Miért nem lehet független Katalónia?

Vajon az Európában egyre felerősödő függetlenségi törekvések részeként Katalónia tényleg elszakadhat, vagy ez a forradalmi lázálom csupán egy szimbolikus politikai harc marad?

Újra elmérgesedni látszik a spanyol-katalán ellentét, a katalán parlament döntött, Carles Puigdemont katalán elnök októberben az urnákhoz hívja polgárait, hogy újra szavazzanak a központi kormánytól való elszakadás kérdésében. A spanyol bíróság máris lépett, a referendumot alkotmányellenesnek nyilvánította és egyúttal megvonta a népszavazás lebonyolítására szánt összeget is.

Az 1940-es évek Katalóniájában járunk, ahol a spanyol polgárháború után megtorolt egykori szakadár és szeparatista katalánok közösségére Francisco Franco újabb csapást mér, hivatalosan betiltja a katalán nyelvet és irodalmat, így nyíltan hadat üzen a katalán kultúrának, olajat öntve a katalánok függetlenedési aspirációjának tüzére.
75 évvel később pedig Franco utódja, János Károly király a francia TF3-nak adott 2016-os interjújában, kiemelve a diktátor legfontosabb belpolitikai törekvését és örökségét, így fogalmozott:
„Egy nappal a halála előtt Franco megfogta a kezem és azt mondta nekem: Felség, az egyetlen dolog, amit kérek, hogy őrizze meg az ország egységét. Semmi mást nem mondott, és ha belegondolnak, ez nagyon sokat jelent.” János Károly egészen 2014-es lemondásáig így is tett, a Franco-féle katalán autonómiaellenes paradigmában megteremtette azt a mai napig élő jogi környezetet és alkotmányt, amelyben közjogilag lehetetlen a katalán függetlenedés.

Több mint egy klub
Josep Sunyol, az FC Barcelona baloldali kötődésű, szeparatista elnöke is áldozata lett Franco tisztogatásának, helyére pedig a hozzá lojális, jobboldali Enric Piñeyrót ültette., Ekkor vált a fociklub a katalán ellenállás legerősebb bástyájává, Barcelona pedig a Franco-ellenes civil mozgalom központjává. A mozgalom népi jellegét pedig a munkásosztály erős részvétele garantálta. Egyébként erre az epizódra vezethető vissza a katalán fociklub legendás rivalizálás a Real Madriddal, amely a Franco-rendszer teljes támogatását élvezte.
1940-ben Franco személyes kérésére az egyesület nevét Futból club Barcelonáról, Club de Futból Barcelonára változtatták, mivel előbbit Franco túl angolos hangzásúnak vélte. A klub végül csak Franco halála előtt egy évvel, 1974-ben viselhette újra saját nevét.
A katalán nacionalizmus ekkora végleg összefonódott a futballal, a mérkőzések alatt — fittyet hányva a tiltásokra — Katalónia szimbólumaival, zászlóival ünnepelték a szurkolók csapatukat. Franco szemet hunyt a jelképes demonstrációk felett, mivel a szemében ezek ideális feszültséglevezető szelepként működtek. De nemcsak a foci vált a szeparatizmus fontos részévé, hanem a fent említett népi jellegből és a spanyol polgárháborús hagyományokból adódóan a katalán mozgalom erős baloldali jegyeket is magán hordoz(ott). Ennek a hármasnak a jegyében, 1951-ben, például, egy hazai győztes mérkőzés után, a Barca-szurkolók nem voltak hajlandók villamosra szállni, ezzel nyilvánították ki a sztrájkoló dolgozók melletti szolidaritásukat.

A Franco-rendszer árnyékában
Franco maga jelölte ki utódjául János Károlyt, mivel apját túl liberálisnak és katalán-barátnak találta.
János Károly a Franco halálával újra fokozódó társadalmi feszültségekre reagálva egy többlépcsős modernizációs folyamatot indított el a konszolidáció érdekében, ez a folyamat azonban (a közfelfogással ellentétben) közel sem nevezhető demokratizálódásnak, főként a Franco-hagyomány szellemében született új jogrendszer miatt.
1977-ben János Károly parlamenti választásokat írt ki, és felállhatott az első katalán kormány is, Josep Tarradellas vezetésével.
Spanyolország így az EU és a NATO tagállamává válhatott, azonban az új alaptörvény, amely kisebb változtatásokkal azóta is érvényben van, a Franco-paradigmában maradva nem ismerte el Katalónia szuverenitását, így a katalán kormány gazdasági-pénzügyi kérdésekben azóta is csak véleménynyilvánítási joggal rendelkezik. Ezért az elszakadáspártiak leggyakoribb érve az — amit a brexit kapcsán megannyiszor hallhattunk–, hogy a katalán tartomány az állam nettó befizetője, azaz több pénzt fizet a spanyol államkasszába, mint amennyit visszakap a közösből. Fokozza ezt az a tény is, hogy az ország GDP-jének a 20 százalékát a 8 milliós lakossággal rendelkező tartomány adja, de nem jogosult adók beszedésére sem. Sőt, egy 2010-es alkotmánybírósági határozat a „katalán nemzet” fogalmát és az önálló igazságszolgáltatás intézményét is elsöpörte, így ekkor már csúcsra járt a katalán szeparatista pártok népszerűsége.

Megosztott katalánok
2004-ben csaknem negyedszázados jobboldali vezetés után a katalán kormány élére szocialista vezető került, s az új regionális szervek is baloldali pártok irányítása alá kerültek. Az időközben kikristályosodó és sok szempontból eltérő autonómiakoncepciók miatt ekkoriban megkezdődött a katalán baloldal polarizációja, leválása a népi mozgalomról és a szeparatistákról.
A Podemos antikapitalista balszárnya például támogatja a népszavazás megtartását, ezzel élesen szembefordul a Pablo Iglesias pártvezető által képviselt hivatalos irányvonallal. A párt főtitkára ugyanis szintén úgy tartja, hogy a referendum illegitim.
A legfrisebb közvélemény-kutatások szerint a szavazóképes polgárok 44,3 százaléka támogatja, 48,5 százaléka pedig ellenzi az elszakadást, azonban a nagy többség szeretne népszavazást. Az elszakadást jellemzően a vidéki katalánok, kisebbségek, romák támogatják, míg a jómódúbb Barcelona és annak közvetlen környezete, ahol spanyolok is élnek, maradáspárti.

A megosztottságot jól illusztrálja, hogy Puigdemont katalán elnök — elszántságát bizonyítandó — a múlt héten menesztette egyik miniszterét, Jordi Baiget, aki egy interjúban azt mondta: „A spanyol állam olyan erős, hogy valószínűleg nem leszünk képesek megtartani a népszavazást.”
A referendum ellenzőinek azonban jó okuk van a népszavazás erejének megkérdőjelezésére: a legutóbb 2014 novemberében megrendezett, nem kötelező erejű népi konzultáción az alacsony részvétel mellett hiába szavaztak elsöprő arányban a kiválás mellett, annyit ért, mint a 3-as metró felújítása.

Most komolyan, akkor Katalónia elszakadhat?

„Akarja-e, hogy Katalónia független állam legyen, köztársaság formájában?” — erre a kérdésre kell válaszolniuk októberben a katalán polgároknak, a katalán kormány szerint pedig, ha az igenek győznek, 48 órán belül kikiáltják egyoldalúan a függetlenséget.
Ezt az alkotmánybíróság szokás szerint már el is utasította, hiszen az 1978-as spanyol alkotmány értelmében Spanyolország egészét érintő kérdésekben nem tartható népszavazás a madridi kormány jóváhagyása nélkül. A spanyol jog az egyoldalú függetlenséget, a nemzetközi jog a külső önrendelkezéshez való jogot nem ismeri el. A katalán függetlenség tehát jogilag vegytisztán, fülkeforradalommal nem vívható ki, a spanyol kormány maximum szélesebb jogosítványokat adna önszántából a tartománynak.
Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök két és fél órás tárgyalást folytatott erről Pedro Sánchezzel, a szocdem párt vezetőjével, majd a tárgyalás után egy baloldali szóvivő kihangsúlyozta a 155. cikkely fontosságát a jövőre nézve. A 155. cikkely szerint ugyanis a madridi kormány a szenátus támogatásával rákényszerítheti Katalóniát az alkotmány betartására, legvégső esetben pedig erőszakkal is felléphet a katalán elszakadás megakadályozására.

Should I stay or should I go
2014 őszén Katalónia mellett, Skócia is függetlenségi népszavazást tartott. A lakosság, rendkívül magas részvétel mellett, 55–44 arányban elutasította a függetlenedést.
Az egymást követő skót és katalán referendum felhívta a figyelmet az európai nemzeti kisebbségek jogfosztottságára, valamint az Európai Unió elhúzódó válságára is. Az elmúlt években folyamatosan növekvő euroszkeptikus pártokkal ellentétben viszont a katalán és skót nacionalisták másféle választ adtak a válságra: mindenképp szeretnének az Unió tagjai maradni, hiszen nagyobb esélyt látnak saját érdekeik érvényesítésére egy sokszínű Unión belül, mint sokszor elnyomó, és — nem utolsó sorban — erősen jobboldali kormányzataikkal szemben

A nyugat-európai szeparatisták tehát egy nemzetközi jogi 22-es csapdájában élnek. Bár erős uniós elkötelezettséggel rendelkeznek, az EU nem képes felülírni a függetlenedést ellehetetlenítő nemzetállami és nemzetközi jogot, de arra sem mutat szándékot, hogy az elszakadási vágyakat fékező kisebbségvédelmi rendszert dolgozzon ki. A helyzet rendezéséhez tehát az Európai Unió szintjén is komoly paradigmaváltásnak kellene végbe mennie, de az EU égető reformjáról szóló diskurzust manapság egyre inkább elhiteltelenítik a populista, euroszkeptikus politikusok és kormányok, akik kizárólag belpolitikai haszonszerzés céljából üzengetnek plakátokon.