Ronald Reagan és a magányos tömeg — I. rész
107 éve született az Illionis állambeli Tampicoban Ronald Reagan, az Egyesült Államok 40. elnöke.
Rajongói egyenesen hősnek, az euroatlanti civilizáció megmentőjének, kritikusai üresfejű pojácának tartják, aki népszerűségét csupán az amerikai politikában egyre hangsúlyosabbá váló vadkapitalista marketing-szemléletnek köszönhette. Reagan megítéléséhez azonban elengedhetetlen levenni a mérlegről az őt övező mítoszokat és rárakni helyettük a 2 ciklust megélt kormányának legfontosabb intézkedéseit és a hidegháborús atmoszférát. A Ronald Reagan és a magányos tömeg cikksorozat a Dinnyefarmon pedig ezen az értékelésen vezeti keresztül az olvasót, elemezve a Reagan-adminisztráció előzményeit, legfontosabb lépéseit, népszerűségének és elutasítottságának okait, valamint a neoliberális politika korszellemét és a thatcherizmust.
A Carter-diplomácia bukása és a kémtanya
Az 1979-es Iránban járunk, ahol egy évnyi küzdelem után végül győz az iráni forradalom, az uralmát vesztett Mohammad Reza sah emigrációba kényszerül, az iráni elit hatalmas vagyonokat menekít ki az országból.
Az éppen menekülő korrupt és elnyomó Mohammad Reza sah egyébként amellett, hogy részben az amerikai külpolitikának köszönhette az iráni trónt, uralma alatt 4 milliárd dollár értékben vásárolt fegyvereket az USA-tól, ezzel az amerikai hadiipar bevételeinek felét kitéve, miközben az iráni lakosság folyamatosan elszegényedett. A sah egyébként magánvagyonát is amerikai bankokban tartotta, bebiztosítva ezzel a család megtakarításait a közelgő iráni forradalom esetére.
1979. április 1-jén megbukik Mohammad Reza sah és rendszere, kikiáltják az Iráni Iszlám Köztársaságot, megindul a máig fennálló teokratikus jellegű államberendezkedés kialakítása.
Az iráni forradalom győzelme meglehetősen nagy veszteséget jelentett a Carter-adminisztrációnak, mivel a sah megdöntésével elvesztette az iráni olajipar ellenőrzésének a jogát is.
Az éppen regnáló amerikai elnök, Jimmy Carter október 22-én azonban humanitárius okokra hivatkozva engedélyezi az emigrációba menekülő, halálos beteg sah befogadását és kezelését, ami természetesen végtelenül felbőszíti a teheráni szélsőséges iszlamista közösséget.
Az iráni egyetemisták már meglévő ellenszenvét — az amerikai kormányzattal szemben — tovább hergeli az iráni vezetés, a teheráni rádióban az amerikai nagykövetségre „kémtanyaként”hivatkoznak.
Az iszlamista tüntetők Cartert ábrázoló szalmabábukat égetnek, majd november 4-én megszállják az amerikai nagykövetséget. (Az eseményekről egyébként Ben Affleck Oscar-díjas filmet is forgatott, Argo-akció címen, de nyilván abból kimaradt a CIA és a külföldi olajvállalatok érdekeltsége a történetben.)
A kanadai csíny és az iráni túszdráma legnagyobb nyertese
A szélsőséges túszejtők 52 diplomatát tartanak fogva a sah kiadatásának érdekében. Az iráni vezetés támogatásáról biztosítja az iszlamista túszejtőket, Washington pedig gazdasági szankciókat vezet be, ám ez tovább rombolja az addig is borzalmas állapotban lévő iráni-amerikai diplomáciai kapcsolatokat, míg végül hivatalosan is megszakítják azokat.
Carter elrendeli a katonai mentőakciót, amely végül kudarcot vall, az amerikai közvélemény pedig elégedetlen marad és az elnök népszerűsége óriásit zuhan a diplomáciai sikertelenség miatt.
1980. január 28-án végül a kanadai kormány és a CIA a „kanadai csíny” keretében kiszabadít 6 amerikai diplomatát, időközben pedig meghal a sah, amely jelentősen puhítja az iráni-amerikai kapcsolatokat. Washington feloldja a befagyasztott iráni vagyon zárlatát, elhatárolódik az iráni belpolitikába avatkozástól.
A választások előtti időszakban a közvélemény egy megrendült tekintélyű elnököt látott Carter személyében, aki kudarcot vallott az amerikai honfitársaik kiszabadításában. Ebből a szempontból lehet alapja annak a narratívának, amely szerint valójában az iráni iszlamisták buktatták meg Cartert.
1981-ben, a meggyengült Carter-elnökség utolsó napján aláírják a megállapodást, azonban a túszokat az irániak demonstratíve csak Reagan beiktatásának első napján engedik szabadon.
Így Ronald Reagan neve elválaszthatatlanul összefonódik az iráni konfliktus feloldásával az amerikai közvéleményben, beiktatása után pár órával westernszínészből államférfivá avanzsál.
Taxi Driver és az ezoterikus feleség
Hiba lenne azonban Reagan népszerűségét csupán Carter kudarcaira és az iráni forradalom következményeire visszavezetni. A 70-es éveit taposó újdonsült elnök már tapasztaltan bánt a médiával színészi pályafutásának köszönhetően. Magára gyakran hivatkozott háborús veteránként, azonban a második világháborúban valójában az amerikai légierőnek gyártott propagandafilmeket Hollywoodban, a fronton sosem harcolt. Ekkoriban egyébként még Rooseveltet és a demokratákat támogatta.
A filmszínész-szakszervezet elnökeként egyik legfontosabb feladata a kommunista szimpátiával gyanúsított színészek felkutatása volt a szakmában, ekkoriban vált kérlelhetetlen antikommunistává, amelyet fontos iránytűnek tekintett a Szovjetunióval szembeni fegyverkezési versenyben és a neoliberális gazdasági intézkedéseiben.
Mindössze 2 hónappal hivatalba lépése után követett el ellene merényletet egy elmebeteg taxisofőr, aki vallomásában a Taxi Driver filmre hivatkozott indítékként. Az eset azonban tovább növelte Reagan népszerűségét, az amerikai közvélemény egy emberként szurkolt felépüléséért.
A merényletet követően azonban Nancy, a feleség, felkeresett egy kuruzsló jóst, aki biztonságos és veszélyes napokra osztotta fel az elnök hivatali idejét, amit Reagan lelkiismeretes férj lévén be is tartott. Ezzel meglehetősen sok bosszúságot okozva a stábnak és tanácsadóknak, akik kénytelenek voltak alkalmazkodni egy mestermágus előrejelzéseihez.
Teller Ede és a Csillagháborús program
A hidegháborúra jellemző fegyverkezési verseny minden területen nagymértékű befektetést igényelt, az állami költségvetést ezzel jelentősen megterhelve. A Szovjetunió és Amerika között folyó versengés költségeinek enyhítésére a két szuperhatalom gyakran adott el a megszokott fegyvereken felül biológiai fegyvereket is a harmadik világ országainak. Azonban ezeken a „kihelyezett hadszíntereken” kívül konszenzus volt a „kölcsönös megsemmisítésről”, amely azt jelentette, hogy közvetlenül egyik fél sem támadhatta meg a másikat, mivel a nukleáris fegyverek bevetésével mindkét hatalom megsemmisült volna.
Ettől függetlenül a verseny részeként kidolgozásra kerültek stratégiai védelmi rendszerek, például a rakétavédelem esetében. Az 1970-es évek Moszkvájában felállított rakétavédelmi rendszer például a mai napig is működik.
1983-ban, többek között a tanácsadó, Teller Ede javaslatára a Reagan-kormány meghirdette a Csillagháborús programot, ezzel újraindítva a lecsillapodó fegyverkezési versenyt.
Az antikommunista amerikai közvélemény azonban ebből leginkább annyit konstatált, hogy az erős vezető felvette a harcot az elnyomó Szovjetunióval szemben, csupán a gondosan megkomponált ideologikus, politikai terméket látta a tömeg mögötte, nem pedig a puszta gazdasági érdekeket, amelyek a beavatkozások mögött húzódtak. A közép-amerikai államokban tervezett intervenciók ugyanis közel sem a felszabadításról, vagy éppen a demokrácia-exportról szóltak, sok esetben inkább az USA-val ellenséges rezsimek, kormányzatok megdöntéséről.
Ezeknek a — bárminemű etikát, vagy morális alapot nélkülöző — beavatkozásoknak egyik bevett eszköze a helyi ellenzék felfegyverezése volt, hiszen ez az amerikai hadiipar bevételei miatt jelentős gazdasági előnyökkel is járt, ezért jogos lehet az a narratíva, amely szerint a felfegyverzés nem csupán az eszköz, de maga a cél is lehetett.
Nicaragua esetében egyébként a színfalak mögötti háttértámogatáson felül közvetlenül légierő bevetésére is sor került, amelyet később a hágai Nemzetközi Bíróság törvénytelennek talált, bár komoly retorzió ezt nem követte.
Reagan tehát a kezdeti kampánya ellenére, első ciklusában nem szakított az addig bevett hidegháborús doktrínával, az újonnan felálló adminisztráció egyértelműen nem vonta le az iráni forradalom és túszdráma tanulságait, az ígéretekkel ellentétben egyáltalán nem vonta ki magát sem a harmadik világ, sem Európa országainak belpolitikájából, sőt, nyomatékosította a már meglévő gazdasági érdekeltségeket. Ezzel azonban lehetővé vált a Szovjetunióval való nyílt, kétpólusú kulturális és ideológiai harc, amely nem tűrte meg a harmadik utasságot.
A Dinnyefarmon megjelenő cikksorozat következő részében pedig ennek a harcnak a — társadalmi szempontból fontosabb — gazdasági, szociológiai vetületeit vizsgáljuk a Reagan-adminisztráció alatt, az ezzel szorosan összefüggő thatcherizmust és általában a neoliberális politika térhódítását és következményeit a korban.
