Az újrakezdés művészete

Az állandó újrakezdés olyan ragaszkodás a jóhoz, melyet joggal nevezhetünk kitartásnak. — Szent-Gály Kata

Két esztendővel ezelőtt az év ezen szakaszában az életem kisebb túlzással abból állt, hogy viszonylag korán felkeltem, összeszedtem azt a kevés cuccot, ami a napi jóga gyakorlásomhoz kellett és még a Nap felkelte előtt útnak indultam egy szebb napokat is látott szandálban. Miután délelőtt 9-re végeztem és megittam a szokásos kókuszvizemet, amit 90 forintnak megfelelő rúpiáért vettem és simán elég volt reggeli helyett hazasétáltam a szállásunkra, figyelve, hogy fel ne lökjem az utcán kóborló, szemétben turkáló teheneket. Hiába volt február, Indiában ilyenkor már javában tombolt a kánikula, ennek ellenére kifejezetten jól esett a 30 fokban forró fürdőt venni. Minden hétfőn, szerdán és pénteken hivatalosak voltunk még egy fél órás közös éneklésre a többi jóga gyakorlóval együtt, de ezt leszámítva gyakorlatilag semmi dolgom nem volt — és ez kőkemény kihívás elé állított.

Először életemben nem mondta meg senki, mit csináljak (vagy éppen, hogy mit ne) és öt hét nagyon hosszú idő egy távol-keleti országban ahhoz, hogy csak úgy ellegyen az ember. Az első hét és a kezdeti kulturális sokk után kellően lelassultam és úgymond átszellemültem ahhoz, hogy keressek magamnak valami elfoglaltságot. Rengeteget sétáltam és még annál is többet olvastam — pechemre vagy éppen szerencsémre pont olyan könyveket, melyek jókor és jó helyen találtak meg. Egy nap alatt felfaltam A békés harcos útját, kevesebb, mint egy hét alatt a 4 órás munkahetet és pontosan emlékszem arra a napsütéses délelőttre, amikor a külföldi jógások egyik törzshelyén, a Khushi Cafeban könnyek közepette rágtam át magam a Kis hercegen. Három hete voltam Mysore-ban és akkor éreztem úgy először igazán elveszve magam. Élveztem a szabadságot és azt, hogy csak a jógára és a spirituális tanításokra koncentrálhatok, viszont folyamatosan kínozott a tudat, hogy két hét múlva haza fogok jönni és fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni azzal a hatalmas űrrel, amit a felmondásommal és a szakmámnak való hátat fordítással teremtettem magamnak.

Ott találtam magam egy álomvilágban, amely szépen lassan rémálommá vált. Bár fizikailag talán sosem voltam annyira jó állapotban atléta korom óta, mint 2016 tavaszán, hiszen fitt voltam, egészséges, kívülről szemlélve pedig olyan mutatványokat tudtam minden reggel megcsinálni a testemmel, melyekről korábban álmodni se mertem volna. Körülvettek fantasztikus emberek, hazahoztam irgalmatlan mennyiségű tudást a világ másik feléről és mégis úgy éreztem, hogy szépen lassan zátonyra fut az életem. Nemrég még egy szalon állapotú Volvo-val jártam és elmondhattam magamról, hogy van egy jól fizető állásom a Microsoftnál, ugyanakkor mire beköszöntött a nyár már édesanyám tartott el, mert lelkileg képtelen voltam visszamenni dolgozni. Nem tudtam, mit akarok, csak azt, hogy mit nem. Maga volt a pokol és míg az első Samsara fesztiválra úgy mentem el, mint egy kis zöldfülű, aki sosem volt még ilyen rendezvényen, a másodikra már úgy állítottam be, mint akinek minden mindegy, csak hadd lehessek ismét önmagam és igazán szabad!

Elutasítottam mindent, ami az anyagi világhoz kötődött és azon kaptam magam, hogy anélkül nem fogok túl sokáig létezni, ha tetszik, ha nem. Éles váltásokban követték egymást az extázishoz és a depresszióhoz kapcsolódó érzelmek és még el sem kezdtek hullani a fáról a levelek, mire elvesztettem az amúgy sem túl acélos súlyom egy részét. A csontjaim ugyan még pont nem zörögtek, de nem volt jó érzés rám nézni és sokáig ne voltam hajlandó tudomást venni erről. Az aggódó pillantások viszont egyre csak sokasodtak, a reggeli gyakorlások egyre megterhelőbbé váltak és az izmaim is szépen lassan megfogyatkoztak. Lehet, hogy nevetséges lesz, de csupán nemrég értettem meg, mi állt ennek a hátterében, hol volt igazán a probléma gyökere.

Buta voltam? Nem. Elkeseredett voltam? Mi tagadás, igen. Egyre lehangoltabbá tettem magam a zenékkel, amiket hallgattam? Sokszor igen. Mégis, egyik sem az oka, hanem a következménye volt annak, hogy

a változásra kudarcként, nem pedig lehetőségként tekintettem.

Mint amikor az ember életében véget ér egy kapcsolat és a kezdeti gyászból folyamatos önsajnálatot csinál. Amikor így cselekszünk, akkor elvetjük annak a lehetőségét, hogy az által, hogy változás állt be az életünkben egyúttal lehetőségünk nyílt rá, hogy valami jobbnak a részese lehessünk, bármit is jelentsen maga a jobb, mint kifejezés. Elvetjük annak a lehetőségét, hogy tanuljunk a hibáinkból, illetve tapasztalatainkból és ezeket felhasználva bölcsebben és okosabban vágjunk neki az újnak, az ismeretlennek. A kudarc vagy bukás egy szükséges rossz az életben, ha úgy tetszik. Nélküle sosem lennénk képesek a fejlődésre, hiszen nem lenne visszacsatolásunk, nem lenne összehasonlítási alapunk. Nem tapasztalhatnánk meg, milyen az, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt mi ideálisnak vélnénk, kiváltképp, ha az irányítás sem a mi kezünkben van.

Bízz magadban!

Elcsépelt mondás, de végtelenül igaz. Tudjátok, milyen sokáig éreztem úgy, hogy képtelen leszek újra értéket teremteni és ez által ismét a saját lábamra állni? Közel egy évig! S miért? Talán a folyamatos visszautasítások miatt? Ja, volt jó néhány, két kezem is kevés lenne hozzá, hogy megszámoljam, hány helyre nem mentem el végül dolgozni, de a legtöbbjükhöz valójában nem is akartam. Sőt, akivel végül együtt tudtam működni (még, ha csak rövid ideig is) nagyon jó partner volt. Egyre többen olvasták a különböző írásaimat és a letöltések száma is arra utalt, hogy látszólag van értelme annak, hogy megosztom a saját tapasztalataimat a világgal. Akkor mégis honnan volt ez a kishitűség, ez az óriási bizalmatlanság magammal szemben? Hát, onnan, hogy én eldöntöttem, mi több, kategorikusan kijelentettem, hogy én egy sikertelen emberré váltam, ráadásul én tettem azzá magam.

Az ember gondolatainál kevés gonoszabb tényező van. Annyira mélyen képesek befészkelni magukat az agyunkba, hogy hiába mutatja meg nekünk az élet ennek ellenkezőjét, vagy észre sem fogjuk venni vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem fogjuk értékelni. Tudjátok, mikor kezdett pozitív irányban változni az életem? Pontosan akkor, amikor úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy azon siránkozom, mit nem sikerült elérnem vagy teljesítenem inkább összegyűjtöm, mik azok értékek, illetve tulajdonságok, melyeket a legfontosabbaknak és készségek, melyeket a leghasznosabbnak tartok magammal kapcsolatban. A lista igencsak változatosra sikerült és ha hiszitek, ha nem, a mostani munkámban a többségüket nem csak használni, de kamatoztatni is tudom. Soha nem tudhatjátok, mekkora kincset ér annak a tapasztalatnak, tudásnak és személyiségi jegyeknek a kombinációja, ami Titeket jellemez, ha természetesnek tekintitek őket — ha úgy állítjátok be magatokat, mint egy átlagembert, mondván, amikkel Ti rendelkeztek, az biztos, a legtöbb emberben szintén megvan. Ez a legritkább esetben van így.

Vegyünk például engem! Nem, nem azért, mert zseni vagyok vagy ilyesmi, csak nekem (meglepő módon) saját magammal van a legtöbb tapasztalatom. Voltam például újságíró, tehát jó eséllyel képes vagyok érthetően kifejezni magam, valamint a szövegértésem és az elemző képességem is tuti, hogy megüti minimum az átlagot. Jártam sajtó eseményekre, készítettem interjúkat és foglalkoztam több száz ügyféllel úgy írásban, mind személyesen, tehát mondhatjuk, hogy a kommunikáció és a kapcsolat teremtés sem tartozik a gyengeségeim közé. Köszönhetően annak, hogy mérnök informatikusként végeztem és évekig dolgoztam a szakmában is, képes vagyok megérteni és átlátni nagyobb rendszereket, és nem okoz gondot a problémaelemzés sem. Folyamatosan képzem magam és részben a jógának köszönhetően lett egy sokak által kedvelhető (de mindenképpen tolerálható) személyiségem. Ezek nem külön-külön, hanem egyben alkotják azt, aki vagyok és biztos vagyok benne, hogy ha leülsz egy kicsit gondolkodni, Te is simán össze tudsz gyűjteni magadról egy hasonló listát. Ne feledd, ha azt szeretnéd, hogy higgyenek benned, először Neked kell hinned saját magadban!

Csak az számít, ami igazán fontos

India és az azt követő félig-meddig nélkülözéssel teli időszak megmutatta számomra, hogy az élet alapvető működéséhez milyen kevés dologra van valójában szükségünk. Emlékszem, hogy nem győztem összevásárolni mindenféle marhaságot, amikor jobban kerestem, hogy ezzel töltsem be azt az űrt, aminek korábban a létezéséről se tudtam. Mindig azt vártam, hogy az a bizonyos következő tárgy majd elhozza nekem azt a jóleső érzést, hogy “Ez az, végre révbe értem!”. De egy nagy frászt hozta, amint alább hagyott a kezdeti lelkesedés, illetve az újdonság varázsa, az is csak egy kacattá lett a sok közül. A folyamatos önvizsgálat, illetve önfejlesztés, valamint a kérdések, amelyek foglalkoztattak és amelyeket nap, mint nap feltettem magamnak képessé tettek arra, hogy el tudjam dönteni, mi tenné jobbá vagy hozna örömöt az életembe és mi nem.

Ez a tudás vagy képesség pedig alkalmassá tett két nagyon fontos dologra: a lemondásra és a gyors reakcióra. Ha ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy a szóban forgó tárgy vagy szolgáltatás pozitív hatással lenne az életemre, egész egyszerűen nem adok érte pénzt és/vagy időt. Ugyanez igaz arra az esetre, amikor kiderül, hogy valaminek már nincs helye az életemben. Mivel fel tudom ismerni az érzést, ami ezzel jár, sokkal könnyebben tudok megszabadulni tőle, hiszen kvázi a szervezetem ideje korán jelez nekem. Ennek is köszönhető, hogy hiába keresek közel annyit, amennyit kerestem az indiai utazásom előtt, kétszer annyi pénzt teszek félre havonta anélkül, hogy sanyargatnám magam. De, felhozhatnám ellenpéldának azt is, hogy nemrég 70 ezret adtam egy egyébként 125 ezres fejhallgatóért és boldog voltam, amikor kifizettem. Miért? Mert pontosan tudtam, mekkora örömöt fog okozni nekem minden nap és ezáltal milyen hatással lesz majd az életminőségemre.

Az egyszerű élet nem egyenlő az unalmassal

Ha összehasonlítom a mostani életemet mondjuk a három évvel ezelőttivel, azt látom, hogy sokkal egyszerűbben telnek a mindennapjaim, sokkal több energiát fektetek abba, hogy minimalizáljam vagy még inkább, hogy elkerüljem a túltervezést és a túlszervezést. Azzal, hogy a bonyolult és nem teljesen átlátható dolgokat kiiktattam és helyükbe olykor több, de egyszerűbb folyamatokat, illetve időtöltési formákat tettem megszabadultam egy jó adag stressztől és egyszer s mind megláttam a szépséget olyan dolgokban, melyekről korábban azt gondoltam, hogy a világ legunalmasabb elfoglaltságai.

Ott van például a séta. Imádok sétálni és bizonyára emlékeztek rá, hogy többször is áradoztam Budapest hegyvidéki kerületeiről, kiváltképp a tizenkettedikről. Volt idő, amikor minden hétvégén felmentem a Svábhegyre és jártam egy nagyot, néha egy-másfél órát is fent töltöttem — egy időben (néha még most is) arra gondoltam, hogy szívesen oda is költöznék, csak az albérlet árak most nem éppen az én kezemre játszanak. A séta iszonyú fontos része lett az életemnek és még Indiából hoztam magammal útravalóként.

A lassú kutyagolásnak van egy fajta meditatív hatása, főleg, ha nem a legzajosabb környéken járkálunk. Van, hogy a hangulatomnak megfelelő zenét hallgatok közben, de mostanában egyre többször az is előfordul, hogy egyszerűen csak élvezem a csendet vagy igyekszem leküzdeni a környezeti zajok által kreált frusztrációt, ami szintén egy szuper gyakorlat. Van, hogy podcastokat hallgatok és próbálok okosodni, tanulni nálam sokkal bölcsebb és tapasztaltabb emberektől. Keresem a kapcsolódási pontokat a saját életemmel és próbálok figyelni, hátha találok olyan szokásokat, attitűdöt vagy bármi mást, amit elsajátíthatok vagy éppen kísérletezhetek a mindennapjaimba való integrálásukkal.

Nem ritkán a séták közben jutnak eszembe olyan gondolatok vagy témák, melyektől hirtelen annyira izgalomba jövök, hogy legszívesebben abban a pillanatban leülnék a földre és elkezdenék írni róluk. Bár ez azt hiszem, még egyszer sem történt meg így ebben a formában, viszont kivétel nélkül feljegyzem magamnak a téma ötletét, azt, hogy miért váltam ennyire izgatottá vele kapcsolatban és azt is gyorsan lekörmölöm, hogy milyen olyan vonatkozása van az életemre nézve, melyekből ihletet tudok meríteni, ha egyszer tényleg születne belőle egy blog bejegyzés.

Van persze, amikor a séta nem hoz lázba és helyette inkább a kedvenc kávézómban töltöm az időmet vagy mondjuk, olvasok, játszom (bizony ám!), meditálok és feltöltődöm a város egyik fürdőjében. Mostanában a szabadidőm jelentős részét például lakberendezéssel kapcsolatos dolgok teszik ki, ugyanis hirtelen elképesztően sok kreatív energiám lett és mindenhol csak színeket, formákat, illetve anyagokat látok — és szinte extázisba jövök a gondolattól, hogy a megfelelő módon való kombinálásukkal előállíthatok valami igazán kellemes látványt a szemnek.

A sort még folytatnám, de az üzenet azt hiszem, így is átment: igyekszem mindig olyasmivel foglalkozni, ami leköti a felesleges energiáimat, amiből tanulhatok és ami által fejlődhetek, továbbá olyan dolgokkal, melyek feltöltenek vagy éppen könnyebbé teszik az életemet némi energia befektetése árán. Oké, ez tök szuper, de honnan a fenéből tudom eldönteni, hogy mikor mire van szükségem és hogy milyen jellegű tevékenységet kellene űznöm?

Csúcson a mindfulness

A jóga hozta el számomra azt a csodás képességet vagy inkább készséget, amelyet éber figyelemnek, tudatos jelenlétnek vagy ahogy a többség ismeri, mindfulness-nek hívnak. Számomra ez egy olyan tanult képesség, egy olyan nyelv, melynek használatával képes vagyok értelmezni a testem különböző visszajelzéseit. Számomra két dologra volt szükség ehhez. Az egyik ezek közül a testtudat, amely tulajdonképpen egy olyan nyelv, melyet, ha nem beszélünk nem fogjuk érteni, mi is zajlik bennünk legbelül. A másik a jelenlét gyakorlása, melyet szintén a jógának köszönhetek és amelyet Eckhart Tolle méltán híres könyveivel sikerült elkezdenem megfigyelni.

Tekinthetünk erre a dologra egyfajta tisztán látásként is, a lényeg, hogy rendszeres gyakorlással ez egy bárki számára elsajátítható készség. A mindfulness nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a különböző történéseket és élethelyzeteket egyre inkább ítélkezés mentesen lássuk, a korábbi rétegektől megszabadulva úgy, ahogy azok valójában jelen vannak az életünkben. Ebben kiváló társunk lehet kezdetben a séta, a jóga vagy bármely olyan tevékenység, amely meditatív hatással bír és kellően lelassít minket ahhoz, hogy képesek legyünk pihenő üzemmódba kapcsolni az agyunk azon részét, amely általában alig tudja tartani a lépést a felgyorsult életmódunkkal.

Egy idő után a gyakorlás időt és teret enged olyan csodás fantazmagóriák megjelenésének, mint a kérdések. Egyre többször kezdünk majd el foglalkozni olyan dolgokkal, melyekről korábban egyáltalán nem gondoltuk, hogy jelentőséggel bírhatnak. Ezek kezdetben lehetnek nevetségesen felszínesek és egyszerűek, de az idő előre haladtával a minőségük és a mélységük egyaránt változni fog:

• “Hogyan érzem most magam?”
• “Minek a következménye az, hogy így érzek?”
• “Mit tehetek, hogy a helyzet megváltozzon?”
• “Tisztában vagyok az utoljára meghozott döntésemmel kapcsolatban?”
• “Ha nem, miért nem? Mi segítene hozzá ahhoz, hogy legközelebb egy számomra kedvezőbb eredményt jelentő döntést hozhassak?”

Egy idő után olybá’ tűnhet majd, mintha egyszerre két énünk lenne, az egyik, aki úgymond éli az életét, ahogy eddig, a másik pedig az, aki folyamatosan a megfigyelő, a látó szerepét tölti be. Nem csak saját magunk kritikusai leszünk, hanem saját magunk tanárai is egyben. Ha megértjük, mit miért teszünk, mire miért vágyunk és azt, hogy a különböző érzelmeinken hogyan lehetünk úrrá, illetve hogyan fordíthatjuk őket saját magunk vagy mások javára, elképesztő belső erőre tehetünk szert — egy olyan erőre, melynek segítségével nem csak érteni és értelmezni tudjuk az életünkben jelen lévő folyamatokat és helyzeteket, hanem képesek leszünk rájuk tudatosan reagálni.

Merj változ(tat)ni!

Azzal, hogy egy kicsit saját magunk coach-aivá válunk és szert teszünk erre a belső erőre, képesek leszünk érdemben változtatni olyan helyzetekben, melyek valamilyen szempontból eddig komoly kihívást jelentettek számunkra. Idővel magabiztosabbak leszünk és eljön majd a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy bizonyos keretek között ugyan, az életünket mi magunk irányítjuk, nem pedig csak megtörténik velünk.

A folyamatos jelenlétnek köszönhetően sokkal hamarabb fogunk felismerni mintákat és így korábban már elkövetett hibákat is. Nem fogunk benne ragadni számunkra egyértelműen rossz és mérgező helyzetekben, hiszen pontosan tudjuk, hogy birtokában vagyunk a képességnek, amely szükséges ahhoz, hogy változtassunk rajta. Az ismeretlentől mindig is tartani fogunk, de már nem fog minket megbénítani. Ha úgy adódik, hogy a tervünk zátonyra futott akár miattunk, akár külső tényezőknek köszönhetően, képesek leszünk tanulni belőle és ezt a tudást és tapasztalatot felhasználva újult erővel, de immár bölcsebben nekivágni a következő feladatnak.

Ezekre a tapasztalatokra pedig nagy szüksége lesz mindannyiunknak, hiszen ha az elmúlt öt évet veszem alapul, egy dologban egészen biztos vagyok: a változás tényleg állandó. Ha készen állunk rá, hogy lereagáljuk ezeket a fordulatokat, sokkal kevésbé lesz jelen az agyunk hátsó felében az a tudat alatti félelem, hogy mi lesz, ha újra kell kezdenem pár dolgot az életben. Lehajtott fővel, de egy csibész mosollyal a szájunk szélén csupán annyit fogunk mondani: “Legközelebb majd okosabban csinálom.”

A posztban felhasznált képek készítői:

Ryan Wong, Natalie Collins, Cara Fuller, Simon Migaj, Billy Huynh, Ross Findon