Újjászületés

“Az erő nem testi képességből fakad. Forrása a rendíthetetlen akarat.” (Mahatma Gandhi)

Levakarom magamról a takarót és félig csukott szemmel ugyan, de valahogy elbotorkálok az íróasztalon fekvő telefonig. “Ó, a fenébe!” — kiáltok fel magamban, pedig semmi meglepő nem történt: megint elaludtam. Igazából soha nem tudok időben felkelni mostanában, ami elég “ciki”, tekintettel arra, hogy nem is olyan rég szónokoltam egy sort a lelassult életvitel fontosságáról. Ezzel szemben egy jó ideje a felborult bioritmus, a kései fekvés, az elalvás és az elmaradt reggeli gyakorlás a jellemző. Arról nem is beszélve, hogy a reggeli, mint olyan hónapok óta ismeretlen fogalom a számomra.

Kicsúszott az irányítás a kezeim közül, pontosabban fogalmazva egyáltalán nem törekszem arra, hogy irányítsam az életem. A fene nagy szabadságból új szokások köré kiépített langyos víz lett. Bár vannak elfoglaltságaim (melyek többsége munkával és írással kapcsolatos), valahogy minden nap szépen lassan majdhogynem ugyanolyan lett. Ugyanaz a kávézó, ugyanaz az ebédlős hely, még az élelmiszert is rendszerint ugyanabban a szupermarketben vettem. Elkezdtem ismét egyre több időt tölteni az interneten, melynek következtében este 11 óra előtt ritkán kerültem ágyba — közben pedig folyamatosan jártak a gondolataim, pedig nincsenek határidős dolgaim vagy ilyesmi. Néha aztán alább hagyott az agyi zakatolás, főleg akkor, amikor rájöttem, mennyire fáj már hónapok óta a nyakam.

Egyik nap aztán úgy döntöttem, hogy teszek egy sétát a Budai hegyekben, nem csak azért, hogy meditáljak, hanem hogy erőt merítsek a természetből és végre megszülessen bennem a szikla szilárd elhatározás, hogy

elég volt, visszaszerzem az irányítást az életem felett!

A hegyi séta ráébresztett arra, mennyire elhanyagoltam magam az elmúlt időszakban. Alig két órát töltöttem a város számomra egyik leginkább kedvelt részén, az Istenhegyen és a csend, valamint a természet közelsége valahogy elkezdte piszkálni a megfelelő részt bennem. Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyerekkorom egy meghatározó része is köthető Budapest ezen területéhez. Ahogy elsétáltam az 1850-ben épült villa előtt, melynek egy részében annak idején nagypapám is lakott hirtelen két világot láttam magam előtt. Az egyik, amit a szemem fizikailag látott (nevezetesen, hogy kiirtották a fél erdőt, hogy puccos házakat húzhassanak fel), a másik, amit az emlékeim építettek fel. Egyszerre voltam felnőtt és gyerek, mesélő és az, aki a történetet hallgatja.

Egészen más lett a hangulatom és a belvárosba visszaérkezve rögtön feltűnt a szörnyű levegő és a zaj. Dolgok, amik zavarnak és nem szeretném, hogy az életem részét képezzék. A következő pár napban többször is visszamentem a hegyre és egyre inkább éreztem magamban az elszántságot ahhoz, hogy visszakapjam, mit visszakapjam, visszaszerezzem(!) azt a vitalitást és erőt, amely pár hónapja nyomtalanul eltűnt. A mesteri terv mindenre kiterjedő és egyértelmű volt.

A kávénak mennie kell — egy időre

Szeptemberben már kaptam egy figyelmeztetésnek is felfogható jótanácsot egy fantasztikus brazil jógaoktatótól, akivel a napi gyakorlás mellett olykor alkalmam nyílt beszélgetni is. Meglehetősen érdekes témákat jártunk körbe, több, számomra fontos területet is más szemszögből ismerhettem meg általa. Felfigyeltem ugyanakkor arra, hogy az astangások nagy részével ellentétben ő legfeljebb egyetlen kávét ivott naponta, azt is délelőtt, de mindenképpen még ebéd előtt.

Ami meglepő volt, hogy nekem is ugyanezt javasolta az utolsó gyakorlásom alkalmával. Említette, hogy a kávé a vata dósát igencsak kibillentheti, és figyelembe véve, hogy az ajurvéda szerint az én testtípusomat illetően ez a dósa a domináns, gondolkodjak el rajta. Ez volt az üzenet, amit itt hagyott nekem mintegy útravalónak. Akkor még nem értettem, miért olyan fontos ez és bevallom őszintén, nem hallgattam a jótanácsra.

Aztán újra előkerült a téma nem is annyira régen, amikor a hegyen sétálva eldöntöttem, mostantól azokon a dolgokon lesz a fókusz, amelyek jó hatással vannak rám és a szervezetemre, minden mást pedig próbálok a háttérbe szorítani, amennyire csak lehet. Az állandó gondolkodás, a folyamatos agyi aktivitás nem csak felesleges, de egyenesen káros, hiszen a koncentrációmat nagyban gyengítette a mindennapok során és energetikailag is fárasztó volt. Elhatároztam tehát, hogy ez lesz az első, amin megpróbálok változtatni.

Eszembe jutottak a korábbi, kávézási szokásaimmal kapcsolatos intelmek és úgy döntöttem, teszek egy próbát: nem iszom kávét egy hétig, helyette fogyasztok majd fehér, zöld, gyógy- és gyümölcsteát. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hiedelmekkel ellentétben az első pár nap egyáltalán nem volt kihívás. Tavaly is csináltam hasonlót, igaz, akkor Indiában és forróságban, amikor az ember egyébként sem kívánja az ilyen nedűket. Alig egy hét telt el és elkezdtem jobban aludni, a pihenésem minősége érzésre nagyon sokat javult. Már nem keltem fel az éjszaka közepén és ez önmagában elegendő volt ahhoz, hogy egy fokkal jobban induljon a másnap reggel. Annyira jót tett a kávé és a koffein átmeneti elhagyása, hogy végre tényleg álmos lettem esténként és hajlandó voltam valamivel korábban ágyba bújni, mint eddig.

Mikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok az első hónapon és ez alatt az idő alatt két kísérletet is tettem. Az egyik durván két hét után volt egy koffeinmentes presszó formájában. Nem különösebben esett jól és bár az agyamat nem pörgette fel, a szívemnek valamiért nem tett jót. Semmi komoly dologra nem kell gondolni, de érzi az ember, ha valami nem teljesen okés. A másik kísérlet a huszonhatodik napon volt. Annyira finom illata volt a kenyai filterkávénak az egyik törzshelyemen, hogy arra gondoltam, kíváncsiságból kérek egyet. Az első korty annyira intenzív volt, mintha soha előtte nem ittam volna ilyen löttyöt, pedig jó ideje napi rendszerességgel kávéztam. Nagyjából fél óra alatt elszürcsölgettem a pohár felét, de végül ott hagytam a másikat. Némileg engem is meglepett, hogy nem lemondtam róla, hanem egyszerűen éreztem, hogy nincs rá szüksége a szervezetemnek.

Az étel a legfontosabb üzemanyagunk

Tudjátok, hogy egy ideje árgus szemekkel figyelem az élelmiszerek összetevőit, elsősorban állati eredetű cuccokra és pálmaolajra vadászva. Ebből azonban még nem következik az, hogy csupa egészséges és tápláló dolgot fogyasztok, persze, törekszem rá. Ahogy az sem mindegy, hogy mikor mit viszünk be a szervezetünkbe, ugyanis könnyen lehet, hogy az étel megfelelő lenne számunkra, de nem este, hanem délben kellene elfogyasztanunk azt vagy éppen fordítva.

Felfigyeltem rá, hogy bizonyos ételek nem tesznek jót, ha este fogyasztom őket (pl. zabkása), pedig reggel kutya bajom tőlük. Ugyanígy, ami este kellemes jóllakottság érzést biztosít és észrevétlenül keresztül megy rajtam (pl. köles), attól a nap első felében felkopik az állam. Megrekedtem ugyanakkor ezen a szinten, valahogy elfogyott a lelkesedésem a folytatáshoz. Szerencsére pont jókor került a kezembe Dr. Pedram Shojai A városi szerzetes című könyve, melyet amúgy december óta olvasok, de egy ideje már csak potyautasként volt jelen a hátizsákomban. A mindenféle szakmával és mesterséggel bíró orvos különböző történeteken keresztül mutatja be a nyugati világban élő ember problémáit, melyre nem csak megoldásokat javasol, de végig is vezeti az olvasót a köztes szakaszon, hogy megértsük az okot és az okozatot is.

A táplálkozás rendszeres visszatérő elem a könyv során és tekintettel arra, hogy a szerző némi biológiát, illetve kémiát is belevisz a magyarázatba, sokkal inkább érthetővé válik szervezetünk működése egy magamfajta földi halandó számára is. Ezek az olvasmányok egészen új megvilágításba helyezték mindazt, amit eddig az egészséges táplálkozásról gondoltam és újra kíváncsivá tettek az étrendem megreformálásával kapcsolatban. Értem, miért van szüksége az agynak cukorra, ugyanakkor azt is vágom, hogy annak bevitele elsősorban a nap első felében ideális.

Elkezdtem tehát folyamatosan leszoktatni magam az esti édességekről, illetve délután is már jócskán visszafogottabban válogatok a különböző nyalánkságok közül. Bár sosem voltak igazán háttérbe szorítva, hiszen imádom őket, de egy ideje kifejezetten figyelek, hogy sok levest egyek, ami nem csak a testtípusom miatt fontos számomra, de mint a könyvből kiderült, a szervezet működésére is jótékony hatással van. A könnyed levesek esti fogyasztása, kombinálva egy kis meditációval csodás hatással bír!

Ősszel már próbálkoztam vele, de most újra nekifutottam a piacozásnak, melynek több előnye is van (igazából szinte csak az van neki). Először is helyben (értsd: a környező településeken, de legalábbis az országban) termesztett zöldségekhez és gyümölcsökhöz juthatok hozzá, legtöbbször magától a termelőtől, akit közvetlenül tudok támogatni a pénzemmel, nem pedig egy élelmiszeráruház-láncon keresztül. Arról nem is beszélve, hogy míg mondjuk egy Aldiban vagy Lidlben ott vigyorog a nem túl kívánatos lengyel alma, két sarokkal odébb hegyekben válogathatok a különböző magyar fajtákból. Persze, kényelmesebb mindent egy helyen megvenni, tudják ezt a boltosok is, de vannak az életben olyan dolgok, ahol kompromisszumot kell kötnünk — ami ebben az esetben a piacra járás, mint szokás beépítését jelenti a mindennapjainkba.

Fogalmam sincs, mikor reggeliztem utoljára egy igazán jót. Tudjátok, amikor van időtök arra, hogy nagyon lassan pusztítsátok el a tányérotokon látható falatokat és ezt lehetőleg valóban a reggeli órákban tegyétek. A könyvben olvastam ugyanis egy valószínűleg sokak által ismert szervóráról. A 7–9 óra közötti időszakban terhelhető leginkább a gyomor, így érdemes a nap első táplálkozását ebben az idősávban megejteni. Nos, nekem, ha volt is reggelinek mondható étkezésem, az sosem erre a sávra esett, egész egyszerűen azért, mert ilyenkor még bőven gyakoroltam. Mire lezuhanyoztam, átsétáltam a pesti oldalra és kényelembe helyeztem magam már bőven 10 óra volt és nem ritkán úgy döntöttem, hogy “tolok valami gyorsat”, nemsokára úgyis jön az ebédidő. Nem kell magyarázni, mennyire káros ez a szervezetre nézve, főleg, ha az a “valami gyors” pékáru.

Büszkén mondhatom ugyanakkor, hogy durván három hete ismét szakítok időt a reggelire, sőt, mindezt általában 8 óra körül teszem. Nem egyszer az is előfordult, hogy az otthon előre elkészített falatokat a Budai hegyekben fogyasztottam el végül. Hogy ezt a változást miként sikerült elérni, mindjárt megosztom Veletek.

Az alvás forradalma

Az imént említett szervóra még egy érdekességre is felhívta a figyelmemet. A 21–23 óra közötti ún. “hármas melegítő” szakasz a legpihentetőbb alvás ideje, ilyenkor szervezetünk teljesítőképessége erősen csökken és elméletileg a pihenésé és a nyugalomé kellene, hogy legyen a főszerep. Csakhogy én jellemzően ezt a szakaszt még ébren töltöttem, a nagyobb részét biztosan, folyamatosan megfosztva magam a minőségi pihenéstől minden egyes nap. Mind emellé jött még a kávé fogyasztás által megnövekedett — felesleges — agyi aktivitás és rögtön látszik, hol siklott ki az alvási rutinom — jelzem, évekkel ezelőtt.

Azt már tudtam, illetve saját tapasztalatból is éreztem, hogy a korom sötét szoba és a 19 fokos környezeti hőmérséklet a leginkább ideális a pihentető alváshoz, ám ez semmit nem ér, ha mindezt nem a megfelelő időpontban tesszük. Elkezdtem tehát gondolkodni, milyen módon vehetném rá magam arra, hogy eltoljam legalább egy, de inkább két órával az alvási periódusomat. A könyv megint a segítségemre sietett.

Az étkezés mellett ugyanis az alvás is egy visszatérő elem a történetek kibontása során, nem véletlenül. Több ősi kultúra szerint ugyanis, ha ezt a kettőt egyensúlyba hozzuk a természettel és szervezetünk működésével, azzal alapjaiban változtathatjuk meg az életünket. Ennek természetesen a fordítottja is igaz, ha nagy ívben teszünk rá, mikor és mennyit kellene pihennünk, illetve, hogy a nap melyik szakában milyen táplálékokat vegyünk magunkhoz, akkor csak idő kérdése, hogy a kávé és a szénhidrátdús falatok a mindennapunk részeivé váljanak.

Nem mondanám, hogy tisztában lettem az agy ilyen irányú működésével, az viszont biztos, hogy megfogadtam Shojai tanácsát és a szememet fokozatosan elkezdtem hozzászoktatni a sötéthez, ez egyben jelzés is volt az agyamnak, hogy lassan itt a pihenés ideje. Míg korábban rögtön a gép elől ugrottam fejest az ágyba, lekapcsolva az összes fényforrást, most vacsora után már eloltom a hangulatvilágítást, valamint a tervezett ágyba kerülés előtt legalább fél órával összecsukom a notebookot és beteszem a táskámba. Zenét lehetőleg lefekvés előtt egy órával már nem hallgatok (kivéve, ha pihentető jellegű), valamint, ha ágyba kerültem, a végső villanyoltásig előveszek egy könyvet és folytatom annak olvasását. Ennek hatására az agyamnak van ideje lelassulni, illetve egyúttal hozzászokni a csendhez, ami szintén kulcsfontosságú a pihenéshez való előkészület során.

Nem mondom, hogy az elmúlt hetekben nem fordult volna elő, hogy este 10 óra után még fent voltam, de egyre többször kerülök ágyba 9 óra körül, ami alapjaiban változtatta meg az életem. Szerencsére úgy néz ki, rájöttem, hogy a nyakfájásom és az ébredés utáni fejfájásom között lehet némi kapcsolat és hogy kiváltó okuk a párnámban keresendő. A kísérleti tesztem egyelőre inkább sikeresnek mondható, mint nem, meglátjuk, pár hónap múlva hogyan értékelem majd ezt a dolgot. Ami viszont a lényeg, hogy így, hogy a legfontosabb szakaszban végre tud pihenni a szervezetem, nem csak, hogy beérem viszonylag kevés (6–7 óra közötti) alvással, de teljesen máshogy ébredek fel reggelente. Sokkal kevesebb a visszaalvás, ez által a gyakorlásom is újra rendszeresebbé vált, aminek nagyon-nagyon örültem. Ám, van itt még valami.

Közel a természethez

Többször is említettem mostanában, hogy mennyire rákaptam a látszólag céltalan sétákra. Nos, ez az elmúlt egy-másfél hónapban annyiban változott, hogy elkezdtem visszajárni gyerekkorom egyik meghatározó helyszínére, a XII. kerület hegyvidéki városrészeibe (Istenhegy, Svábhegy, Orbánhegy). Az első alkalom elsősorban nosztalgia miatt volt és nagyon különös érzéseket hagyott bennem, talán egyszer írok erről is. Alig telt el ugyanakkor egy hét és megint útra keltem. Elkaptam a 212-es buszt és irány a hegy.

Egyre több területét és részletét fedeztem fel, illetve figyeltem meg ennek a számomra különleges városrésznek és olyat éreztem, mint korábban talán soha: ez tűnik a természetes élőhelyemnek, ide szeretnék költözni. Úgy jártam az aprócska Jókai-kertben, mintha tojásokon lépkednék, pedig csak a hatalmas fák, a csend és a madárcsicsergés bűvölt el. Megcsodáltam a Szent László templomot és szomorúan láttam a csendben pusztuló Karczag-villát, melynek terveit maga Hild József készítette 1844-ben és amely a kor egyik leggyönyörűbb klasszicista épülete volt.

Feltérképeztem titkos kis lejtőket, árkokat, de olyan is volt, hogy spontán megálltam olyan helyeken, ahonnan páratlan kilátás nyílt a városra vagy a Pilis-hegységre. Eleinte hetente, majd később már 3–4 naponta mentem vissza a hegyre, úgy éreztem, hogy van ott valami, ami jelenleg fontos az életemre nézve. Nem tudom konkrétan megmondani, nem tudok rámutatni, de talán, ha muszáj lenne, körül tudnám írni. A sokadik sétán már ismerős házak látványa fogadott, ám mindig észrevettem rajtuk egy-egy új részletet, amely korábban elkerülte a figyelmemet.

Annyira hozzászoktam és igényeltem a természet közelségét, nem elszakadva teljesen a városi léttől, hogy a csend a korábbinál is fontosabb szerepet kezdett jelenteni számomra. Napközben továbbra is képes voltam elviselni a zajt (bár, ha tehettem, menekülök előle), de a reggeli időszakban képtelen voltam tovább tolerálni. Köszönhetően annak, hogy az alvásom kezdett helyre rázódni elhatároztam, hogy a szokásos 7 óra helyett megpróbálom hajnali 5 körül elkezdeni a gyakorlásomat, így az alvó város és a szinte üresen közlekedő villamosok csendje nem zavarja meg nagyon az elmém, nem beszélve arról, hogy még javában sötét van az évnek ebben a szakaszában ilyenkor, ami szintén különleges hatással bír.

Persze, a hajnali gyakorlásban nincs semmi meglepő, csináltam már ilyet párszor. Csakhogy azok csupán átmeneti időszakok voltak, jellemzően pár napig vagy legfeljebb egy hétig tartottak, hiszen a háttérben egy olyas fajta motiváció állt, ami leginkább arról szólt, hogy igenis képes vagyok megcsinálni, hogy én is ilyen korán gyakoroljak. Nem meglepő, hogy ez újra és újra oda vezetett, hogy visszaálltam az eredeti időpontra, sőt, néha a feleslegesen okozott fáradtság miatt később még el is csúsztam fél-egy órával.

Három hét telt el és továbbra is sárgán villognak még a jelzőlámpák, mikor hajnalban útnak indulok. Az elhatározásom és a kitartásom most teljesen másnak köszönhető, mint korábban. Míg az eddigi próbálkozásoknál inkább az egóm vezérelt, a motiváció most teljesen más helyről jön. A projekt sikerességét egy paradigma váltásnak kellett megelőznie, ennek köszönhető, hogy immáron úgy tekintek erre az egészre, hogy ez olyas valami, ami értem van, nem pedig valami, amit meg kell mutatni, hogy teljesíteni lehet. A napi rutinom ilyen irányú változása tette lehetővé azt, hogy többé ne hagyjam ki a nap egyik legfontosabb étkezését, a reggelit, illetve, hogy ha szeretném, akkor mindezt akár a hegyen is megtehessem csendben, nyugalomban és leginkább akkor, amikor a szervezetem számára a leginkább hasznos.

Hiszen, ha megértjük és magunkénak érezzük a célt, semmi sem lehetetlen. Ha törekszünk arra, hogy változzunk, igenis meglesz a gyümölcse, csupán idő kérdése. Minden az elhatározásunkon és a szándékon múlik.