Így vált eggyé az életem a zenével
Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak. (Paulo Coelho)
Nagyon régóta szeretnék már egy külön írást szentelni a zenének, hiszen mostanáig igencsak hanyagoltam, pedig azon kevés dolgok közé tartozik, mely egész eddigi életemet végig kísérte. Természetesen voltak és vannak is barátaim, illetve édesanyám is egyengette az utamat (nem volt könnyű dolga), viszont sokáig a zene volt a legintimebb kapcsolatom a világgal. Azzal a világgal, amely valójában bennem volt és mindig is fel akartam fedezni. Talán ez némileg megmagyarázza, miért nem hallgattam soha divatból zenét, illetve miért azok a számok voltak a kedvenceim egy-egy előadótól, amiket néha még a rajongók többsége sem ismert.
A legjobb példa talán a Queen, melynek legnagyobb slágereit azok is ismerik, akik soha nem is szerették őket. Nem mondom, hogy nincsenek köztük kifejezetten jó zenék, de számomra egy You Take My Breath Away, egy Sail Away Sweet Sister, egy If Can’t Beat Them, egy The Hitman vagy mondjuk egy Bijou teljesen más élményt jelentett már tíz éves koromban is.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki csupán slágereket hallgat, azzal bármi gond lenne vagy ilyesmi, csupán oda szeretnék kilyukadni, hogy engem valami teljesen más vezérelt már a korai zenehallgatási szokásaim kialakulásánál is. Ez pedig nem más, mint a hangulat és az érzelem. Amelyik számhoz kapcsolódni tudtam az adott pillanatban, azt befogadtam, amelyikhez nem, azt félretettem és volt olyan, hogy egy évtized után vettem elő legközelebb.
Nem egyszer fordult elő, hogy bizonyos számok hallgatása közben képek jelentek meg előttem, melyek a fantáziám szüleményei voltak — ugyanakkor egyértelműen az adott melódia hozta őket a felszínre. Egészen elképesztő belegondolni, miket ki nem váltott belőlem egy-egy dal. A feljebb említett Bijou már kisgyerekként is könnyeket csalt a szemembe, pedig akkor még nem is tudtam, hogy Freddie Mercury az AIDS-szel való küzdelmének utolsó hónapjaiban írta. Több, mint tíz év telt el azután, hogy először hallottam, mire felismertem, hogy minden különösebb előjel nélkül is hajlamos vagyok a szomorúságra.
Első zenés kazettámat olyan öt éves koromban kaptam. Mit kaptam, kértem! A középső csoportban délutánonként ovis tornát tartottak. Itt figyeltem fel a Neoton Família Disco Party ’86 című albumára. Ez egy olyan válogatás volt, melyen korabeli külföldi slágereket énekeltek eredeti nyelven. Egy idő után csak azért jártam már a durván húsz perces órákra, hogy ezeket a számokat hallhassam. Tekintettel arra, hogy olvasni még nem teljesen tudtam, otthon — miután előadtam, hogy én ezt a kazettát nagyon szeretném megkapni — annyit tudtam “személyleírásként” adni, hogy a borítója hasonlít ahhoz a növényhez (pálma), ami a nappalinkban volt. Az óvónéni segítségével zajlott a nyomozás, így valamikor 1989-ben a Piroska és a farkas, a Pöttöm Panna és a Halász Judit gyűjtemény után egy egészen más jellegű kazetta került a polcomra, mellyel kezdetét vette az azóta is tartó utazás.
Bár volt két Szandi albumom, nem igazán csíptem ezeket és nem is tudom, hogyan kerültek hozzám. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a következő meghatározó lemez (Csepregi) Éva Kék korszak című korongja volt, mely 1991-ben lett a gyűjteményem része. Az 1987-es eurobeat stílusú albumot ma már ugyanakkor nem tartom különösebben jónak, a címadó dalon és a klasszikussá vált Párizsi lányon kívül egyetlen szám maradt meg az emlékezetemben, ez pedig a Szédült világ volt.
Ezt követően az események némileg felgyorsultak. 1992 karácsonyára megkaptam az első Rapülök kazettát, 1993-ban pedig másfél év után új iskolába kerültem, ahol összeismerkedtem Marcival, aki őrületesen nagy Queen rajongó volt. Hála neki még abban az évben végighallgattam a teljes diszkográfiát és elkerülhetetlenül beleszerettem a zenéjükbe én is.
Ezzel párhuzamosan viszont egy másik nagyon fontos dolog történt: elindult az iskolarádió. A nagyszünetben (ez egy valamivel hosszabb szünet volt talán a harmadik óra után) ugyanis az addig csupán fontos információk bemondására szolgáló nagy udvari hangszóróból elkezdtek akkori slágereket sugározni. Olyan, ma már unalomig játszott, de akkor vadi újnak számító dalokat ismertem meg így, mint a Mr. Vain a Culture Beattől, a What’s Up a 4 Non Blondes-tól, a Rock My Heart Haddaway-től, a Rhythm Is a Dancer a SNAP!-től vagy az I’d Do Anything For Love Meat Loaftól.
Tekintettel arra, hogy 1993-ban még pont tizenkét év hiányzott ahhoz, hogy elinduljon a YouTube, így a zenefogyasztási és főleg a zenebeszerzési források nagyon mások voltak. A kilencvenes évek maga volt a nagyüzemi másolás korszaka. Mivel nekem az első (nem mellesleg fehér színű) magnóm még egykazettás volt, 1993 karácsonyára kértem egy kétkazettásat, így onnantól kezdve végre tudtam egyik szalagról a másikra másolni. Ekkoriban kezdtem előszeretettel használni az “elkérhetem ezt a kazit holnapig?” frázist.
Szóval YouTube még nem volt, akadt viszont egy rakás kazetta otthon, melyeket még nagyrészt édesapám hagyott a lakásban szüleim válása után. Jobb híján elkezdtem végighallgatni a közel száz darabos gyűjteményt és vele együtt belekóstolni a nyolcvanas évek rock, illetve disco slágereibe. Mivel átmásolni még nem tudtam őket semmire, így — hogy legközelebb is meg tudjam őket találni a sok ugyanolyan nem műsoros kazetta között — a legalsó polc szélére tettem őket.
Az első üres kazettára viszont nem kellett olyan sokat várni, hiszen amint felfedeztem magamnak a rádiót és benne olyan adókat, ahol azokat a számokat adják, melyeket az iskolarádióban is hallottam, fogtam egy látszólag nem túl régi kazettát a polcról és egyszerűen rávettem az általam kedvelt nótákat. Az első fél órát hamar megtöltöttem, ám csaknem egy év kellett hozzá, hogy a maradék hatvan perc is megteljen muzsikákkal. Ez volt életem első válogatása (1994), amely egyébként mind a mai napig megvan valahol. A sulirádióban nem sokkal később már az általam bevitt kazettákról is játszottak le dalokat, illetve nekem is sikerült hazacsempésznem onnan párat.
Unokatesóm közel volt már a tizennégyhez és szintén kezdett zenerajongóvá válni. Mivel ők megengedhették maguknak, hogy eredetiben megvegyenek néha egy-egy eredeti kazettát (majd később CD-t), így a rádióból való spontán felvétel mellett immáron tőle is szereztem be friss anyagokat. Ez volt az eurodance korszak hajnala és bár a stílus közel húsz éve halott, a mai napig egész rajongó tábort tudhat magáénak. Lehetetlen lenne felsorolni a korszak meghatározó együtteseit, illetve számait, de hogy párat mégis csak említsek: DJ Bobo, Culture Beat, Double Youe, Fun Factory, Twenty 4 Seven, 2 Brothers on the 4th Floor, Corona, Whigfield, stb.
Egy pillanatra kanyarodjunk még vissza 1993-hoz. Unokatesómnak is megvan ugyanis a maga története, amire érdemes egy mondat erejéig kitérni. Mivel olyan panelházban laktak, ahol a fővárosban elsők között volt elérhető műholdas adás, így elkezdte nézni az angol MTV slágerlistáit. Nem csak hallotta, hanem látta is a zenét, így egy fokkal közelebbi kapcsolatot létesíthetett az előadókkal, mint én. Látta, milyen gyönyörű az alig huszonhárom éves Mariah Carey, mennyire lazák a semmiből elsöprő sikert arató East 17-es srácok, stb.
Ma már természetesnek vesszük, hogy akkor és olyan internetes csatornán nézünk utána, mi a helyzet a nagyvilágban, amin csak akarunk, ám húsz évvel ezelőtt kisebb túlzással szó szerint utána kellett mennünk a zenének — hacsak nem elégedtünk meg a rádiók által sugárzott anyagokkal. Nem volt Spotify, nem volt iTunes és nem volt YouTube, ahol kényünkre-kedvünkre össze-vissza ugrálhattunk a számok és albumok között. Bár léteztek már CD lemezek itthon is, mivel másolni gyakorlatilag lehetetlen volt őket az ezredfordulóig (és akkor is nagyon sokba került plusz illegális is volt), így mindenki walkmannel mászkált, melybe jellemzően 60 vagy 90 perces kazettákat tettünk.
Az analóg korszak utolsó évtizedéről lévén szó, a másolás során romlott a zene minősége, egy idő után — ahogy nyúlt a szalag — csupán a hallgatással is. Ha nem tetszett egy szám, akkor át kellett tekerni a következőig. Mivel semmilyen jelzés nem volt a számok között (a szüneten kívül, amit csak a drága lejátszók tudtak felismerni), ezért a kívánt szám előtti dal végét mindig meg kellett hallgatnunk, hogy biztosra menjünk. A lejátszási listák előfutárai tehát azok a saját magunk által összeállított válogatás kazetták voltak, ahol minden szám a kedvencünk volt. Nem voltak 128 GB-os telefonok, melyekre az összes letorrentezett zenét ráhánytuk, mert kiválogatni is lusták voltunk. Maximum 90 perc állt rendelkezésünkre, amely ráadásul a szalag egyik (A), illetve másik (B) oldalán osztozott, így kétszer háromnegyed órát vehettünk fel egy kazettára. Négy-öt kazettánál többel viszont nem nagyon járkált senki, így nagyon megválogattuk, mit viszünk magunkkal. Teljesen más kapcsolatunk volt a zenékkel, mint ma.
Visszatérve az MTV-re, amikor egyszer unokatesóméknál jártunk, éppen a Top 20 ment és két szám után valamiért úgy éreztem, hogy szeretném felvenni a hátra lévő tizennyolc muzsika mindegyikét, így kértem egy üres 195 perces VHS kazettát és nekiláttam a műveletnek. Az elv pontosan ugyanaz volt, mint a kazettás asztali magnók esetében, így nem okozott problémát a masina kezelése. Bár visszanézni nem tudtam őket otthon, nem sokkal később — szintén elsősorban unokatesómnak köszönhetően — magnókazettán is meglett a nagy részük és tekintettel arra, hogy a klipekre emlékeztem, ezekhez a számokhoz más érzéseket, illetve hangulatot társítottam, mint azokhoz, melyeket csupán hallottam, de soha nem láttam.
1994-ben már elegendő mennyiségű zeném volt ahhoz, hogy a normál hosszúságú szünetekben megosszam a többiekkel, miket hallgatok otthon. Figyelembe véve, hogy a tanárok által használt magnók a tanáriban, nem pedig az osztálytermekben voltak, bevittem a sajátomat anélkül, hogy szüleim tudtak volna róla. Az első klasszikus klubdélután megrendezésére további három évet kellett már csak várni, a nyolcosztályos gimi második évében már kifejezetten azzal a céllal maradtunk bent egy-egy pénteki napon, hogy zenét hallgassunk, beszélgessünk, táncoljunk, később pedig ismerkedjünk egymással a tanórán kívül is.
Nagyjából ezek után indult be úgy igazán a zenei kollekcióm gyarapodása, ugyanis 13–14 éves kor körül már tényleg mindenki elkezdett zenét hallgatni, így volt kitől lemásolni ezt-azt. Zenét szinte soha nem töröltem le (hiszen nem tudtam, honnan fogom tudni beszerezni legközelebb), csak nagyon kivételes esetben. Nem meglepő tehát, hogy szinte alig volt olyan alkalom (születésnap, névnap, Karácsony, gyereknap, stb.), hogy az ajándék csomagban ne lett volna legalább egy üres kazetta. Míg a többiek halomra vásárolták a nyári táborok során a fagyikat, én azok helyett is üres szalagokat vettem…
Bárhova is mentünk vendégségbe, mindig volt nálam kéznél egy-két érintetlen példány, hiszen soha nem letetett tudni, milyen kincsekre bukkan az ember egy-egy vendéglátónál. Az egyik ilyen látogatás alkalmával nyertem bepillantást például a korai techno zenébe is. Annyira sokkolt (a szó pozitív értelmében) a Talkin’ Bout Love BKS-től, a Yerba Del Diabolo Datura-tól, a Metabolism a Noise Control-tól vagy éppen a Rotterdam Subway a General Noise-tól, hogy a Techno Trax válogatás két példányát is azonnal lemásoltam a helyszínen — ezért csak jelentős késéssel tudtunk elindulni haza. Az ezredfordulóig egyértelműen az elektronikus zene különböző stílusai voltak számomra a meghatározók, majd az Amerikai Pitével és a késői tinédzserkorral megváltozott minden.
Ha megkérdeznénk az embereket, mi jut eszükbe a zenéről, biztos, hogy a válaszadók között többségben lennének azok, akik úgy gondolják, hogy a zene összeköt minket, hiszen nyelvtől függetlenül képes egy fajta hidat képezni köztünk. Kialakulnak közös élmények, esetleg érzések az adott zenével kapcsolatban és ezek minden máson felülemelkedve válnak közös nevezővé.
Ugyanakkor amennyire összeköt minket a zene, annyira képes el is választani minket egymástól. Zene ugyanis nem létezik hangulat és érzések nélkül. Ez az oka részben annak, hogy sokan járunk ugyanazokra a fesztiválokra, hasonló fellépésekre vagy éppen koncertekre. Szeretnénk átélni valamiféle élményt, legyen ez csupán a közös érdeklődést mutató emberek társasága vagy maga a hangulat, amely a zenéből árad, esetleg az érzések, melyeket közvetít számunkra.
A zene tehát lehetővé tesz megélni olyan helyzeteket, illetve érzéseket, melyeket a dalok nélkül valamilyen oknál fogva képtelenek lennénk. Bizonyos szemszögből nézve ez egy jó dolog, hiszen a jellemfejlődésünket valamilyen módon szolgálja. A probléma akkor van, ha a zene egyfajta meneküléssé, egy mentsvárrá válik. Kialakítunk magunk körül — akár tudatosan, akár tudattalanul — egy másik világot, ahol biztonságban érezzük magunkat, hiszen a kontroll a mi kezünkben van. A zene nem bánt és mindig kéznél van, ha szükségünk lenne rá.
1997 őszén egy olyan válogatás sorozatba kezdtem, mely merőben eltérő volt a korábbiaktól. Míg az addigi összeállítások jellemzően hasonló stílusba tartozó, általam akkortájt megismert és kedvelt számokból álltak, addig az új kazettának immáron témája volt. Nagyjából egy évvel járunk az első pénteki klubdélután megrendezése után és ahogy az egye változatosabb stílusok, úgy a korai tinédzserkorra jellemző érzelmek is kezdenek megjelenni a négy fal között.
Azt nem tudnám pontosan megmondani, mikor voltam először szerelmes életemben, azt viszont pontosan tudom, hogy az a korszak, ami nagyjából ez idő tájt vette kezdetét egyértelműen az első komolyabb hullámvölgynek tekinthető lelkileg. Figyelembe véve, hogy apukám nélkül nőttem fel, anyukám pedig kifejezetten sokat dolgozott, hogy megélhetést biztosítson számunkra, rendkívül sokat voltam egyedül már nagyon kis koromban is. Bár elfoglaltam magam, hiszen ideje korán felfedeztem magamnak a zene csodálatos világát, ezzel párhuzamosan hozzá is szoktam a magányhoz és amennyire vissza tudok emlékezni kifejezetten nehezemre esett új barátokra szert tenni. Talán ezért is ragaszkodtam annyira azokhoz, akikkel mégis sikerült kialakítani egyfajta bizalmi kapcsolatot.
Mivel osztálytársaim többsége máshogy szocializálódott, ezért nekik az ilyesmi sokkal könnyebben ment és külső szemlélőként természetesnek is hatott, pontosan ezért irigyeltem is őket. Ezek a tapasztalások, illetve az, ahogy aztán elkezdtek ismerkedni a másik nemmel mind-mind a negatív önképemet erősítették. A helyzeten tovább rontott a tény, hogy jellemzően iskola után nem mehettem sehova előzetes engedély nélkül és ugyanez volt igaz arra az esetre is, ha esetleg valakit át szerettem volna hívni magunkhoz. Nem véletlen, hogy végül a sportba menekültem tizenhárom évesen.
Ilyen környezetben született meg tehát 1997 végén az első válogatás, amely kifejezetten lassú számokból állt, olyanokból, melyek a klubdélutánokon lehetőséget biztosítottak arra, hogy a fiúk felkérjék a lányokat táncolni, amely tulajdonképpen az ismerkedés előszobájának volt tekinthető. Büszkén mondhatom, hogy sikerrel segítettem ezt a projektet másoknál, ugyanakkor én magam az esetek többségében csődöt mondtam. Bár igyekeztem úgy időzíteni ezeket a számokat, hogy akkor kerüljenek a magnóba, amikor már úgy éreztem, megvan a bátorságom ahhoz, hogy felkérjek valakit táncolni, jellemzően mégsem mozdultam el a helyemről. Amikor igen, akkor is képtelen voltam a tánc során bármiféle kezdeményezésre.
Bár a többiek számára olybá tűnhetett, hogy a klubdélután miatt készítettem ilyen válogatásokat (amolyan “haladjunk a korral” alapon), valójában ezek a kazetták magamnak szóltak. Próbáltam velük megteremteni a lehetőséget arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek ahhoz, amire legbelül vágytam. Tettem mindezt azért, mert úgy éreztem, ez az egyetlen lehetőségem — önerőből nem fog sikerülni. A kudarcok és a folyamatos, tanulmányokkal kapcsolatos elvárásoknak való megfelelés okozta nyomás igencsak meggyötört, így a sportban próbáltam kibontakozni, hogy elismerésre és ezáltal önbizalomra tegyek szert.
Bár ez részben sikerült, a zene innentől kezdve elválaszthatatlan része lett az életemnek. Hallgattam iskolába menet, majd onnan hazafelé, edzés előtt és persze legtöbbször otthon. Arra keltem, arra feküdtem, nyári estéken pedig nyitott ablak mellett addig hallgattam őket, amíg fenn tudták tartani az érzést, illetve hangulatot, amit akkor éppen át szerettem volna élni. Talán ezért is van az, hogy a mai napig könnyedén tudok ajánlani egy-egy számot vagy albumot konkrét érzésekhez, hangulathoz, illetve lelkiállapothoz.
Az ezredforduló aztán meghozta a korábban már említett változást és vele együtt a különböző stílusú rock zenéket is. Az új évezred első pár éve egyértelműen az identitás keresés jegyében telt, melyet a lázadás és a szabadság iránti vágy tovább erősített. Szőkére festett haj, két számmal nagyobb kapucnis pulcsi, csuklószorító, volt ott minden.
Pár év után aztán kialakult az a fajta kettősség, amely tinédzserkoromra is jellemző volt. Az alternatív és pop-punk stílusú zenék feldobtak, a (néha egészen sötét) metál számoktól pedig inkább magamba fordultam. Nyoma sem volt már az elektronikus stílusoknak és az is érdekes, hogy az évtized közepére ez a kettőség még egy hosszútávú kapcsolat hatására sem szűnt meg.
Ma már pontosan értem és látom is, ha visszatekintek, mikor hogyan tükröződött vissza a lelkiállapotom a zenékben, melyeket hallgattam és miként figyelhető meg a jellem-, illetve személyiségfejlődésem a különböző szakaszokban. Az elmúlt tíz évben csupa olyan stílus vált a mindennapjaim részévé, melyeket korábban nem, hogy nem szerettem, még a létezésükről sem tudtam.
2008-ban, az internetes rádiók aranykorában ismertem meg az újkori Happy HardCore-t (alias HHC-t), majd 2009-ben jött a downtempo, a chillout, illetve az ambient, melyeket 2010-ben a smooth jazz, 2011-ben pedig a post-rock követett. 2014-ben megismerkedtem az igazi közös örömzenéléssel, a kirtannal, majd egy évre rá elmentem életem első fesztiváljára (31 évesen), ahol a különböző pszichedelikus stílusok (PsyTrance, Goa Trance, Psybient, Psychill) kerítettek hatalmukba, melyeket azóta is előszeretettel hallgatok.
Amikor négy évvel ezelőtt elkezdtem jógázni, nem is sejtettem, mekkora utat fogok bejárni a rákövetkező ötven hónapban. A rengeteg gyakorlás nem csak saját magam megismeréséhez vitt közelebb, de általa olyan fantasztikus emberekkel is összehozott a sors, akikért nem tudok elég hálás lenni. Önmagam megismerése az egyik legfontosabb küldetésem lett, és ez által, valamint a rengeteg könyv segítségével, melyeket az elmúlt évek során olvastam megértettem, hogyan működöm és olykor azt is, miért pont úgy.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy ma már kizárólag tudatosan hallgatok zenét, azt viszont bátran kijelenthetem, hogy sokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy észrevegyem, valamint megértsem a hangulat ingadozásaimat és tudjam, melyik helyzetben mire van igazán szükségem. Ez a fajta tapasztalat szintén elengedhetetlen volt ahhoz, hogy amolyan külső szemlélőként el tudjam dönteni, hol van az a pont, amikor az adott zene már inkább visszahúz, mintsem támogat.
Nem szeretnélek Titeket elengedni útravaló nélkül, így engedjétek meg, hogy figyelmetekbe ajánljam pár válogatásomat, melyek mások tetszését már több ízben iselnyerték. Ezek mindegyike egy-egy stílusra vagy műfajra fókuszál, a sorrenddel pedig igyekeztem a fenti történetben való megjelenésüket figyelembe venni. Jó szórakozást!
Eurodance Flashbacks
Ha a Queen iránt érzett rövid fellángolásomat nem számítjuk, akkor az első meghatározó zenei stílus az életemben. Az eurodance alapvetően Németországból, Belgiumból és Hollandiából ered, a számok tempója gyors, hangulatuk pedig vidám. A stílus aranykora nagyjából 1993 és 1996 közé tehető.
Alternative Heaven
2000-ben ismerkedtem meg a pop punk, illetve alternative rock stílusokkal. Vidám, jó hangulatú, olykor pörgős dalok alkotják a műfaj magját, fókuszban a gitár és a dob áll. Nem véletlenül találunk megannyi fiataloknak szánt hollywoodi filmben ilyen muzsikákat.
Happy Hardcore Til I Die
Örök kedvenc marad, amíg élek. A hardcore-nál nem hallottam ez idáig vidámabb elektronikus stílust. Mint minden, ez is nagyban függ attól, milyen hangulatban vagyunk. Minden szám rendkívül gyors tempójú és bizonyos szempontból egy sémára épül. Bár a stílus létezik ma is, aranykorát 2004 és 2012 között élte.
Our Secret Journey
A célom ezekkel a dalokkal az volt, hogy a sokunkban ott rejtőző elnyomott érzéseket minél inkább a felszínre hozzák. Több stílust is segítségül hívtam ehhez. Van itt post-rock, atmospheric rock, illetve az egész egy fantasztikus hangdrumos felvezetővel kezdődik. Végig hallgatni csak ebben a sorrendben ajánlott.
Psy Your Mind
Ha valaha azt mondja nekem valaki, hogy ilyen moton zenéket fogok egyszer hallgatni, biztosan kinevetem. A Goa Trance, illetve PsyTrance stílusok alkotják a lista magját, melyek unalmasnak tűnhetnek, ám ha rájuk hangolódunk, egészen különleges élményben lehet részünk. Nem csak Ozorásoknak!
Hardstyle Essentials
A hardstyle-ra nem olyan rég bukkantam rá és egy fajta hardcore utáni életként tekintek rá. Az építőkockák hasonlóak, viszont a hardstyle egy fokkal lassabb a HHC-nél. Itt is megvan a dallamosabb és a keményebb vonal, a listát nem meglepő módon az előbbiekből szemezgetve állítottam össze.
3AM: Night Flight
Ezzel a listával egy számomra nagyon különleges élménynek szeretnék emléket állítani. A tavalyi Samsara Fesztiválon talán először tapasztalhattam meg életem során, milyen érzés nyári éjszakákon a csillagos ég alatt táncolni — vagy éppen néha csak állni és LENNI. Ez az élmény alapjaiban változtatta meg azt, amit a jelenben élésről korábban gondoltam.
“A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.” (Victor Hugo)
