Az érzés, ami örökre megváltoztat

A hála lehetetlenné teszi a boldogtalanságot. Ez az egyik legfontosabb titok, amit meg kell tanulnod. — Osho

Szeretettel Barátaimnak, Tanáraimnak és Családomnak

Világosodik már, de csendes még a város. Halk léptekkel osonok el az ablaktól az előszobáig, ám az ajtóban megakad a tekintetem egy tárgyon. Apró, átlátszó kristály gömbjei egymás mellett sorakoznak, közös fonálon osztozva, mintegy kéz a kézben. Egyenrangúak, mégis van köztük egy, amely különleges. Vörös gombolyagként feje búbjával egy pamacsot, egy bojtot tart. Ha efelejtené, csak fel kell néznie és tudja: ő a 108-adik a sorban.

Pár pillanatig nézem még a csendben, aztán magamhoz emelem. A sötétben nehezen kivehető, de tapintásra érzem, hogy szinte már poros. Hirtelen rám tör a mérhetetlen szomorúság érzése. Úgy három hónapja lehet talán, hogy nem hordom a málám*. Nem emlékszem már rá, mikor és miért alakult így, de nyugtalaníott a tény, hogy ilyen sokáig távol tartottam magamtól. Óvatosan a nyakamba tettem és éreztem, mennyire nagyon hideg — talán még sosem volt ennyire hűvös. Próbáltam felmelegíteni a bőrömmel és a ruhámmal egyaránt. Úgy öleltem magamhoz, mint egy anya a fiát, akit rég nem látott.

Bezártam magam mögött az ajtót és nyakamba vettem az alvó várost. Bár az út ugyanaz, mint máskor, mégis, mintha valami megváltozott volna. Egy ismerős, mégis oly’ távolinak tűnő érzés jeleit vélem felfedezni magamban, miközben lassan kel fel a Nap. A gyakorlás utáni közös éneklés is csak tovább erősíti bennem ezt a különös dolgot. Átkelek a fényárban úszó, mégis itt-ott még jégtáblákkal tarkított Dunán és helyet foglalok a napsütötte kávézó emeletén egy kis sarokban. Egy különös zenére leszek figyelmes, mely akarva-akaratlanul is magával ragad. Igen, már tudom, mi ez…

Nem is tudom, korábban mikor éreztem először hasonlót, talán mikor Barcelonában jártam pár évvel ezelőtt. A piacról kifordulva komótosan gyalogolva jutottunk el a gótikus negyedben lévő hatalmas katedrálisig. Már a látványa is magával ragadó volt, ahogy a sűrű házak között tornyosult. Belépve aztán egy egészen különös környezet fogadott, egy másik világ, de nem elsősorban fizikai értelemben.

Hangosan, mégis lágyan szóltak az orgonák, egy számomra ismeretlen nyelven, ugyanakkor gyönyörűen énekelt egy hölgy a pulpituson és mintha lelassult volna az idő, ahogy a padsoroktól nem messze lévő színes gyertyák lassú égését figyeltem. Úgy álltam ott, mint aki, ha akarna se tudna tovább menni. De nem is akartam. Olyan mértékű volt az érzés, amely átjárt, hogy a lábaim szerintem akkor sem engedelmeskedtek volna nekem, ha úgy döntök, tovább állok. Ekkor éreztem először igazán szívből jövő hálát.

Annyira természetesnek, annyira magától értetődőnek vesszük már azt is, hogy létezünk ebben a világban, hogy a mindennapok történéseire is ugyanígy tekintünk. Természetes, hogyha lemegy a Nap, akkor sem kell botorkálnunk a sötétben, hogy nem betegszünk meg, ha a csapból vizet veszünk magunkhoz, vagy ha mégis, akkor van, aki meggyógít. Hogy minden nap van mit enni, hogy egészségesek vagyunk, vagy hogy nem kell folyamatosan a biztos halál elől menekülnünk, mert nincsen többé otthonunk.

Ahogy ott álltam és hallgattam az orgonák játékát arra gondoltam, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy egy olyan korban élhetek, ahol megvan a lehetőségünk például arra, hogy pár óra alatt több ezer kilométert megtegyünk különösebb kockázat nélkül, könnyedén bejárva így pár hét alatt akár az egész Földet.

Miközben fülem továbbra is nyitva volt, zöldes szempárom a gyertyákra szegeződött. “Annyira gyönyörűek!” — mondtam volna, de csak egy halk sóhajra futotta. Számtalanszor éreztem azóta hasonlót. Volt, hogy egy balatonparti naplemente során vagy éppen egy gondosan elkészített étel elfogyasztása előtt, de örökre emlékezetes marad az a bizonyos esti séta is az Arab-tenger partján.

A hála olyan különleges érzés, amit ha egyszer megtapasztalunk, soha nem fogunk elfelejteni. Ilyen tekintetben tulajdonképpen hasonló a szerelemhez. Ha valaki már érezte valaha, pontosan tudja, milyen; ha még nem érezte soha, lehetetlen neki elmagyarázni. Tapasztalataim alapján a hála elősegíti az elfogadás kialakulását bennünk, valamint hozzásegít ahhoz is, hogy egyre inkább a jelenben, mintsem a jövőben éljünk — hogy örüljünk annak, ami itt és most van. Ugyanis, ha nem tudunk hálásak lenni azért, amink van, egész életünk során olyan dolgokra fogunk vágyni, amink nincs.

A hála kialakulásával megváltozik az értékrendünk és bizonyos értelemben az is, ahogy a világot látjuk magunk körül. Egyre inkább őszintén, szeretetteljesen és önzetlenül közeledünk majd emberekhez, és mivel tudatában leszünk, mások milyen hatással voltak ránk életünk során, a korábbinál sokkal inkább előrébb valónak érezzük majd, hogy mi is segítsünk rajtuk útjuk során. Felszínre tör az empátiánk, amely lehet, hogy sokáig oly’ mélyen szunnyadt, pedig alapvető emberi tulajdonság és mindannyiunkban ott lakozik.

A hála segít kiűzni a boldogtalanságot a mindennapi életünkből, hiszen a hála tulajdonképpen nem más, mint az öröm egy másik formája. Bizonyos idő elteltével teljesen a részünkké válik és olyan nyugalom alakulhat ki Bennünk, mely semmi máshoz nem fogható és amely szilárd alapot képez ahhoz, hogy tiszta szívvel járjunk a világban és jobb emberré válhassunk.

“A hála talajigényes virág, csak nemes szívben tud gyökeret verni.” (Szent-Gály Kata)

_____
* A buddhista imafüzér vagy málá a buddhisták számára használatos eszköz, amelynek segítségével számolni tudják az elmondott mantrákat. A buddhisták a csuklójukra csavarva, vagy a nyakukban hordják. A tibeti buddhizmusban hagyományosan 108 gyöngyből álló füzért használnak. A 108-as szám a buddhizmusban szakrális jelentőségű. Avalókitésvara és Tárá 108 nevére utal, de Buddha lábnyomát is 108 részre szokták felosztani. A tibeti buddhista kánon egyik fő része, a Kandzsúr is 108 kötetből áll. A 108-as számot adja a következő számítás is: 6 x 3 x 2 x 3 = 108, ahol a 6-os szám az emberi érzékeket jelöli (látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés, gondolkodás); a 3-as szám a három időt (múlt, jelen, jövő); a 2-es szám a szív, az elme és a szándék állapotát (tiszta vagy tisztátalan); az utolsó 3-as pedig a tudat három “szennyeződését”, a három klésát jelképezi (vágyakozás, gyűlölet, tudatlanság). (forrás: Wikipedia)