Szily László — “Ilyen volt testközelből figyelni a kilencvenes évek közepén Fenyő János és Gyárfás Tamás cicaharcát”
Egy egyre szűkülő médiatérben az információhoz való hozzáférhetőség elengedhetetlen minden magyar állampolgár számára. Nem tudjuk, milyen indíttatásból, de az alábbi cikket a 444 szerkesztősége megjelenése után nem sokkal eltávolította az oldaláról.
Szerencsére azonban az Internet Archive: Wayback Machine megőrizte azt. Különösképpen érdekes az eltávolítás ténye annak fényében, hogy egy több, mint 20 éves bűntény és annak áldozata a cikk szereplője, és az efféle öncenzúra teret enged afféle gondolatoknak, hogy a magyar közélet és az alvilág összefonódása még így, oly sok év távlatából is potenciális veszélyt jelent arra, aki a cikkben közöltekhez hasonló személyes információkat megoszt vagy a nagy nyilvánossággal közöl. Érdekes a tény annak fényében is, hogy a 444 szerkesztőségének jelentős része pontosan öncenzúrázási kísérletek végett döntött az Index elhagyása mellett 2011-ben.
Bízva a sajtószabadság törékeny, ám mindennél értékesebb eszményében, alant változtatás nélkül közöljük Szily László cikkét.
“Bár még egy hónappal azelőtt sem gondoltam arra, hogy valaha is pont újságíró lesz belőlem, 1994. szeptemberében a Fenyő János tulajdonában álló Népszava lett életem első munkahelye.
Előtte az egyetem mellett két évig voltam a Financial Times budapesti tudósítójának a titkár-tolmács-mindenese. Pár nappal azelőtt, hogy visszautazott volna Londonba, Nick, a főnököm váratlanul azt kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e újságíró lenni. A meghökkentő kérdéshez illő őszinteséggel megmondtam neki, hogy nem, de miért kérdezi. Hát mert Kereszty András, a Népszava főszerkesztője dinamikus, írni tudó, angolul beszélő fiatalokat keres, ugyanis az a forradalmi ötlete támadt, hogy a Népszava történetében először gazdasági rovatot csinál a lapban.
Dehogy akarok újságíró lenni, sőt egyáltalán nem akarok dolgozni, soha a büdös életben — dupláztam rá, majd dinamikusan a zsebembe nyúlva megállapítottam, hogy tök üres, ezért azzal folytattam, hogy azért beszélgetni szívesen beszélgetnék Keresztyvel.
A beszélgetés igen rövidre sikerült. Kereszty nyitásnak megkérdezte, hogy mennyire gondoltam. Ettől annyira meglepődtem, hogy nem tudtam megszólalni, mire azt mondta, hogy ő 65 ezerre. Én addig húszezret sem láttam egyben, az meg fel sem merült bennem, hogy csak úgy felvegyenek valahová újságírónak, ezért végképp megnémultam. A tapasztalt főszerkesztő pillanatnyi elmezavarában azt hitte, hogy hihetetlenül dörzsölt ártárgyaló vagyok, ezért szabadkozva közölte, hogy jól tudja, hogy az én Financial Times-os szintemen ez nevetséges összeg, és hamarosan emelni is fognak, de legyek szíves, fogadjam el induló fizetésnek. Ekkor voltam képes először megszólalni: krákogtam egy nagyot, mint valami tébécés varjú, majd elárultam neki, hogy én életemben összesen 5 darab cikket írtam, azokat is a Narancs horgászmellékletébe, és az egyik a sertés bélrendszerében élő férgek márnacsaliként való felhasználásáról szólt. Baromi jó leszel, érzem — mondta erre Kereszty, örökre megtanítva nekem, hogy óvatosan fogadjak bármit, amit egy újságíró mond.
A Népszava — akkoriban Vico-székház néven ismert — rózsadombi szerkesztősége, ami egyben Fenyő János sajtó- és egyéb gazdasági birodalmainak is a központja volt, egészen varázslatos helynek tűnt. Az egész alaphangulatát a folyosókon amerikairendőregyenruha-szerű formaruhában grasszáló biztonságiember-hordák adták meg, akik olyan, tonfára hasonlító gumibotot lóbáltak, amilyent én addig csak a Vico feliratos videófilmjein láttam.
Az épület előtt volt egy kis parkoló, ahol egyetlen autó állt: a tulaj hatalmas Mercedese. Egy hatalmas Mercedesben ma már nincsen semmi különös, de akkor a miniszterelnöknek sem volt olyanja.
Az első dolog, amit a leendő kollégáim elmeséltek, az volt, hogy ha a fegyverbuzi Fenyő bedühödik valamin, vadászpuskával a kezében, ordítva szokott mászkálni a szerkesztőségi folyóson, a főszerkesztőt keresve. A második az, hogy ha Fenyő behivat az irodájába, készüljek föl arra, hogy az íróasztalra feltett lábbal, a kezében puskával fog fogadni, és beszélgetés közben néha majd szórakozottan megcéloz. De nem kell félni, mert még sose lőtt le így senkit. A harmadik pedig az, hogy Fenyő az indulótőkéjét Amerikában titokzatos maffiaügyletekkel szerezte, ezért húzzam meg magam, ha kedves az életem.
Az ott eltöltött szűk fél év alatt ehhez képest sajnos csak egyszer találkoztam Fenyővel hosszabban. Akkor, amikor újságírói karrirerem második hetében meghívta a teljes szerkesztőséget az akkor elképesztően menőnek számító Remiz étterembe libasültre. Átlagos időtartamú ebéd volt, de ahhoz pont elég hosszú, hogy örökre megkedveljem Fenyőt. Aki az ebéd kezdetén felállt, majd mosolyogva, angyali hangon kezdett beszélni, hogy egy adott ponton, minden előjel nélkül átváltson egy rabszolgafarmos film ültetvényesének tónusára, és rettenetesen megalázzon, majd ott helyben kirúgjon pár embert a lap állítólag béna teljesítménye miatt, még bőven azelőtt, hogy eljutottunk volna a gesztenyepüréig. Kegyetlen volt, erőszakos, vagyis fideszes szóval élve geci, de igen szórakoztató és veszettül jóképű fickó, emellett nyilvánvalóan okos és ösztönösen pazar színész, így azonnal megkedveltem.
A lelkesedésemet csak növelte, amikor megtudtam, hogy egykori fotósként ragaszkodik hozzá, hogy tulajdonosként is saját kezűleg fotózza legértékesebb vagyontárgya, a Nők Lapja minden egyes címlapját.
Én ugye naiv voltam és tudatlan, de a többi újságíró annyira egyértelműen maffiózónak tartotta, hogy amikor egy nyugdíjaskorú kolléganőm, félreértve a főnök egyik szónoki kérdését, egyszer csak nyilvánosan kioktatta, hogy “Jánoskámnak” hogyan kéne menedzselnie a lapot, tapinthatóan megfagyott körülöttünk a levegő. Lassan ébredtem rá, hogy a többiek komolyan azt hiszik, a Fenyő ott helyben leöleti, esetleg puszta kézzel kicsinálja szegény Zsuzsát. Semmi ilyen nem történt természetesen, de máig emlékszem a kimeredt tekintetekre és a székek karfáját kifehéredve szorító kezekre.
Pár nap múlva már azt is tudtam, hogy a Főnök fő ellensége nem más, mint Gyárfás Tamás. Én addig őszintén szólva ilyen elvont formában sosem féltem senkitől, ezért őszintén meglepett, hogy Gyárfás nevét emlgetve a többiek még annál is sokkal jobban rettegtek, mint amikor Fenyőre terelődött a szó.
Pár hónapja voltam népszavás, amikor megtudtam azt a pletykát is, hogy a Fenyő Mercedesét, állítólag a Gyárfás utasítására már kétszer is ellopták “az ukránok”, de egyszer váltságdíj fejében visszadták neki. Ekkoriban keződödött a két üzletember csatározása a nyilvánosság előtt is, Fenyő ugyanis erőszakosan le akarta nyúlni magának Gyárfás fejőstehenét, a köztévé hajnali-reggeli műsorsávját évtizedekig kitöltő Napkeltét, amit az érintett érthető módon nem hagyott.
1995. tavaszán átcsábítottak a Magyar Hírlaphoz, de egy rakás emberrel kapcsolatban maradtam a Népszavából. Ekkortájban történt, hogy Fenyő felvett egy belpolitikai újságírót, kifejezetten arra a célra, hogy terhelő cikkeket gyártson Gyárfás Tamásról. Ezen a ponton jöttem rá, hogy a két nagykutya harca nem újságírós nagyotmondás, hanem abszolúte valóságos dolog lehet.
A gyárfásírót Fenyő azért alkalmazta, mert Gyárfásnak akkoriban volt valami piszlicsáré adóügye, ami eljutott a bíróságig. A revolverújságíró feladata kezdetben a per és a háttér letudósítása volt, aztán már simán csak az, hogy gyűjtsön anyagokat az Ellenségről. Ennek az embernek a műve lehetett a mai sajtóhírekben emlegetett százoldalas doszzié. Ilyesmi azért a globális sajtótörténetben sem fordulhatott elő túl sokszor.
De még ki sem tudtam csodálkozni magam a lapkészítés furcsa titkain, amikor jött a hír, hogy Fenyőt szitává lőtték a kedvenc dombja tövében.
Attól félek, hogy a magyar sajtó soha többé nem lesz ilyen vad és szórakoztató.”
