A Ceaușescu hagyaték és Kádár

100 éve született a romániai Scorniceștiben a XX. század egyik leggyűlöltebb alakja, Nicolae Ceaușescu. A kezdetben még nyugaton is népszerű államfőből helikopteren menekülő bukott diktátor életútja keresztülvezet a korszak kommunista nemzetpolitikájának sajátosságain, sztálinista területrendezésén, valamint a román modell magyarságpolitikáján.

Cipészinasból koraérett zseni

Ceaușescu születésekor két másik bátyja után, a Nicolae keresztnevet kapta, mivel — az Olt megyei faluban közismerten részeges — apja, más fiúnevet már nem tudott kitalálni. A rendszeresen összevert, visszahúzódó kisfiúra a legtöbb kortársa titokzatos, tehetségtelen figuráként emlékezett kisiskolás korából.
Mindössze 11 évesen — elemi iskolai tanulmányainak befejezése után — a „Balkán Párizsában”, Bukaresten próbál szerencsét cipészinasként.
Az éppen csak serdülő Nicolae sorozatos kudarcai, kiszolgáltatottsága és egzisztenciális kilátástalansága közepette a bukaresti kommunista mozgalomban találja meg az első olyan integratív közösséget, amelynek szinte feltétel nélküli tagja lett. Rövidesen tanulmányozni kezdi Marx és Engels munkáit, majd a bukaresti munkásosztály egyre ismertebb alakjaként elhatározza, hogy ő lesz „Románia Sztálinja”.
Rajongott az antiszemita, magyarellenes Vasgárdáért, alig 15 évesen pedig belépett a családjaként hivatkozott Román Kommunista Pártba.
A következő években többször is letartóztatják utcai verekedésért, illegális tevékenységért, amelyet a későbbi propaganda a koraérett zseni társadalmi igazságosságért való fellépéseként állított be.

Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek

1944 augusztusában, a II. világháború végéhez közeledvén, a Németország mellett addig elkötelezett román vezetés németellenes puccsot hajt végre, ezzel megnyitva az utat a román kommunisták, így a szovjet típusú diktatúra előtt.
Ceaușescu karrierje a pártban szép tempóban ível fel, a ’46-os választások napján meggyilkolja a bankárt, aki megtagadta a Kommunista Párt finanszírozását.
Azonban feltétlen lojalitásának bizonyítása után sem bízzák még rá a pártvezetést. A legtöbb jegyzőkönyv szerint ugyanis borzalmasan dadog, ráadásul végtelenül agresszívnak és kiszámíthatatlannak bizonyult.
1950-re vetélytársait a legvadabb kommunista tempóban eltakarítva, és az addigi kellemetlen dadogását leküzdve, honvédelmi miniszterhelyettessé avanzsál; innen már a kommunista elit megbecsült tagjaként, egyenes út vezetett a párttitkári, illetve államfői székbe.
1967-ben, államfői kinevezésével megindult orosz mintára az egypártrendszer bevezetése, az államosítás, a jogállamiság maradékainak földbe döngölése, a szovjet rendszerre veszélyt jelentő kisebbségi kulturális hálózatok, intézmények végső ellehetetlenítése.

A román magyarságpolitika

A világháborút átvészelő magyar társadalmi- és településszerkezet a sztálinista diktatúrává lett Romániában a rendszer egyik első célpontja lett. Az orosz mintára homogenizáló vezetés közigazgatási reformok, modernizáció címszó alatt igyekezett felszámolni a nemzetiségi szigeteket, hol bürokratikus, hol brutális eszközökkel.
Az egyik ilyen, társadalom legmélyebb rétegeibe, mindennapjaiba ható eszköz például a — jelentős orosz hagyományokkal rendelkező– felülről gerjesztett konfliktus az etnikumok között. Különösen működőképesnek bizonyult abban az esetben, amikor a térség népei, megfosztva az alulról szerveződő, kapcsolódó közösségeiktől, nagyon kevés információval rendelkeztek egymásról. A legszemtelenebb, legabszurdabb propagandának kívántak megágyazni az információáramlás alapfeltételeinek megszűntetésével.
A Szovjetunió nyomására már 1952-ben szentesítette az új alkotmány a Magyar Autonóm Tartományt (MAT) — mint elméletileg önálló, autonóm közigazgatási egységet -, amely a történelmi Székelyföldet foglalta magában. Egy 1956-os népszámlálás szerint a tartomány 77,3%-a (565.510 fő) vallotta magát magyarnak, a tartomány vezetése, illetve hivatalnokai is túlnyomó többségben magyar nemzetiségűek voltak. Azonban a legprecízebben megkomponált autonómialátszat ellenére sem jelentett ez a közigazgatási egység valódi önállóságot, a tartomány közvetlenül a központi Kommunista Párt irányítása alatt állt.
Ezt remekül illusztrálja például az ’56-os magyar forradalom kirobbanása utáni központi bosszú, amely szerint a magyar tartomány vezetői „szemet hunytak a magyar nacionalizmus fölött”, ezért több év leforgása alatt, a vajmi kevés végrehajtói jogkörüket is tovább szűkítették, a tartomány létezésének maradék értelmét is elvették és kvázi feláldozták a Kommunista Párt román nacionalizmusának oltárán, egyértelműen szolgálva ezzel a sztálini homogenizációnak.

Kádár és a prostik

Az 1956–1989 közötti Magyarország és Románia viszonyát a Moszkvához való elköteleződésen kívül, tovább árnyalta a térség nemzetiségi kérdése, az egyre fokozódó hidegháborús hangulat és a nyugati diplomáciában való megítélésük.

Az ominózus ’56-os forradalom leverését követően Kádár — legitimációjának megszilárdítása érdekében — nem vállalta a romániai magyarság jogfosztottságából keletkező konfliktust. A kezdeti belpolitikai megtorlásokat követően megindult a jól ismert Kádár-korszak konszolidációja, ennek részeként a jólétet célzó gazdasági reformok sorozata, kiegyezés a társadalommal, amelyet a hazai szakirodalom bőven feldolgozott már. Ennek a folyamatnak köszönhetően nyílt lehetőség a jelentősen megtépázott nemzetközi kapcsolatok rehabilitációjára, illetve a nyugati tömbben való megítélésünk újradefiniálására.
Willy Brandt, az NSZK szociáldemokrata külügyminisztere például így emlékszik Kádár ’70-es évekbeli politikájára: „A keleti blokk vezetői közül Kádárt éreztem legközelebb magamhoz. Őt és tanácsadóit még nem torzította el a vezetői merevség. Kádár volt az egyetlen vezető a keleti blokkban, aki egy időszakban megengedhette volna magának a szabad választások megtartását. Vágyott Európa ismételt összehozására, és arra a napra, mikor a munkásmozgalmakon belüli megosztottságon felül lehet kerekedni. Irodájában függött egy kép, ahol Mao Ce-tung volt látható, ezt még akkor sem vette le, mikor az oroszok ferde szemmel néztek rá emiatt.”

Alig 10 évvel az után, hogy a New York-i köztudatban Magyarországra „mészárosként” hivatkoztak, 1978-ban az amerikai diplomata, Averell Harriman Budapestre látogatott, hogy Kádárral nemzetközi kérdésekről folytathasson megbeszélést.
Harriman és Kádár egyébként 1963-ban, Moszkvában, egy Hruscsov által összehívott informális megbeszélésen találkoztak először, amely során az amerikai diplomata élesen kritizálta a magyar belpolitikára akkor jellemző koncepciós perek gyakorlatát, konkrétan a Mindszenty-kérdés rendezését sürgette a magyar-amerikai kapcsolatok javításának érdekében.
15 évvel később, Harriman Budapestre látogatásakor, a csaknem 3 órás megbeszélés után így nyilatkozott: „Azóta mindenképpen rendeztünk egy-két dolgot és még többet is fogunk. Az eltelt időben feltűnően jól teljesítettünk, mind a saját országunkon belül, mind pedig kétoldalú viszonyunk terén. Nehéz és bonyolult kérdéseket rendeztünk. Kielégítően megoldottuk az ENSZ- és a Mindszenty-kérdést is.”
A látogatást Kádár is konstruktívan értékelte, kilátásba helyezte a szorosabb gazdasági együttműködés lehetőségét, nagy népszerűségnek örvendő nyilatkozata a megbeszélésről a következő volt: „Nem úgy kezeljük politikai kapcsolatainkat, mint egy politikai prostituált, akit az ember suttyomban felszed egy sötét utcasarkon. Lojálisak vagyunk és korrektek politikai partnereinkkel szemben.”

Ceaușescu és az eperszállítmány

A román kommunista vezetés az 1960-as évekre gyakorlatilag megszüntette részvételét a Varsói Szerződésben, ezt a döntést a román belpolitikában hatalmas népszerűség övezte, mivel a független, román nacionalizmus ekkoriban élte fénykorát. Így Románia kiharcolta a szocialista táboron belüli különutasságát, megindulhatott az ország nyugati kapcsolatainak kiaknázása.
Mivel Ceausescu ezután többször is nyíltan merte bírálni a Szovjetuniót, illetve nem vett részt az 1968-as, Csehszlovákia elleni katonai akcióban, a nyugati sajtó leginkább baráti hangnemben értekezett róla. Azonban ennek egyik legfőbb oka a washingtoni diplomácia megfontoltsága, a fokozódó hidegháborús helyzetben való mértéktartás, hiszen újabb kommunikációs frontot nyitni Moszkvával és a keleti tömbbel értelmetlen lett volna.

Nixon amerikai elnök például személyesen látogatott el Bukarestbe, illetve II. Erzsébet brit királynő is fogadta a Buckingham-palotában. Egyes korban felröppenő pletykák szerint azonban az angliai látogatáson csak azért fogadták Ceasuscut díszes kíséretben, mert angol gyártmányú repülők megrendelésére számítottak, azonban az államfő eperszállítmányokkal fizetett volna, így végül egyetlen repülőt sem tudott vásárolni.

A román-magyar kapcsolatok is enyhülni látszódtak, már nem vállalta nyíltan a román diplomácia azt az álláspontot, amely szerint a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben románellenes légkör uralkodik és a magyar vezetésben még mindig megtalálható szándék a revizionizmus és a határkérdés.
A román-magyar kapcsolatok enyhülését a 80-as évekre azonban felváltotta a fokozatos romlás, ekkoriban Kádár már tudatosan kerülte a Ceausescuval való találkozást.
Ennek egyik meghatározó oka, a több évtizede neuralgikus pontnak számító határon túli magyarok kérdése.
A Magyar Írószövetség, valamint a magyar értelmiség nagy része egyre nagyobb nyomást gyakorolt Kádárra a romániai magyarok kérdésében (pl. Aczél György), mivel úgy látták, hogy a határon túli honfitársaik kérdésében Kádár semmilyen előrelépést nem tett, belenyugodott a Ceausescu által véghezvitt homogenizációba.
Az egyre romló román-magyar kapcsolatok javításában már a konzulátusok létrehozása sem segített érdemben. Ceausescu jól ismert személyi kultusza ekkorra már csúcsra járt, a centralista, központosító intézkedések mellett a román lakosságban elképesztő méreteket öltött a szegénység.
Ceausescu a „román nép naggyá tételének érdekében” betiltotta a fogamzásgátlást, az országban elmélyülő nyomor mellett feleségével megbecsülhetetlen mértékű luxustárgyakat halmozott fel rosszízlésű, giccses villáiban, paranoiájának csillapítására zéró toleranciát hirdetett a legkisebb mértékben is kritikus sajtó számára. Azonban a román vezetés a térségben példaértékűen az államadósság törlesztésébe invesztált, így jelentősen halkultak a kívülről érkező kritikák a hatalmas mértékű nyomor árán.

Tőkés László és a bukás

Alig egy hét alatt omlott össze az évtizedekig építgetett diktatúra.
Ironikus módon a magyarok ellen elszántan hadakozó diktátor bukásához vezető folyamatokat egy magyar indította el.
1989-ben Tőkés László, egy temesvári magyar pap a templomban nyíltan kezdte kritizálni a rendszert, a karhatalom azonnal le akarta tartóztatni, azonban a Tőkést támogató tömeg körülvette a templomot és saját testükkel akadályozták a letartóztatását.
A megmozdulás híre futótűzként terjedt az országban, mire válaszul Ceausescu egy tüntetést hívott össze december 21-én Bukaresten, ahol a történések nem várt fordulatot vettek. Számításaival ellentétben a kezdetben éljenző tömeg egyik pillanatról a másikra az államfő ellen fordult, majd betört az elnöki palotába. A beszéd közvetítése félbeszakadt, a diktátor helikopterrel menekült Bukarestből, azonban a karhatalom a forradalom mellé állt, rövidesen elfogták, majd 1989. december 25-én feleségével együtt kivégezték.