A napfény íze

Túl vagyok a mélyponton, ahonnan már csak felfelé vezet az út

1500 óra. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam a napfelkeltét. Ez kereken két hónapot jelent, ami borzasztóan hosszú idő, főleg, hogy lassan belecsúszunk már a télbe, amikor a legrövidebbek a nappalok és a legkésőbb kel fel a Nap — ergo a legkönnyebb elcsípni ezt az időpontot. Tudjátok, hogy egy ideje elég nyomott hangulatban telnek a napjaim és rá kellett jönnöm, hogy — bármennyire hihetetlen — nem a külső körülmények nem sokat nyomnak a latban. Tudjátok, miért depressziósak és lehangoltak a nálunk talán kicsit jobb életminőségnek örvendő svédek télen? Mert alig látják a Napot és emiatt állandóan sötét van. Nem is csoda, hogy aki teheti közülük elhúz egy távoli tengerpartra pár hétre.

A Napnak, mint tudjuk, a D vitamin termelődésének elősegítségében van jelentős szerepe, de mit okoz ennek a vitaminnak a hiánya? — merülhet fel a kérdés. Nos, a D vitamin olyan “jelentéktelen” dolgokban játszik kulcsfontosságú szerepet, mint az egészséges csontok, izomzat, illetve immunrendszer, de szintén csökkenti a vastagbélrák kockázatát és egyes kutatások szerint fontos lehet a kóros elhízás és a szív- érrendszeri megbetegedések megelőzésében is.

Szintén a napfény az, amely — több más tényező mellett — leginkább szabályozza az alvás-ébrenlét ciklusunkat (más néven a cirkadián ritmusunkat), melynek felborulása számos káros következménnyel jár. A legismertebbek közülük a hangulati megbetegedések (mint például a már említett téli depresszió), valamint az alvászavarok, de könnyedén felboríthatja a szervezetünk anyagcseréjét, mellyel megnőhet a kóros elhízás, a magas vérnyomás, illetve a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának kockázata. A ciklusra szintén káros hatással van a különböző kijelzők és világító berendezések használata, ugyanis az általuk kibocsátott fehér, illetve kék fények megzavarják a szervezetet (ezért is válhatunk könnyedén éjjeli baglyokká a tévék és monitorok előtt).

A napfény jótékony hatásához elegendő csupán egy-két órát a szabad levegőn lennünk, nem véletlen, hogy itthon általában nyáron a legboldogabbak (vagy legkevésbé depressziósak) az emberek, hiszen ilyenkor van, hogy közel 16 órát süt a Nap a 24-ből, míg a legsötétebb téli napokon ez a szám alig éri el a 8 és felet. Tudjátok, mennyit profitáltam az elmúlt időszakban ebből az eleve alacsony értékből? Alig 6 órát. Amíg pár éve reggel 9-kor a jól megérdemelt kávémat ittam gyakorlás után, addig manapság örülök, ha ki tudom vakarni magam az ágyból addigra. Így aztán nem csak két órányi napfénytől tartom távol magam, hanem a rendszer mozgástól, a jógagyakorlástól is. Hogy ne végezzek félmunkát, cserébe éjjel 2-kor (néha 3-kor) fekszem le, így könnyen kiszámolható, hogy a napom 60 százalékát mesterséges fényviszonyok között töltöm — ráadásul rendszerint egy kijelzőt bámulva.

Nemrég egy kedves olvasóm nekem szegezte azt a kérdést, hogy “Mikor érezted utoljára igazán szabadnak magadat?”. A válaszom az volt, hogy “Talán Indiában, bár az egy speciális helyzet és helyszín volt.”. Valóban nagyon sok minden történt abban az öt hétben, viszont három dolog állandó volt: a barátok közelsége, a rendszeres gyakorlás és az, hogy minden nap láttam a napfelkeltét. Mindhárom tény elgondolkodtatott, de főleg az utóbbi kettő, hiszen ezek szoros összefüggésben vannak egymással. Mostanában nagyon sokat vagyok szabadságon, hiszen a New Yorkra tartogatott napokat valamikor muszáj kivennem és tekintettel arra, hogy ezek be nem tervezett távolmaradások, nem is nagyon készültem különösebb programmal rájuk. Bár beállítok ilyenkor is ébresztőket, de célok, tervek és kötelezettség híján kvázi addig alszom, ameddig akarok és ez pontosan így is szokott történni az esetek többségében. Mivel későn kelek, így sokára is leszek álmos, az éjjeli fekvés tehát ideje korán garantált volt, ami elindított egy fajta lavinát.

“Minden, aminek kezdete van, véget ér” — hangzik el a sokszor idézett mondat a Mátrix harmadik részében. Nemrég ugyanis eljött a fordulópont, egy olyan nap, ami kíméletlenül az arcomba tolta az igazságot, hogy lássam és nézzek szembe azzal, mit művelek valójában magammal. Történt ugyanis, hogy annyira kimerült a szervezetem (bár én erről mit sem tudtam), hogy több, mint fél napot töltöttem alvással két egymást követő napon, ráadásul a második napon bőven délután 2 után kászálódtam ki az ágyból, azaz alig 3 óra volt már csak hátra a naplementéig. Teljesen kiakadtam és hosszú idő után először voltam igazán mérges magamra. Miután magamhoz mértem egy forró fürdőt követően, odaálltam a tükör elé és szinte beleüvöltöttem: “Hogy vagy képes ez tenni magaddal? Ez nem Te vagy és ezt Te is jól tudod!”.

Az a nap maga volt a pokol. Mire elkezdődött volna, gyakorlatilag véget is ért. Hiába nem ettem egy falatot sem délután 4-ig, mivel a szervezetem még az ébredezési fázisban volt, egyáltalán nem voltam éhes. Mondhatnám, hogy a szokásos kávémmal indítottam, ám az óra addigra már New Yorkban is délelőtt 10-et ütött, a szervezetem pedig csak nézett ki a fejéből, hogy mi a fene történik. Az emberek lassan végeztek a munkahelyükön és elindultak hazafelé, én meg ott ültem egy csésze feketével a kezemben és azon gondolkodtam, mi a fenét kezdjek magammal, mert pár óra múlva igazából aludnom kellene, de számomra a nap még csak most kezdődik. Hirtelen bevillant a nem sokkal korábbi, tükör előtti jelenet és ismét elöntött a méreg, az a fajta, amikor az ember legszívesebben összeverné, de minimum felpofozná magát, ha fizikailag képes lenne rá.

Azt hiszem, ez volt a mélypont. Egyszerre éreztem kétségbeesést, dühöt és eltökéltséget. Pontosan tudtam, hogy én magam vagyok a felelős azért, hogy ez a helyzet kialakulhatott, senki más. Azért volt fontos ezt tudatosítani, mert így nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanígy én leszek az, aki ezt képes megoldani. Tudtam, hogy drasztikus lépésekre lesz szükség a sikerhez, mert a finomkodások, mint “minden nap egy fél órával hamarabb lefekszem” és társai nem vezettek eredményre. Első lépésként megszabadultam a nemrég épített — egyébként a maga nemében csodaszép — számítógépemtől, így, ha nem is véglegesen, de átköltöztem a notebookomra, ami sokkal kevésbé hívogató, mint egy hatalmas kijelzőt az asztal közepén. Pontosan tudtam, hogy ettől még a rossz szokás nem fog egy csapásra megszűnni, így erőszakot kellett alkalmaznom, hogy felborítsam a jelenlegi ritmusomat. Maradjunk annyiban, hogy igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy ki kelljen kelnem az ágyból ma reggel.

Bár nem ment könnyedén, de megérte. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az alig pár órás alvás után sosem voltam még ennyire kipihent, de az az érzés, ami 7 óra 10 perckor átjárt visszaadta a hitemet abban, hogy ez az egész folyamat csak egy rossz álom és visszafordítható — ha én is akarom. Még bőven pizsamában voltam és éppen csak túlvoltam a napindító rutinjaimon, amikor odamentem az ablakomhoz és felhúztam a redőnyt. A Nap még pont nem kelt fel, viszont már közel volt hozzá, így az égbolt egyszerre úszott narancssárgában, rózsaszínben és kékben. A sugarak olyan szögben érték a házak falait, illetve a fények olyan irányból jöttek, amilyeneket nagyon régóta nem láttam. Annyira magával ragadott az élmény, hogy egy ideig el is felejtettem elengedni a gurtnit, ami a redőnyt mozgatja — ha a szemközti lakóházakból valaki átnézett, könnyen hihette, hogy egy bolonddal van dolga.

Miután kitöröltem a szememből a könnycseppeket és kifújtam az orromat, odaléptem a szekrényemhez, hogy kivegyem a ruháimat. Milyen érdekes, hogy az alsónadrág után nem egy pólóért vagy zokniért, hanem a málámért nyúltam, hogy a nyakamba akasszam. Korábban fel sem tűnt, de ez a jógafüzér mindvégig velem volt, minden egyes nap ott lógott a nyakamban és akármilyen hangulatban, illetve állapotban voltam, mindig nagy becsben tartottam és óvatosan bántam vele. Sok mindenre emlékeztet és pont ebben rejlik az ereje is — eszembe juttatja, hogy bármi is történt (legyen az jó vagy rossz), az én közreműködésem is szükséges volt hozzá. Magamra öltöttem egy fehér pólót, felvettem egy meleg nadrágot és a szokásos csíkos pulóveremet, majd odaléptem az előszobai cipősszekrényhez és a tetején hetek óta pihenő, nyitott jógás táskán behúztam mindkét zipzárt. Össze volt már készítve, hiszen lassan tíz hete várja, hogy felkapjam és ismét magammal vigyem.

Az óra eddigre már 7 óra 35 percet mutatott, én pedig indulásra készen voltam. Bár biztos voltam benne, hogy a reggeli dugó miatt nem fogok eljutni gyakorolni ma sem, ettől függetlenül mielőtt elhagytam volna a lakást a vállamra vettem a tatyót, ezzel is nyomatékosítva elhatározásomat és szándékomat. Ahogy azt borítékolni lehetett, az út nagy részét araszolással tettem meg, így tényleg feleslegesen vittem magammal a törölközővel, szőnyeggel, ruhával és tisztálkodási szerekkel megpakolt zsákot, ám ez egyáltalán nem zavart, mivel egész végig a fényekben gyönyörködtem. Bár nagyon fáradt voltam, mikor kiszálltam a kocsiból, alig vártam, hogy sétálhassak egy nagyot a tűző napsütésben — elhagyva a Budapesti Műszaki Egyetemet, át a Szabadság-hídon egészen a Fővám térig. A 2-es villamoson hiába volt tömeg, nem győztem betelni a reggeli, de még azért erősen ébredező város látványával. Mire benyitottam a kávézóba, a fáradtságot felváltotta egy rég nem tapasztalt érzés. Különös egyvelege volt a sikernek, a boldogságnak, az örömnek és a reménynek. Nem sokkal később megérkezett az asztalomhoz a fenséges illatú tejeskávé, melyet az arcomhoz emelve olyasmi történt, amire nagyon régóta nem volt példa: mosolyogtam.

Forrás a D-vitaminnal kapcsolatban: házipatika.com
Borítókép: Pablo Heimplatz
Biciklis kép: Kern Viktor