Zsenik szokásai: Az vagy, amit gyakran teszel

Az egyik legérdekesebb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, a Daily rituals: How artists work, tucatnyi művész és híres ember napi rutinjait mutatja be azzal a részletességgel, ahogy önéletrajzukból, róluk készült cikkekből, levelekből kiolvasható.

Hemingway

Az utóbbi pár évben azt vettem észre, hogy kevésbé vagyok már elkötelezett a klasszikus célok felé, inkább a célok eléréséhez szükséges szokásokkal. A fókuszom azokra a napi tevékenységekre koncentrálódik, amik a jövő szokásait formálják, a folyamat/út legalább olyan fontos lett, mint a cél. Ezért érdekelt különösen, vajon a világ legnagyobb művészei — Bergman, Hemingway vagy Beethoven — hogyan tették a dolgukat. Adottságaink vagy a szokások tesznek-e minket azzá, akik leszünk. Igaz-e, hogy azok vagyunk, amit ismételten teszünk?

Rengeteg híres ember napi munkáját figyelve, arra jutottam, hogy nincs ugyan két egyforma alkotói módszer, a művészek döntő többsége mégis követett valamiféle szokást.

Ezek közül néhány:

  • A nap legfontosabb óráit munkával töltötték: Jelentős részük a napjuk első legfontosabb 3 óráját kemény munkával töltötték. Hemingway annyira hitt ebben, hogy minden nap délben abbahagyta a munkát és mindig próbálta úgy befejezni az írást, hogy azt érezze, tudna még írni. Nagyon kevés olyan művészt találtam, aki klasszikusan két végén égette a gyertyát, majd éjszaka beesett az írógép mellé — persze erre is van példa — . Első prioritásuk a munka volt, az amiért híresek lettek.
  • Sport: Nagyon sok művész mozgott, döntő többségük nem edzett, de többüknél olvastam nagy sétákról munka után, gyakran ezeket használták arra, hogy inspirálódjanak és vitték magukkal a füzetüket, hogy írjanak, ha valami eszükbe jutott. Miró szeretett jógázni, Murakami pedig egészen odáig megy, hogy azt írja, a “fizikai erő majdnem olyan fontos, mint a művészi érzékenység”
  • Munka mennyiség: Volt olyan író — pl. Gertrude Stein — , aki naponta fél órát — ! — írt, de voltak olyan művészek — Matisse vagy Bergman pl. — akik szinte állandóan dolgoztak. Döntő többségükről elmondható azért, hogy sokat, napi 6–8 órát — ami egy intenzív szellemi munkánál kifejezetten soknak tűnik. Célzott, de kemény munkával tették le az asztalra, amit elértek, a villanásokban teljesítő művész képe nem rajzolódik ki a könyvből.
  • Priorizálás: Döntő többségük elsődleges prioritása a művészetük volt, ahogy Benjamin Brittenről írják, “mindent, beleértve őt magát is, fel kellett áldozni az alkotói tevékenységnek”, többségükkel nem lehetett túlzottan kellemes együtt élni. Az életük a művészetükről szólt, ugyanakkor valószínűleg jó barátok lehettek, mert valahogy többségüknél ez szerves része volt az alkotásnak.
  • Kapcsolatok: Többségük nem volt magányos művész, majdnem mindenki — Kanttól Hemingwayen át Mozartig — mind társasáig életet élt, volt köztük aki közelebbi barátokkal, volt aki óriási szórakozásba ágyazva, de a napi rutin része volt szinte mindenkinél a társasági élet, beszélgetések emberekkel.
  • Teljesítmény követése: Több művész, például Hemingway is folyamatosan követte, mekkora teljesítményt ad le, hány karaktert ír, hány oldalt tud egy nap, csak ahogy fogalmazott, “hogy ne tudjam magam átverni”.
  • Szokások igazítása: Több művész változtatott a szokásain, mire eljutott oda, hogy a számára megfelelő formát kialakítsa, például Henry Miller eleinte sokáig éjszaka írt, amíg rá nem jött, hogy ő valójában reggel hatékony. Ebből is, meg a többi szokásból is arra következtettem, hogy ezek a művészek megtalálták és kihasználták a napjuk legenergikusabb részét, többségüknél ez egy út volt a művészi kiteljesedés felé.
  • “A művészek korán halnak” A művészek döntő többsége jól strukturált életet élt, néhányan közülük, Mozart és Kafka, a zaklatott életű művészek, akik éjszaka dolgoztak, nagy zajban éltek, bizony érzetre is korán haltak.

Bármennyire kerestem, egy biztos, az alkotói zsenialitást nem tudtam utólérni a napi szokásokban. Egy középszerű író, festő is haslonló napokról számolhatott be, ezért továbbra is óriási kérdőjel, hogyan jött ki belőlük az a varázslat, ami. De egy biztos, és ez talán a legfontosabb konklúzió, többségük foglalkozott azzal, hogy a tehetségük felszínre tudjon jönni a megfelelő szokások kialakításán keresztül.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.