A titkos iskola
Néha elég egy-egy idézet, hogy egy könyv nyomot hagyjon az emberben.
Hónapok óta nem vettem a kezembe könyvet, viszont ma folytattam Dan Millman A titkos iskoláját, melynek huszadik, illetve huszonegyedik fejezetében egy nagyon érdekes és némileg talán elgondolkodtató monológot találtam, melyet gondoltam, megosztok veletek. Dan írásaival még Indiában találkoztam először, ahova magammal vittem az A békés harcos útja című könyvet, melyet egyik kedves ismerősöm adott nekem kölcsön útravalóként. Ahogy a blog első magyar nyelvű írásában, azóta is többször idéztem már belőle, akárcsak a folytatásából, A békés harcos szent utazásából.
Az A titkos iskola időben a második könyv közepén “játszódik”, abban az időszakban, amikor Dan először hagyja ott a Hawaii-szigeteken lévő Molokait, hogy Japánba utazzon és megtaláljon egy bizonyos titkos iskolát. Szókratész (akiről a Szókratész utazásai című könyv óta pontosan tudjuk, hogy kicsoda) ugyanakkor arra kéri, hogy eredjen inkább elhagyott naplója után, a történet pedig innen kezd el igencsak bonyolódni. A kiragadott részletek a könyv kétharmadánál hangzanak el, de pontosan azért osztom meg őket, mert történettől, időtől és helyszíntől függetlenül is van mondanivalójuk, úgyhogy nincs más hátra, minthogy átadjam a szót Dannek.
Aznap este újra leültem az íróasztalomhoz, és már az előtt tudtam, mit akarok leírni — hogy mit kell leírnom -, hogy kinyitottam volna a jegyzetfüzetemet. Írta és átírtam, körmöltem és javítottam, egészen hajnalig. Ekkor félretettem a naplót, és vártam másnap reggelig, mielőtt szemügyre vettem volna, hová is vezetett a tollam — Szok irányításával.
Van rá mód, hogy kibékítsük egymással az élet négy alapvető paradoxonát, és elfogadjuk az ellentmondó állításokban rejlő igazságokat. Annak érdekében,. hogy végre tudjuk hajtani ezt az ugrást, fel kell ismernünk, hogy ezen paradoxonok mindegyike az úgynevezett “én” körül forog, amely megszületik, majd meghal. A mindennapi életben egy olyan “énnel” azonosulunk, amely minden jel szerint valahol az agyunkban gyökerezik. De mi van, ha ez a belső én csupán illúzió? Mi következne egy ilyen felismerésből? Hogy jobban megértsük, vizsgáljunk meg egy másik illúziót, amely ugyanolyan igaznak és valóságosnak tűnik, mint az egyéni identitásunk!
Ebben a pillanatban egy szilárdnak és valóságosnak tűnő tárgyon állsz vagy ülsz. Amikor kézfogásra nyújtod a kezed, megérinted egy szerettedet, vagy egyszerűen csak kinyitod a szomszéd szobába vezető ajtót, úgy érzed, mintha fizikai kontaktust teremtenél. Ma már azonban tudjuk, hogy az úgynevezett szilárd anyag molekulákból épül fel, a molekulák atomokból, az atomokat pedig jórészt üres tér tölti ki. A szó hétköznapi értelmében véve, a tárgyak valójában egyáltalán nem érintkeznek egymással. Inkább energiamezők kölcsönhatásáról van szó, mint a Lökő Kezek tajcsigyakorlatban, ahol a partnerek felváltva “támadnak és védekeznek”, és a mozgásban lévő energiával játszanak.
El tudjuk képzelni az atomi szintet, de igazából sosem juthatunk el oda. Mégis, ha belegondolunk, hogy a valóság mennyire különböző lehet attól, amit a hétköznapi tudatunkkal érzékelünk, egyszerre finom és mélyreható változás következik be a szemléletünkben. Feltárul egy hasadék, egy apró lyuk a világmindenség szövetén, amelybe tekintve más szemmel kezdjük látni a világot.
Egyszer az ősi Indiában egy erdőkerülő vándor találkozott Buddhával, de nem ismerte fel.
- Te varázsló vagy? — tudakolta tőle.
Buddha elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Akkor biztos király, vagy egy nagy harcos!
Buddha erre is nemmel felelt.
- Akkor mitől vagy más, mint a többi ember, akikkel eddig találkoztam?
Buddha a vándor felé fordult, a szemébe nézett, és azt mondta:
- Ébren vagyok.
A legtöbb spirituális ösvénynek ez a fajta öntudatra ébredés az elsődleges célja. Sokféle névvel illetik — ráeszmélés, eggyé válás, kensó, szamádi, szatori, fana, megvilágosodás, szabaddá válás -, de bárhogy is hívjuk, a lényege, hogy keresztül- és túllátunk az ügynevezett belső énen. Miért sóvárognak oly sokan közülünk ez után az öntudatra ébredés után? Talán azért, mert rettegünk a halál minden megnyilvánulási formájától — a szeretteink halálától, a remény halálától, az értelem halálától (az élet céltalanná válásától), a test halálától, az én halálától.
Mielőtt azonban öntudatra ébredhetnénk, fel kell ismernünk, hogy bizonyos értelemben alszunk — álmodunk egy közmegegyezéses valóságon belül, amíg meg nem ízleljük a természetfelettit. Akár egyetlen röpke bepillantás is megváltoztathatja az életünket. Nem kell tökéletes megvilágosodást elérnünk ahhoz, hogy megnyugvásra leljünk. Még egy közönséges nap is hozhat olyan finom változást a tudatosságunkban, amely hidat ver a földi lét és a transzcendens közé, átmenetileg megszabadít minket a halálfélelemtől, és felfedi az örök élethez vezető átjárót.
(…)
Mielőtt folytattam volna az írást, elolvastam azt a pár oldalt, amit az utolsó néhány hétben sikerült kiizzadnom magamból:
Gyerekként tudatában voltál valamiféle belső énnek? Vagy ez az énérzet csupán tanult társadalmi konvenció? A születésedet követő első egy-két hónapban tiszta tudatosságban, az el nem különülő egység álomszerű állapotában léteztél, érthetetlen érzetek levesében úszva. De aztán az életed első éve alatt az az új “éned” fokozatosan elkezdte megérteni, mire gondolnak a szüleid, amikor a testedre mutatnak, és a neveden szólítanak.
Előbb-utóbb minden gyerek tipegve eltávolodik ettől a kiterjedt tudatosságtól, és megtanulja az észleléseit az “Én”-nek nevezett gyújtópont köré szervezni. Csak később, felnőttként válsz képessé rá, hogy felfedezd az ártatlanság kertjébe visszavezető ösvényt, miközben megőrzöd a tapasztalat bölcsességét. Még azt is megtanulhatod, hogy oda-vissza ingázz a két világ között. Lelki tanítómesterek, művészek, kertészek, orvosok, manikűrösök, diákok, koldusok — mindannyian, bármikor és bármilyen okból, keresni kezdhetnek valamit, amit nem tudnak nevén nevezni: egy magasabb nézőpontot, ahonnan megérthetik a nagyobb igazságot, és felismerhetik a saját életükben rejlő valódi lehetőséget.
(…)
Az együtt töltött idő alatt Szókratész gyakran mondott nekem olyan dolgokat, amelyek elsőre bizarrnak és valóságtól elrugaszkodottnak tűntek. Később azonban egyre inkább igaznak éreztem a szavait, és lényegesebbnek bárminél, mint amit fiatalkoromban megtanultam. Ezek az emlékek olyan élénken éltek bennem, hogy szinte úgy éreztem, a szomszéd szobába benyitva Szok benzinkútjának irodájában találnám magam. Ebben a lelkiállapotban úgy döntöttem, megkísérlek, megbirkózni az egyik bonyolultabb elképzelésével, az identitás kérdésével és paradoxonával, előnyeivel és tehertételével.
Identitásod, mint “férfi, nő, egy adott szakma képviselője, egy bizonyos klub, törzs vagy vallási közösség tagja” az összetartozás érzését adja. De a valahová tartozás egyszersmind kirekesztést szül: nincs “én” “mások”, és nincs “mi” “ők” nélkül. A családhoz, a barátokhoz és szeretőkhöz fűződő empatikus kötődésen keresztül mindennap megerősíted az identitásodat. Könyvek és filmek szereplőivel azonosulsz, hogy kitalált világokban merülhess el, és életed során sok ezerszer túlléphess az én korlátain. De ahogy képes vagy rá, hogy azonosulj egy történet valamelyik szereplőjével, miközben pontosan tudod, hogy valójában nem ő vagy, úgy azt is felfedezheted, hogy a mindennapi életben is alakíthatsz más karaktereket.
Amikor ráébredsz ennek valóságára, rés nyílik a világ szövetén, amelyen áthaladhatsz. Lehetségessé válik, hogy úgy élj, mintha lenne éned, de közben ne légy ennek az énnek a rabja. Ez a szabadság és a spontán élet kezdete, amelyben az állandóság és következetesség jelentőségét veszti, az elvárások nem számítanak, és az én meghaladása nem csupán lehetőség, hanem megélhető valóság. Ahogy az én — az elszigetelt, örökké változatlan én — határai áttetszővé és átjárhatóvá válnak, a halál fogalma erejét és jelentőségét veszti; megkérdőjelezhetővé és viszonylagossá válik. Milyen hatása lesz ennek, ha valami olyasminek az elvesztésén merengsz, ami a szó szoros értelmében véve talán nem is létezik?
