Jenkins már említett jelmondata, az “If it doesn’t spread, it’s dead” egyben az első kritérium is, ami a leáshatósággal párba állítva egy kétirányú terjedési folyamatot jelent. Egyrészt tehát szükség van arra, hogy minél szélesebb körhöz jusson el a brand, másrészt arra, hogy az elkötelezettebb rajongók mélyebbre ásva újabb és újabb rétegeket tudjanak felfedezni a történetben. Míg a spreadability egy horizontális irányú terjedést, valamint a tömeg képességét jelenti arra, hogy elköteleződjön egy világ mellett, részt vegyen annak a szociális hálón való terjesztésében, és eközben növelje a gazdasági és kulturális értékét; addig a drillability egy vertikális irányú terjedésre utal, ami nem más, mint a közönség késztetése, bátorítása arra, hogy a dolgok mélyére ásva mindent kiderítsenek.[34] Más szóval nem valódi ellentétről van szó, csak két különböző irányú vektorról.
Véleményem szerintem a Harry Potter univerzum horizontális terjeszthetőségét a könyv- és filmsorozat biztosította be, hiszen több generációt egyszerre szippantottak be a regények, a filmek pedig minden bizonnyal még ennél is több emberhez jutottak el. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindenki látta őket, de kétlem, hogy találnánk olyan embert ismerőseink között, aki még sosem hallott volna Rowling varázslóvilágáról.
Így hát a gyengébb faktor talán a leáshatóság, hiszen a könyvek elolvasása után a filmek sok újdonsággal nem szolgálnak a történet szempontjából. Bár Harryt és barátait hatalmas érdeklődés övezi, a szerzők nem szolgáltak megfelelő mennyiségű új tartalommal a magukra hagyott rajongóknak. A videójátékokban belebújhatunk ugyan Harry bőrébe, felfedezhetünk addig kevésbé ismert helyszíneket, és elvégezhetünk különböző feladatokat, ami enyhíti a rajongói éhséget, de többletinformációval nem szolgál.
Ez így megy tovább egészen 2012-ig, a Pottermore.com[35] nevezetű weblap elindulásáig, amiről már a megjelenése előtt apró információkat csepegtetett Rowling és csapata. Ezzel korbácsolták fel a kedélyeket, így a Pottermore egy úgynevezett “elköteleződési mágnes” (magnet for engagement) lett az elszántabb rajongók számára. Ezen az oldalon a szerző már többletinformációkat közöl a szereplők családi hátteréről, születési dátumukról, varázspálcájuk típusáról, sőt még a hobbijukról is. Továbbá egy interaktív felületként szolgál a látogatók számára, akik saját érdeklődésük szerint fedezhetik fel a szövevényes holnap összes információját. Jenkins is üdvözli az új fajta tartalom megjelenését, hiszen véleménye szerint a Pottermore eleget tesz mind az intertextualitás, mind a multimodalitás kritériumának, ami szerinte elengedhetetlen a transmedia storytelling esetében. Nem egy újabb vásárlási vagy reklámfelületet lát benne, hanem lehetőséget a Harry Potter élmény elmélyítésére, és a róla szóló tudás kiterjesztésére.[36]
2. Continuity vs. multiplicity of views
A második kritériumpáros a kontinuitás és a több látószögűség. Itt lényegében arról van szó, hogy a történetvezetésben szükség van folytonosságra, koherenciára és követhetőségre a megértés érdekében, ugyanakkor érdemes szüneteket, szürke foltokat hagyni benne, hogy a rajongók továbbgondolhassák az el nem mesélt részleteket, és kedvenc karakterüket beleillszthessék egy friss perspektívába, amit mindenki a saját ötletei alapján alakíthat. A transmedia storytelling esetében szükség van mindkettőre, a cél a köztük lévő egyensúly, és a határok pontos megtartása. Amíg egyértelműen elkülöníthető, hogy melyek az alternatív fanfiction változatok, és melyik az eredeti történetszál, addig nem lehet gond.
Sajnos ebbe a csapdába a Harry Potterrel kapcsolatban jómagam éppen belefutottam, mivel a családom már Harry Potter könyvsorozat hatodik részét is kalózfordításban a hivatalos megjelenés előtt olvasta, a kinyomtatott word dokumentumot tíz oldalanként adtuk tovább egymásnak, és a hetedik résszel sem történt ez másképp. Megkaptuk egy ismerőstől, kinyomtattuk, és végigolvastuk. Csak hónapokkal később derült ki, hogy Juhász Roland fanfiction befejezését olvastuk. Sosem éreztem magam annyira átverve, mint akkor.
Ez természetesen nem róható fel J. K. Rowlingnak, hiszen elég közismert az eredeti történet, és tőle általában jól elkülönülnek az alternatív verziók. Ráadásul ezt a szerző is elő tudja segíteni, ha tisztában van azzal, melyik szálat érdemes elvarrni, és melyiket átengedni a rajongóknak.
3. Immersion (elmerülés) vs Extractability (kiterjeszthetőség)
A következő pont arra az élményre vonatkozik, amikor egy olvasó beléphet és elmeülhet a korábban megismert fikcionális univerzumba, sőt onnan magával is vihet valamit. Kezdetben a mozik kialakulását is az az elképzelés hajtotta, hogy a közönséget közelebb szerették volna vinni az elképzelt világhoz, ma inkább tematikus vidámparkok és kiállítások felépítésében nyilvánul meg ugyanez a szándék. A kiterjeszthetőség pedig annak a jelentősségére utal, hogy a rajongók hazavihessenek magukkal egy darabot kedvenc történetükből, hogy azokat nap mint nap láthassák, esetleg magukon viselhessék, és így a mindennapi életük részévé váljanak.[37]
Rowling varázslóvilága mindkét aspektusban igen jól teljesít, hiszen létezik több helszínes vidámpark és kiállítás is a varázslótanonc életével kapcsolatban, ugyanakkor megszámlálhatatlan HP logóval ellátott tárgy is a piacra került a ruháktól kezdve, a varázspálcán, ágyneműn, ékszeren, kifestőkönyvön keresztül a puzzle-ből kirakható Roxfortig.[38]
4.Worldbuilding
Cordwainer Smith szerint a filmgyártás kezdetén elég volt egy jó sztori a siker eléréséhez, később már több filmen átívelő fő karakterekre (például szuperhősökre) volt szükség, manapság viszont a transmedia storytelling esetében már egész fikcionális világokra van igény, hiszen ez garantálja a szinte kiaknázhatatlan terjeszthetőséget. Ez a műfaj tehát megkövetel egy nagyon részletesen és precízen kidolgozott világot, amiben az események játszódnak. Fontos, hogy ez a világ köthető legyen valós eseményekhez, helyszínekhez, hiszen ez teszi autentikussá. Másrészt az is követelmény Nuno Bernardo szerint, hogy a fiktív tér kitalálója felállítson bizonyos szabályokat, használjon olyan vizuális elemeket, amik megkülönböztetik azt a való világtól, és ezeket végig konzekvensen be is tartsa.[39]
A varázslóvilág esetében az autentikus keretet a londoni hétköznapok szolgáltatják, ahol pont úgy élnek a varázstalan mugli emberek, ahogy az a valóságban is történik. A valós és a fiktív világnak vannak konkrét kapcsolódási helyei is, mint például a King’s Cross pályaudvar, ahol a varázslók képesek átjutni saját világukba a 9 és 3/4-ik vágányon kereszül egy mágikus falon átfutva. Ezen kívül kapcsolódási pontként szolgál létező történelmi személyek említése is, mint például Kirké, Merlin, vagy Nicolas Flamel, akik Rowling története szerint varázserővel bírtak.[40]
Az írónő műveiben természetesen sokkal nagyobb szerepet kap az a világ, amiben a varázslók élnek, akiknek az 1689-es Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény (International Statute of Wizarding Secrecy) értelmében[41]a muglik előtt ugyan titokban kell tartaniuk különleges képességeiket, de mégis velük egy városban laknak. A különbség csak annyi, hogy ügyeiket a Mágiaügyi Minisztériumban intézik, gyerekeiket a Roxroftba járatják, és a kávézás közben a Reggeli Prófétát lapozgatják. Harry Potter világának tehát saját szabályai, intézményrendszere, közigazgatása, sajtója, bankja (Gringotts), kórháza (Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály), és börtöne (Azkaban) van, sőt még olyan munkakör is létezik, ami kifejezetten a varázstalan emberek tanulmányozásával foglalkozik, ami egy érdekes reflektáció saját életünkre.
A történetnek ezen kívül kulcsfontosságú részét képezik a varázslók és boszorkányok karakterei, akik ugyan már léteztek a Harry Potter regények előtt is, nem voltak annyira kőbe vésett attribútumaik, mint ebben a történetben. Mágikus hatalommal bíró egyének voltak, akik nagy tiszteletnek örvendtek az alattvalóik körében, jellemző kellékük volt a süveg, a seprű és a varázslápca, valamint a boszorkány inkább negatív, míg a varázsló inkább pozitív karakter volt. [42]
Rowling ennél viszont sokkal árnyaltabb képet fest róluk. Ők világának alapvető, teljesen hétköznapi szereplői, akik saját döntéseik alaján lesznek jók vagy rosszak, és a boszorkány-varázsló megkülönböztetés csupán a nemüket jelöli. Bizonyos fokú hierarchiát a származásuk határoz meg köztük, hiszen vannak az aranyvérűek, azaz az ősi varázslócsaládok leszármazottjai, akik magukat felsőbbrendűnek tekintik; vannak a sárvérűek, akik mugli szülők ivadékai, és az aranyvérűek gyakran lenézik őket, végül a kettő keresztezéséből születő félvérek. Rowling ezt a fajta felosztást egyértelműen a rasszizmus párhuzamaként vezeti be a történetbe, és mivel legtöbbször a gonosz sötétvarázslók büszkélkednek származásukkal, és nézik le a sárvérűeket, ezért egyértelműen negatív felhangot kap ez a fajta megkülönböztetés.
A világ lelkét az egyes karakterek adják, mert ők szolgálnak érzelmi kapocsként a sztori és a néző között. Olyan autentikus, magával ragadó és szerethető (vagy éppenséggel nagyon utálható) figurákra van szükség, akikkel egy személyes kapcsolathoz hasonló érzelmi kötődést tud kialakítani a néző, ezért miattuk újra és
újra odaül a képernyő elé.[43] A három főszereplő diák első ránézésre közel sem népszerű, Harry bár híres, ezt nem tudja kezelni, Ron szegény családból származik s idősebb testvérei árnyékában él, Hermione szülei pedig muglik, ezért megpróbál minden lemaradást behozni, ami a varázslóvilágot illeti, így sokan strébernek titulálják. Esetlenségükben mégis szerethetőek, hiszen Rowling pozitív értékeket (szeretet, bátorság, bajtársiasság) közvetít rajtuk keresztül, amikkel ráadásul könnyebb is úgy azonosulni, ha egy szereplő szájából halljuk őket, mint ha egy absztarkt ötletként jön velünk szembe, ezért lényeges, hogy minden információ karakter-vezérelt legyen. Ők a termék arcai, és a túravezetők a megismerendő világban.
Ugyancsak nélkülözhetetlen szereplők a különböző varázslények, akiknek egy részét már korábban is létező folklórból válogatta ki Rowling (például óriás, sellő, vérfarkas, sárkány, unikornis, kentaur, kobold, troll, mumus), de rendszeresen új tulajdonságokkal ruházta fel őket. Az unikornisok vére például gyógyító erejű, a kentaurok hírhedt jövendőmondók, a koboldok pedig kapzsi pénzsóvár teremtmények.
A világban helyet kapnak az írónő által kreált egyedek is, mint például a házimanók, akik a varázslók szolgálói, a dementorok, akik az Azkaban börtön örzői, vagy az orrontó furkász, a morzsás szarvú szapirtyó, és a tündérmanó.
Találkozhatunk még ezen kívül rengeteg érdekes szokással, hagyománnyal, ünneppel és varázsigével, amiket a főszereplőnek is meg kell ismernie az első részben, hiszen ő is mugli családban nevelkedett. Rowling tehát nagyon részletesen kidolgozott világot tár az olvasó elé, amit apránként ismerhetünk meg a művekből, és nincsenek benne olyan logikai hibák, amik zavart okoznának.
5. Seriality
A sorozatszerűség azért fontos eleme a transmedia storytellignek, mert az esetek nagy hányadában több részből áll össze a teljes narratíva, és ennek megfelelő jelentenkénti elosztásához előre össze kell állítani a egész képet. Ennek a logikának mentén Jenkins megkülönböztet story-t (történet) és plot-ot (tervezet).[44] A story az a mentális konstrukció, amit a szerző az összes elem ismeretében a fejében alkot, a plot viszont csak a következő részre utal, amit az információmorzsákból látni vélünk. Más szóval a sorozatban van egy halom információ, amit részenként szétosztogat az író.
Már az elején fontos tudni, hogy mi a történet mozgató ereje, azaz mire fog kifutni végül, hiszen ezt az eseményt megfelelően fel kell vezetni. Nuno Bernardo ezzel kapcsolatban egy érdekes hasonlattal él; azt mondja, hogy a teljes sztori a Louvre, a szíve pedig a Mona Lisa. A látógatók 80 százaléka csak ezt akarja látni, tehát a lehető legmegfelelőbben kell elhelyezni a múzeumodban.[45]
J. K. Rowling nagyon megfontoltan készítette elő a történet szívének számító végkifejletet a hét részén keresztül, bár úgy vélem a Bölcsek köve megírásakor még nem is sejtette, milyen sok résszel bővül később a sorozat. Az első könyvek még kedves ifjúsági regénynek mondhatóak sok humorral és a varázslóvilág bemutatásával, majd az idő előrehaladtával egyre komorabb hangvételűek, már-már horrorisztikus hangulatúak lesznek a végső összecsapásra készülve. Ez természetesen annak is betudható, hogy a szereplők időközben felnőnek, némiképp megkomolyodnak, és nagyobb horderejű problémákkal kell szembenézniük.
Az írónő nagyon gyakorlottan alkalmazza az úgynevezett cliffhangereket, vagy elipse-eket is.[46] Ez nem más, mint a figyelemfenntartás eszköze egy sorozat vagy fejezetrész végén, ami arra késztet, hogy tovább nézd vagy olvasd az adott tartalmat, hogy megtudd, leesik-e a bizonyos szereplő a szikla széléről, vagy túléli a balesetet. Ilyen esetekben nem kapunk lezárást, hanem kénytelenek vagyunk érte a következő részig menni, hogy megbizonyosodjunk a válaszról. Habár a Harry Potter könyvek végén mindig van egy pozitív, meggyugvást sugárzó lezárás, a fejezetek között kiváló eclipse-eket találunk, ezért van az, hogy szinte nem lehet őket letenni.
Az efféle szünetek, elhallgatások vagy migratory cue-k (migrációs végszavak) a transmedia storytelling esetében még fontosabbak, mint egyébként, hiszen minden ilyen lyuk a narratívában egy újabb platformhoz vezethet.[47] Például ha többet szeretnénk megtudni, el kell látogatnunk egy weboldalra. Ezt a fajta átirányítást Rowling a könyveiben és a filmekben még nem alkalmazza, ebből is látszik, hogy az univerzumot eredetileg nem transmedia storytellingre tervezte, csak később alakította azzá, tehát ebben az esetben retrospektív transzmédiáról beszélhetünk.[48] A Pottermore.com weboldalon viszont már alig lehet úgy mozdítani a kurzort, hogy ne egy újabb linket találnánk, ami átvezet egy másik holnapra vagy másik témához, tehát jellemző rá a hálózatszerű elrendezés és információszerzés.
6. Subjectivity
A szubjektivitás ismét a rajongókkal kapcsolatos pont; arra utal, hogy a felhasználó saját kedve szerint, személyére szabottan bárhonnan elkezdhesse az univerzum megismerését. Ezt azzal lehet könnyíteni, ha különböző belépési pontokat biztosítunk számukra. A Harry Potter esetében ez azt jelenti, hogy például érthetőnek kell lenni a videójátéknak akkor is, ha valaki nem olvasta a könyveket és nem látta a filmeket. Rövid kutatásom[49] eredménye szerint ez a kritérium teljesül ugyan, tehát a játék érthető, de nem nyújt különösebb élményt azoknak, akik nem ismerik az eredeti történetet.
Kulcsponti kérdés ezen kívül az is, hogy melyik tartalom áll a középpontban. Ezt legtöbbször egyszerű kiválasztani, de jelen esetben más a helyzet. Rowling univerzuma alapvetően könyvnek indult, de előfordul, hogy egy szerző szándékát a fogyasztási szokások némileg felülírják, hiszen sok olyan gyerek van, akik számára Harry Potter első sorban egy filmsztár. Ez a világ tehát minimum két tökéletes belépési pontot biztosít, mivel elkezdhetünk a megismerést a könyvvel és a filmmel egyaránt.
7. Performance
Végül, de nem utolsó sorban Jenkins nagy jelentősséget tulajdonít az úgynevezett cultural attractor-oknak (kulturális vonzerő) és cultural activator-oknak (kulturális aktivátor) is, amik arra szolgálnak, hogy összehozzák a közös érdeklődésű nézőket és cselekvésre, performanszra késztessék őket.[50] Akár azáltal, hogy valamiféle feladatot kapnak (például egy megfejtendő rejtvény fomrájában), akár a műben sugallt közös cél felismerése által. Ez azért hasznos a franchise szempontjából, mert a közönség nem szűnik meg a történteken gondolkozni miután kijön a moziból vagy leteszi a könyvet, hanem megbeszéli és tovább vesézgeti a látottakat másokkal, ami természetesen ugyancsak a művek terjedését, és egy masszív rajongótábor kialakulását segíti elő.
A Harry Potter univerzum erre is jó példával szolgál, hiszen a transmedia aktivizmus egy továbbfejlődött formája született meg a fanok köréből, akik a történet szellemiségét követve szociális tevékenységet végeznek. A szervezet neve HP Alliance, alapítója Andrew Slack, aki egy interjúban elmondta, hogy szeretné létrehozni a könyvekben szereplő Dumbedore Seregének valóélet-beli megfelelőjét. Míg a műben Dumbledore Serege a Mágiaügyi Minisztérium szemét próbálja felnyitni Voldemort visszatérésével kapcsolatban, addig a HP Alliance közéleti és politikai problémákra hívja fel a figyelmet a történetből vett fantasztikus és játékos párhuzamok segítségével, hogy bevonhassák a fiatal amerikai Harry Potter rajongókat. A Walmart munkások jogait az elnyomott házimanókéhoz hasonlítják, a vérfarkassága miatt bújkáló Lupin professzor történetét a homoszexuálisok megkülönböztetése elleni harcban használják fel, a politikai fogjok szabadon bocsátására pedig Sirius Black esetét hozzák példának, akit a könyvben jogtalanul tartanak fogva.[51]
A civil szervezeti tevékenységek és a rajongói klub szokatlan összeolvasztása egészen új szintre emeli a transmedia storytelling által generált performanszokat, amiben valószínűleg annak is nagy szerepe van, hogy az írónő évekig dolgozott az Amnesty International-nél,[52] ennek köszönhetően a könyveket áthatja a tenni akarás és a küzdelem az igazságért.
Összességében a Harry Potter-világ tökéletesen megfelel a transmedia storytelling kritériumainak, még ha kezdetben nem is annak készült. Rowling és csapata felismerte a műfaj gazdasági és kulturális erejét, ezért létrehoztak olyan platformokat és tartalmakat is, amik megfelnek a manapság aktuális médiafogyasztási szokásoknak. Ennek segítségével és egy profi team összehangolt munkájával máig fenntartják a varázslótanonc körül évekkel ezelőtt kialakult érdekődést, és így lehet J. K. Rowling a legjobban fizetett írónő ma Nagy-Britanniában.[53]
[1] Bernardo, Nuno (2014): Transmedia 2.0. Lisbon, beActive books. p. 61
[2] Bruns, Axel (2009): From Prosumer to Produser: Understanding User-Led Content Creation
http://www.slideshare.net/Snurb/from-prosumer-to-produser-understanding-userled-content-creation
[3] Scolari, Alberto Carlos (2009): Transmedia Storytelling: Implicit Consumers, Narrative Worlds, and Branding in Contemporary Media Production
in International Journal of Communication. p. 587–588
http://ijoc.org/index.php/ijoc/article/view/477/336
[4]Egy Google keresés során a következő eredményeket kaptam: Transmedia 1 960 000 találat, Crossmedia 899 000 találat, Deep Media 681 000 találat, Hybrid Media 280 000 találat, Transmedial Interactions 233 000 találat, Polymedia 198 000 találat, Intertextual Commodity 88 200 találat.
[5] Dansei, Marcel (2009): Dictionary of media and Communications. New York, M. E. Sharpe. p. 192
[6] Jenkins, Henry (2009): The Revenge of the Origami Unicorn: Seven Principles of Transmedia Storytelling
http://www.convergenceculture.org/weblog/2009/12/the_revenge_of_the_origami_uni.php
[7] Jenkins, Henry (2006): Convergence Culture: Where Old and New Media Collide. New York, New York University Press. p. 96
[8] Long, Geoffrey A. (2007): Transmedia Storytelling: Business, Aesthetics and Production at the Jim Henson Company
https://www.scribd.com/fullscreen/147703402?access_key=key-a70zvqfbh8ahytro8h1&allow_share=true&escape=false&show_recommendations=false&view_mode=scroll
[9] Lévy, Pierre (1997): Collective Intelligence. p. 254–255
https://is.cuni.cz/studium/predmety/index.php?do=download&did=29658&kod=JJM085
[10] Jenkins, Henry (2006): Convergence Culture: Where Old and New Media Collide. New York, New York University Press. p. 21
[11] Jenkins, Henry (2009): If It Doesn’t Spread, It’s Dead (Part Two): Sticky and Spreadable — Two Paradigms.
http://henryjenkins.org/2009/02/if_it_doesnt_spread_its_dead_p_1.html
[12] Prattern, Robert (2011): Getting started in transmedia storytelling: A practical guide for beginners. p. 23
https://talkingobjects.files.wordpress.com/2012/01/book-by-robert-pratten.pdf
[13] Barnes, Brook (2013): Solving Equation of a Hit Film Script, With Data.
http://www.nytimes.com/2013/05/06/business/media/solving-equation-of-a-hit-film-script-with-data.html?pagewanted=all&_r=1
[14] Prattern, Robert (2011): Getting started in transmedia storytelling: A practical guide for beginners. p. 24–25
https://talkingobjects.files.wordpress.com/2012/01/book-by-robert-pratten.pdf
[15] Jenkins, Henry (2007): Transmedia Storytelling 101.
http://henryjenkins.org/2007/03/transmedia_storytelling_101.html
[16] Davidson, Drew et al. (2010): Cross-media communication: An introduction to the art of creating Integrated Media Experiences. p. 189
https://books.google.hu/books?id=UJpBAgAAQBAJ&pg=PA189&lpg=PA189&dq=The+current+configuration+of+the+entertainment+industry+makes+transmedia+expansion+an+economic+imperative&source=bl&ots=ilbJ3SSYHa&sig=EIzPUOS4nMlg4PY_XPiZ6FL5Zj8&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwi_4smalI7KAhUqJnIKHSLTDE0Q6AEIJzAB#v=onepage&q&f=false
[17] Az eredeti nyelven történő megjelenés dátumait használom.
[18] Rowling, J. K. (2012): The books.
http://www.jkrowling.com/en_US/#/works/the-books/
[19] Rowling, J. K. (2012): Other books.
http://www.jkrowling.com/en_US/#/timeline/other-books
[20] Filmtekercs Online Magazin (2014): Két év múlva kerül a mozikba a Harry Potter-könyvek legendás állatairól szóló film.
http://www.filmtekercs.hu/hirek/ket-ev-mulva-kerul-a-mozikba-a-harry-potter-konyvek-legendas-allatairol-szolo-film
[21] Tvtropes.org (2010): Video Game: Harry Potter.
http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/VideoGame/HarryPotter
[22] Videogames.lego.com (2016): Lego Video Games: Harry Potter.
http://videogames.lego.com/en-us/harry-potter/about/features
[23] Tvtropes.org (2013): Video Game: Warthogs.
http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/VideoGame/Warthogs
[24] Scolastic.com (2015): Harry Potter.
http://harrypotter.scholastic.com
[25] Bloomsburry.com (2014): Harry Potter.
http://www.harrypotter.bloomsbury.com
[26] Universaloralndo.com (2016): The Wizarding World of Harry Potter
https://www.universalorlando.com/Theme-Parks/Wizarding-World-Of-Harry-Potter.aspx
[27] Harrypotterexhibition.com (2016): Harry Potter, the Exhibition.
http://www.harrypotterexhibition.com
[28] Juhász, Roland (2011): Numengard-trilógia.
http://sirainportal.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1162887
[29] Winkyvilaga.gportal.hu (2010): Harry Potter paródiák.
http://www.winkyvilaga.gportal.hu/gindex.php?pg=31467672
[30] Harrypotterfanclub.com (2007): Harry Potter Fan Club.
http://www.harrypotterfanclub.com
[31] Facebook.com: Harry Potter Forever Group
https://www.facebook.com/groups/820175254708779/?ref=br_rs
[32] Harryandthepotters.com (2011): Harry and the Potters
http://harryandthepotters.com
[33] Jenkins, Henry (2009): The Revenge of the Origami Unicorn: Seven Principles of Transmedia Storytelling
http://www.convergenceculture.org/weblog/2009/12/the_revenge_of_the_origami_uni.php
[34] Mittel, Jason (2009): To Spread or To Drill?.
https://justtv.wordpress.com/2009/02/25/to-spread-or-to-drill/
[35] Pottermore.com (2012): Pottermore
[36] Jenkins, Henry (2011): Three Reasons Why Pottermore Matters…
http://henryjenkins.org/2011/06/three_reasons_why_pottermore_m.html
[37] Moloney, Kevin (2011): Tag Archives: Extractability.
http://transmediajournalism.org/tag/extractability/
[38] Harrypottershop.com (2008): Harry Potter Shop
http://www.harrypottershop.com
[39] Bernardo, Nuno (2014): Transmedia 2.0. Lisbon, beActive books. p. 48–50
[40] Lumos Lexikon (2004): Magica Encyclopedia.
http://lexikon.lumos.hu/index.php?page=wizards00
[41] Harrypotterestarsai.ewk.hu (2011): Harry Potter kronológia.
http://harrypotterestarsai.ewk.hu/harry-potter-kronologia/
[42] Mek.oszk.hu (1998): Magyar Néprajzi Lexikon: Boszorkány.
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-925.html
[43] Bernardo, Nuno (2014): Transmedia 2.0. Lisbon, beActive books. p. 45–47
[44] Jenkins, Henry (2009): The Revenge of the Origami Unicorn: Seven Principles of Transmedia Storytelling
http://www.convergenceculture.org/weblog/2009/12/the_revenge_of_the_origami_uni.php
[45] Scolari, Alberto Carlos (2009): Transmedia Storytelling: Implicit Consumers, Narrative Worlds, and Branding in Contemporary Media Production
in International Journal of Communication. p. 590
[46] Jenkins, Henry (2009): The Revenge of the Origami Unicorn: Seven Principles of Transmedia Storytelling
http://www.convergenceculture.org/weblog/2009/12/the_revenge_of_the_origami_uni.php
[47] Long, Geoffrey A. (2007): Transmedia Storytelling: Business, Aesthetics and Production at the Jim Henson Company
https://www.scribd.com/fullscreen/147703402?access_key=key-a70zvqfbh8ahytro8h1&allow_share=true&escape=false&show_recommendations=false&view_mode=scroll
[48] Harvey, Colin B. (2015): Fantastic Transmedia. London, Palgrave Macmilian. p. 45
[49] Olyan embereket kértem meg egy kérdőív kitöltésére, akik valaha játszottak Harry Potteres videójátékokkal, mivel nekem ebben nem volt részem. A lényegesebb kérdések pedig a következők voltak: Miért kezdtél el játszani a videójátékokkal? Ismerted-e előtte a könyveket és a filmeket? Szerinted élvezhető-e a játék valaki olyannak, aki még soha nem hallott Harry Potterről? Tudtál-e meg bármi újdonságot a videójátékból Harry Potter világával kapcsolatban? Volt-e bármi, ami a videójátékban máshogy történt, mint a filmben? A 27 válaszoló tapasztalatait használtam fel a dolgozathoz.
[50] Jenkins, Henry (2009): The Revenge of the Origami Unicorn: Seven Principles of Transmedia Storytelling
http://www.convergenceculture.org/weblog/2009/12/the_revenge_of_the_origami_uni.php
[51] Jenkins, Henry (2009): How “Dumbledore’s Army” Is Transforming Our World: An Interview with the HP Alliance’s Andrew Slack (Part One).
http://henryjenkins.org/2009/07/how_dumbledores_army_is_transf.html
[52] Rowling, J. K. (2012): Amnesty International. http://www.jkrowling.com/en_GB/#/timeline/amnesty-international
[53] News.bbc.co.uk (2008): Rowling ‘makes £5 every second’.
http://news.bbc.co.uk/2/hi/entertainment/7649962.stm
