Az áldozathibáztatás kultúrája

A hozzáállás egy elhibázott gondolatból táplálkozik: a társadalom egy verseny, és az erősebbnek, ravaszabbnak van igaza.

Az utóbbi időben gyakran tűnnek föl a médiában szexuális bűncselekmények, és mikor az okokat keressük, mindig van egy réteg, akik azt vallják: az áldozat tehet róla, miért nem vigyázott jobban. Ez az attitűd itt a legszembetűnőbb, de a társadalom bizonyos részét teljes mértékben áthatja ez a gondolat: hogyha bűncselekmény áldozata leszel, te vagy a hibás, nem tettél meg eleget, hogy megvédd magad. Miért mentél este oda? Miért nem zártad le a biciklidet elég jó zárral? Miért ittál? Miért volt rajtad olyan ruha? Miért vettél föl hitelt?

Ez a hozzáállás egy elhibázott gondolatból táplálkozik: a társadalom egy verseny, és az erősebbnek, ravaszabbnak van igaza. Az a „bölcs” meglátás, hogy aki „pórul járt” nem volt elég elővigyázatos, a bűnözőt — legyen nemi erőszakoló, rabló vagy bankár — egy természeti erőként írja le, ami ellen föl kell készülni, és ha nem készültél föl rá, hát viseld a következményeit. Ha kirabolnak, az olyan, mintha nem zártad volna el a tűzhelyet, és hagytad leégni a házad; hogyha megerőszakolnak, az olyan minthogyha ittasan árokba hajtasz. Lettél volna elővigyázatosabb! A bűnöst és az áldozatot egy erkölcsi szintre hozza ez a gondolkodás, az egyik szándékosan ártani akar, de a másik is ugyanolyan hibás, hiszen nem tett meg mindent ellene.

Hogyha ezen az úton haladunk, mi az a „minden”, amit nekem meg kéne tennem? Hogyha van egy jó kétzáras ajtóm, akkor bejönnek az ablakon, hogyha arra rácsot teszek, szétfűrészelik, hogyha biztonsági őrt hívok, leütik, és a sor a végtelenségig mehet. Hogyha arról az oldalról közelítjük meg, hogy én megtettem-e mindent, biztos elbukok, a bizonyíték a kifosztott házam. Az analógia sok mindenre alkalmazható, és mindig az elkövetőt védi, hiszen egy versenynek fogja föl a helyzetet, ahol az egyik fél ügyesebb volt, mint a másik, hát jár is neki a jutalom.

Másrészről nézve viszont az, hogy én nem tettem meg „mindent” a magam védelmére, az még nem ok senkinek, hogy a helyzetemet kihasználja. Azért mert nem zártam le a biciklimet még nem kell ellopni, azért mert leiszom magam, még nem kell kirabolni vagy megerőszakolni. Az áldozat és az elkövető közötti igazságtétel alapját nem fizikai erő vagy ravaszság alapján kéne megtenni, hanem a cselekedetek erkölcsi szintje szerint, ami ezekben az esetekben mindig az áldozatot igazolja.

Vajon miért olyan szimpatikus ez a hozzáállás mégis sokaknak? Miért itatja át a közgondolkodást megannyi szinten?

Van benne egy elhatárolódás az áldozatoktól: én férfi vagyok, én jól nevelt vagyok, engem nem erőszakolnak meg. Én nem veszek föl hitelt, engem nem foszt ki a bank. Én nem politizálok, engem majd békén hagynak. Ezekkel a gondolatokkal könnyű megnyugtatni magunkat, de két komoly baj van velük. Az első, hogy csak azért mert nem én vagyok az „elsődleges célcsoport”, nyugodtan elképzelhetem, hogy mi lenne, hogyha velem történne, mert ugyanúgy megtörténhet.

A másik sokkal súlyosabb ez pedig a szolidaritás. Lehet, hogy velem ez nem történik meg, de más biztosan fog! Leszek én is beteg, munkanélküli, leszek egyedül, széthullhat az életem. Akiket én olyan bölcsen megintettem, most semmibe veszik az én helyzetemet, hiszen csak nem voltam elég erős, megérdemlem, amit kaptam. Pedig a fájdalom ugyanazon vizében mártóztunk meg. Hogyha az elesettet, a szegényt, a rászorulót kioktatjuk, és nem segítjük, milyen jogon várunk el majd támogatást? Lehet, hogy aki az áldozatot hibáztatja, valamikor ő is áldozat volt, de segítség és együttérzés helyett csak felelősségre vonást kapott. Ezért a mi felelősségünk, hogy ne süllyedjünk le ugyanabba a mocsárba, és törjük meg a hibáztatás körforgását, és helyettesítsük azt szolidáris összefogással.

A cikk eredetileg a Reflektor BLogon jelent meg 2016.08.06.-án