Miért nem beszélgetek senkivel politikáról?

Ha bárkivel politikával kapcsolatos vitába kezdesz, gyakran teljesen ellenétes véleményeket formálsz, de bármennyire fura, általában hasonló eredményre jutsz, mint mindenki más. Minden érvelés, akaratoskodás, meggyőzés ellenére a másik a vita hatására talán még jobban kötődik a politikai nézeteihez, mint a beszélgetés előtt. Jogosan gondolkodsz el ilyenkor, hogy vajon van-e egyáltalán értelme a politikai diskurzusnak a “másik” oldallal.

A használhatatlan doboz.

Elmondom miért nem beszélgetek senkivel politikáról.

A tudomány azt mondja, hogy azért nem vagyunk képesek értelmes párbeszédet folytatni a politikáról, mert a politikai és morális hitünk nem racionális alapokon nyugszik.

Persze mindenki szereti magáról azt hinni, hogy ő racionális alapokról indul, amikor véleményt formál, de a modern kutatások bizonyítják, hogy szinte soha nem racionálisan formáljuk politikai véleményünket.

A politikai hitünk alapvetően két oszlopon nyugszik, az intuíciónkon és érzelmeinken. Nem, a logika nincs közte. Csak miután az intuíciónk és az érzelmeink a helyén vannak, ezek után használjuk minden képességünket és tudásunkat arra, hogy támogassuk az intuitív érzéseinket és kizárjunk minden olyan tényt, amelyik nem passzol a nézetünkhöz. Ez az elmélete legalábbis Jonathan Haidt amerikai pszichológusnak — The Righteous Mind — .

Haidt az elefánton ülő embert használja képként az emberi elme működésére. Az elme meg van osztva mint egy elefánt és a rajta ülő ember, és az ember dolga az elefánt szolgálata. Az ember a tudatos érvelő énünk, ez az a részünk, amelyik elemzésre képes és logikát használ. Szeretjük azt hinni, hogy ez az ember határozza meg a nézeteinket, de Haidt azt mondja, hogy nagyjából ezt az idő 1%-ban használjuk. Az elefánt a további 99%-a a mentális folyamatainknak, amikkel nagyrészt nem is vagyunk teljesen tisztában, de valójában a viselkedésünket ez befolyásolja a legjobban.

Ez a része az elménknek az intuiciónk otthona. Az intuíció lényegében olyan automatikus gondolkodási folyamat, amely például érzelmeket vált ki. Szinte minden esetben a politikai nézeteink innen indulnak ki, automatikus intuíciókból és érzelmekből.

Vegyünk egy példát szemléltetésre, Ágnes történetét. Ágnes patológus, halottakat boncol. Éppen egy ilyen halott boncolását végzi, amikor az a fantasztikus gondolat jut eszébe, milyen ostobaság eldobni egy ilyen teljesen ép, ehető húst. Miután ezt átgondolja, levág egy szeletet, hazaviszi és megeszi.

Mi a rossz ebben a gondolatban? Ki sérül ebben a történetben? Hogy érezted magad miután elolvastad ez a példát?

Az ítéleted valószínűleg gyors volt és érzelmi alapú, egy gyomorból jövő érzés az elefánttól. A racionális gondolkodás csak ezután jött, az ember gyorsan valamilyen racionális magyarázatért nyúl, de még ha változtatna is valamit a helyzeten, túl sokat nem változtatna azon, hogy az elefánt hogy érzi magát.

Ezt a folyamatot hívja Haidt a társas intuíciós modellnek. Ez mindig egy eseménnyel indul, amely aktiválja az intuíciódat, amely aztán egy ítéletet formál, amelyet aztán csak később racionalizálsz.

Pontosan ez történik a politikai vitában is, valaki felveti, hogy nem kéne beengedni a migránsokat európába, a lakosság egyik felének az intuíciója azt súgja, hogy ez biztonságot hoz, meghozza az ítéletet hogy ez egy jó ötlet, építsünk falat. A lakosság másik felének azt súgja az intuíciója, hogy ez igazságtalan, azt az ítéletet hozza, hogy ez egy rossz ötlet és azt a racionális magyarázatot hozza, hogy van értelme beengedni őket. A két fél pedig egymást ezen a logikai szinten kezdi támadni.

Politikáról beszélgetni azért nincs értelme, mert egymás hiteit megtámadni a logika szintjén olyan, mint ez a játék:

Úgy hívják, hogy értelmetlen doboz. Amint lenyomod, rögtön egy új okot adsz arra, hogy visszacsukja magát. Egy emberrel racionálisan érvelés szintjén beszélgetni politikáról pont ilyen.

Jó, de hogyan is változtatják meg akkor az emberek a hitüket? A változás általában a társas meggyőzéssel indul, amely pont az elfogadással, empátia kinyilvánításával kezdődik, azzal, hogy megértjük milyen érzést vált ki a másikból egy esemény. A másikban lévő elefántot ugyanis le kell nyugtatni.

Valakit, akit nem kedvelsz, akinek a nézeteit elítéled, akit talán arcon is vágnál, mint a nyugdíjasok egymást a Parlament előtt, pont azzal kellene kedvesen és elfogadóan beszélgetni. Ha szeretnél politikai értelemben változást elérni, akkor nem Facebookon kéne fröcsögni, hanem le kell ülni beszélgetni emberekkel, akik pont az ellentétét gondolják annak, amit te. Ez pedig nagyon nem egyszerű — majdhogynem művészet — , ez konkrétan egy szakma, úgy hívják túsztárgyalás.

Ha már túsztárgyalást hoztam példaként, az egyik legjobb túsztárgyaló, Cris Voss — a Never Split The Difference c. könyv szerzője — azt javasolja, hogy a másik meggyőzésére használj taktikai empátiát. Tegyél fel nyitott kérdéseket, amik azzal kezdődnek, hogy Hogyan?, vagy azzal, hogy Mi? Figyelj oda a másikra és ahelyett, hogy a saját érvelésedet rágod a fejedben, 100%-osan fókuszálj a másikra, ismételd vissza, amit monddott röviden, ismerd be a saját negítvumaidat a vitában.

Őszinte leszek, tudod miért lett szakma a túsztárgyalás? Mert rohadt nehéz valakivel empatikusan beszélgetni, akivel nem értesz egyet. Ebben semmi élvezet nincs, az valójában kemény önismeret és munka magunkon. Ahhoz meg kinek van kedve.

Na ezért nem is beszélgetek én politikáról.

Jelenleg a Telekomnál dolgozom Új Üzletekért felelős igazgatóként, egyébként az Endless.Consulting tulajdonosa vagyok

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.