Egy új élet hajnalán
“Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” (Tamási Áron)
A csillagászati ősz nyolcadik napján csodálatos napfelkelte köszöntötte London városának lakóit. A Woolwich Arsenal pályaudvar felett ébredező sugarak a környék összes épületét narancssárgába öltöztették, a szállásommal átellenes felhőkarcolók hatalmas ablakai pedig katalógusba illő méltósággal pompáztak. Az épület tövében lévő piac még teljesen üres volt, az árusok érkezéséig mindössze a lengedező tibeti zászlók árulkodtak a hely használati jellegéről.
Miután kigyönyörködtem magam a látványban, az indokolatlanul nagy fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy némileg felfrissülve és megtisztulva kuporodhassak le utána a földre, a reggeli énekléshez készülődve. A hatalmas függönyöket résnyire elhúztam, hogy a csodálatos napsugarakból a szobába is jusson egy kevés. Elővettem a fiókba rejtett papírokat, lábaimat féllótuszba téve, hátamat némileg kiegyenesítve nekiláttam, hogy a hangszálaimmal megszólaltassam az első mantrát a némileg viseltes lapról.
Az eleinte bátortalan próbálkozás nem sokkal később már egészen komfortos kántálásba ment át. Mire a harmadik mantrához értem, szinte éreztem, ahogy körülvesznek azok a fantasztikus emberek, akikkel egész nyáron közösen élhettük át ugyanezt az élményt. Bár a szememet nem csuktam be, mégis megszűnt létezni a külvilág azon a szűk két négyzetméteren kívül, amelyet éppen elfoglaltam belőle. Az alig negyed órás gyakorlás végére szinte teljesen eltűnt belőlem a szégyenérzet, helyét öröm és vágyakozás vette át.
Mire másodszorra is végeztem a zuhanyzással, az utcán már szokatlanul nagy tömeg kezdett gyülekezni, a hangzavart még zárt ablakok mellett is hallani lehetett. Felkaptam a hátizsákomat, majd miután lebaktattam a főiskolából átalakított, ám még be nem fejezett butik hotel lécspőin, a hatalmas bejárati ajtót kinyitva elém tárult az utca túloldalán tolongó tömeg. Több száz ember várakozott az épület előtt helyenként a fél utat is elfoglalva.
Az állomást lezárták és csupán a beérkező szerelvényeken utazókat engedték ki a felszínre, be nem mehetett senki. Egy jól szituált, fiatal nő energiát és hangszálait nem kímélve üvöltözött az egy szem színesbőrű hölggyel, aki a rács túloldalán állt és tartotta a frontot. Információhoz szeretett volna jutni, de a választ még én sem hallottam, hiába álltam fele olyan messze a fémből készült szerkezettől, mint ő. Kíváncsian vártam, hányan fognak megpróbálni bejutni az állomásra, amikor az éppen beérkezett szerelvény utasait próbálják meg kiengedni az épületből, de legnagyobb meglepetésemre senki nem kacérkodott a gondolattal — vagy jól leplezte azt.
Miután feloldották a zárat, a tömeg kíméletlenül elindult a föld alatt lévő megálló felé, szerencsémre az első szerelvényre sikerült felférni, bár egy perccel később jött utána a második. A vezető nélkül üzemelő DLR-ek gyakorlatilag felszíni metróknak tekinthetők, amelyek az egykori kelet-londoni kikötőket kötik össze a belvárossal, illetve más, forgalmasabb vasútállomásokkal. A Woolwich Arsenalról induló járatok a banknegyedig közlekednek és elhaladnak többek között Canary Wharf északi oldala előtt is. A hivatalos adatok szerint a délkeleti végállomáson évente több, mint 15 millió utas száll át vagy fel — összehasonlításképpen ez a szám valamivel kevesebb, mint 9 millió volt hét évvel ezelőtt.
Bár végig mehetettem volna vele, én mégis leszálltam Canning Town-nál, nem csak azért, hogy innen a Jubilee metróval utazzak tovább a cég felé, hanem azért is, hogy megcsodálhassam London City Island színes toronyházait, melynek egyikébe másfél hét múlva végre beköltözhetek. Nagyon érdekes ez a vándor élet, az ember bőröndből öltözködik, egyik szállásról megy a másikra a városon belül; néha olyan érzésem volt, mintha sem itthon nem lennék, sem pedig otthon. A nap nagy részét átvészeli az ember, hiszen hirtelen a munka lesz az egyetlen igazán biztos pont, a metróra pedig örül, ha felfér és utána nem fullad meg, míg hazaér.
Az igazán nehéz időszak akkor kezdődik, amikor a munkaidő véget ér. Fél hat után nem sokkal megjelennek a takarítók, további negyed órát követően pedig azon kapom magam, hogy az emberek nagy része már rég nincs bent. Nekem ez persze nem új, Budapesten is előszeretettel maradtam bent sokáig, hiszen hirtelen lett tér és csend ahhoz, hogy hatékonyabban és gyorsabban haladjak a dolgokkal, ráadásul sokkal kevésbé volt megterhelő, mint amikor több tucatnyi ember van körülöttem. Sokáig nem is voltam tudatában annak, mennyire árulkodó ez a jelenség.
Lassan kezdtem megéhezni, úgyhogy összecsuktam a gépemet, becsúsztattam a táskámba az összes többi kiegészítővel együtt, majd lesétáltam a második emeletről a földszinti forgóajtóig és kiléptem a sötét utcára. A Southwark metró állomáshoz vezető út ijesztően kezdett már ismerős lenni és lassan az is egyre kisebb energia bekfetetést igényelt, hogy először jobbra nézzek, mielőtt átkelek az úton és csak utána balra.
Még rápillantok egyszer a beérkező üzeneteimre, mielőtt a mélybe vezető mozgólépcsők felé venném az irányt, hiszen térerő egyetlen föld alatti metró állomáson sincs Londonban. Ez persze nem akadályozza meg az embereket abban, hogy folyamatosan a telefonjuk kijelzőjét bámulva közlekedjenek. Nem egyszer láttam, hogy egyesek úgy bontanak ki egy szelet csokoládét, úgy esznek a szerelvényen ülve egy elviteles dobozból, hogy közben nem az adott dologra, hanem a kijelzőre koncentrálnak.
Eltenni szinte sosem teszik el a telefont, helyette inkább megnyitnak egy alkalmazást, majd rájönnek, hogy internet nélkül nem tudják használni, így becsukják, majd megnyitnak egy másikat és ez így folytatódik nagyjából addig, amíg vagy le nem szállnak vagy el nem kezdenek helyette zenét hallgatni. Többször előfordult, hogy nekiállt egy hölgy sminkelni magát, tükörként használva mobiljának előlapi kameráját. Szintén nem ritka látvány, hogy minden második megállónál megigazítja a haját egy lány ugyanazt a kamerát használva.
Van aztán, aki inkább játszik, esetleg olvas. Utóbbi esetében egyforma arányban képviselik magukat a könyvek, illetve az újságok, bár az előbbiek vannak szerencsésebb helyzetben, őket ugyanis leszállás előtt nem dobják maguk mögé az emberek az ülőhely és az ablak közé a párkányra. Akit egyik tevékenység sem vonz, annak sem kell unatkoznia, hiszen faltól falig hirdetések vannak mindenhol, ahol nincs üveg vagy éppen ajtó. Eleinte meglepve tapasztaltam, mennyien viselnek zajszűrős fejhallgatót, de pár nap után már nem volt kérdés, hogy én is magammal hozzam-e a sajátomat.
Az öreg vasúti sínek és a szűk alagutak akusztikai hatása együttesen azt eredményezi ugyanis, hogy a legtöbb vonalon borzalmasan nagy a zaj, főleg, ha kanyarodnia kell a szerelvényeknek. Az éles, fülsiketítő fémes hang a metrózás velejárója, a londoniak kvázi hozzászoktak már, bár a legkevésbé szigorú egészségügyi határértéket is többszörösen meghaladja. Nem ritkán láttam óvodás vagy kisiskolás csoportokat utazni, amikor kicsit később mentem dolgozni és alig volt olyan gyerek, aki a Canning Town és North Greenwich közti egyik leghosszabb elnyújtott kanyarnál ne tapasztotta volna mindkét kezét a fülére.
Ha a zaj nem lenne elég, ott van a légszennyezettség, amiről általában földfelszíni közlekedésnél szoktak beszélni, ujjal mutogatva rendszerint az autósokra, akik nagy részét okozzák. Nos, a World Health Organization által megállapított egészségügyi határértéket a legzöldebb metróvonalak is átlag kétszeresen lépik túl. A legtömöttebb, nagyrészt belsőbb kerületekben közlekedő vonalak viszont egyenesen riasztó számokat mutatnak. A Bakerloo, a Picadilly, illetve a Jubilee vonalak ötszörösen, a Victoria és a Northern vonalak hatszorosan, míg a legzsúfoltabb Central metró nyolcszorosan lépi túl a megengedett légszennyezettségi hatérértéket.
Eleinte nem értettem, miért van posztapokaliptikus érzésem minden egyes alkalommal, amikor felszállok az itteni piros metróra (Central). A furán gyenge világítás mellé olyan, vizuálisan is porosnak tűnő levegő társult, hogy az embernek az volt az érzése, mintha egy méretes bányavasúton lenne. Egy King’s College által készített tanulmány szerint évente nagyjából kilencezer ember hal meg idő előtt Londonban a légyszennyezettség miatt. Ha a Circle és District vonalakon közlekedő újabb szerelvényeket nem nézzük, a többi vonalon járó vonatok nagy része több, mint húsz éves már, a főpolgármester szerint ezek folyamatos cseréjével javítani tudnak majd a helyzeten.
A száz éves alagutakat viszont nem fogják tudni tágabbra fúrni, hiszen a metróhálózat már így is túlságosan zsúfolt, nem ritkák az olyan állomások, ahol egymás alatt és felett három vonal is van alig pár méterre egymástól. A szűk alagutak száz évvel ezelőtt, amikor a városban közel másfél millióval kevesebb ember élt elégségesnek bizonyultak. Annál is inkább, mert Central Londonban élt az emberek többsége, közel öt millióan, míg London távolabbi részein a maradék két millió polgár osztozott. Ma ez a szám nagyjából fordítva van, hiszen Central Londonban már csupán alig három millióan élnek, míg a kijjebb lévő részeken több, mint ötmillióan. Figyelembe véve azt is, hogy a legtöbb embert foglalkoztató cégek irodái döntő részt a belsőbb kerületekben vannak, az ingázók száma elképesztően magas.
A reggeli és délutáni csúcsidőben gyakorlatilag mozdulni nem lehet sem az állomásokon, sem a szerelvényeken. Hiába járnak a metrók két percenként, átlagosan négyet-ötöt kell várnom, mire lesz annyi hely az egyiken, hogy fel tudjam passzírozni magam — ebben a helyiek sokkal jobbak, ők megpróbálják rögtön az első beérkező járatnál eljátszani ugyanezt. A probléma az, hogy az utasok gyorsabban érkeznek a peronokra, mint ahányan beférnek a kocsikra, ami azt eredményezi, hogy kígyózó sorok alakulnak ki minden ajtónál, jobbról és balról is sorban kell állni. Ha a tömeg már elviselhetetlen mértékűre kezd duzzadni (például fennáll a veszélye annak, hogy hamarosan nem lehet hova leszállni a mozgólépcsőkről), akkor az állomást ideiglenesen lezárják. Ezt az intézkedést egyébként Crowd Controlnak hívják és jellemzően olyan helyeken fordul elő, ahol nagyon sokan dolgoznak (Bank, Canary Wharf, stb.), ilyenkor az utcán gyűlik tovább a tömeg, hiszen ott lényegesen több a hely. Ezért van az, hogy amelyik út a Google Maps szerint fél óra, az a valóságban közelebb van néha az egyhez.
Ha sikerült feljutnunk a metróra, akkor hamar felfigyelhetünk rá, mennyire védi mindenki a pozícióját. Ha le szeretnénk szállni, akkor a kedvünkért nagyon ritkán száll le más, hiszen azzal bevállalja azt a kockázatot, hogy lehet, nem sikerült visszaszállnia. Helyette roppant szűk folyosókat alakítanak ki, ahol úgy kell átpréselnünk magunkat. Babakocsival, kerekesszékkel, illetve bőrönddel gyakorlatilag minimális esélyünk van csúcsidőben közlekedni, bár láttam már rá példát. A tömeg és a szűkös hely miatt a hőmérséklet még télen is meghaladja a húsz fokot, hiába van mondjuk kint ennél lényegesen hidegebb. Hacsak nem tettük meg beszállás előtt, a szerelvényen gyakorlatilag esélyünk sincs levenni magunkról a kabátot, így eleinte szinte minden nap leizzadva értem be az irodába, ami nagyon kellemetlen volt. Az angolok nem csinálnak ebből problémát, a többség ugyanis alulöltözött.
Esős időben az állomások bejáratánál felhívják a figyelmet az esetlegesen csúszó lépcsőkre, ami igazán figyelmes gesztus. Az is jópofa, hogy sok állomáson idézeteket, nem ritkán inspiráló üzeneteket osztanak meg a helyi tömegközlekedés információs tábláit segítségül hívva. Sokszor így emlékeznek meg érzékeny társadalmi csoportokról is és hívják fel az utazó közösség figyelmét arra, miért és hogyan tudják támogatni az érintetteket. Sajnos nem találtam statisztikát arra vonatkozóan, mennyire sikeresek ezek a kampányok, pénze biztos, hogy lenne rá az emberek többségének. Nem egy olyan beszélgetést csíptem el a szépen lassan törzshelyemmé váló kávézóban, amikor a finom forró ital elfogyasztása után a “Na, hova menjünk vásárolni?” mondat következett.
Félelmetes ilyen közelről látni az igazi nyugati fogyasztói társadalmat, a nem csupán az Oxford Streeten és környékén hömpölygő tömeget, ahogy két kézzel markolják a szatyrokat mindkét kezükben — és ez így megy minden hétvégén. A népszerűbb belvárosi helyek jellemzően öt-hatszintesek és a ruházattól a szórakoztató elektronikán át a lakberendezésig minden létező kategóriát megtalálunk bennük egy helyen. A hölgyek helyi kozmetikai szolgáltatást is igénybe vehetnek, de ha megpihennénk egy kávéra, esetleg haparnánk valamit, akkor sem kell kimennünk az utcára. Beszédes, hogy ezeknek a boltoknak (John Lewis & Partners, Debenhams, House of Fraser, stb.) a honlapján lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat különböző hitelkonstrukciókkal, de az áruházakban is kvázi ugyanez a helyzet.
Szinte mindenkinek van hitelkártyája és a különböző statisztikákat olasva nagyon úgy néz ki, hogy az angolok eladósodottsága nem sokkal jobb az amerikaiakénál. A helyzeten nem sokat javít a tény, hogy amikor leárazás van, az tényleg szemmel látható kedvezményeket jelent, de alapjában véve is elmondható, hogy nagyon ritka az, hogy nincs kedvezmény egy-egy termékre. Mondhatni, a kedvezményes ár a listaár és ez olyannyira így van, hogy sokszor még így is olcsóbban kapjuk meg Magyarországon ugyanazt a portékát magasabb forgalmi adóval, mint Londonban.
Ha már pénzről van szó, beszéljünk egy kicsit a megélhetésről meg az árakról. Az élelmiszerek nem sokkal drágábbak, mint otthon, egyedül az organikus és bio termékek felára az, ami elég sokkoló. Persze, ez nagyban függ attól is, hol vásárolunk, ugyanis még áruházláncon belül is eltérőek az árak. A belvárosban lévő boltoknál simán kalkulálhatunk egy tíz százalékos felárral, ami vicces, mert online rendelésnél az ár egységes. Egy átlagos, nem éttermi ebéd négy és kilenc font között mozog attól függően, mit szeretnénk és mennyire vagyunk éhesek. A választék a város sokszínűségéből eredően viszonylag széles, szinte minden nemzet képviselteti magát valamilyen formában, bár a többséget két tábor alkotja: az ázsiai ételeket kedvelők és a szendvicsen élők. Az újhullámos kávézók kedvelői nagyjából másfélszeres árra számítsanak, ha pedig nincs affinitásunk vagy lehetőségünk biciklivel, esetleg gyalog járni, akkor a tömegközlekedésre egy hónapban minimum 136 fontot fogunk költeni függetlenül attól, hogy PayPass-os bankkártyát, Oyster Cardot vagy Citymapper Cardot használunk.
A közlekedésnél már csak a lakhatás drágább, egy ötven négyzetméter körüli, egy hálószobás, jó állapotban lévő lakás bérleti díja kerülettől függően valahol 1000 és 2000 font között mozog. Előbbi nyilván messze van a belvárostól és nem a legpuccosabb, míg az utóbbi népszerű, frekventált, újépítésű lakást jelent. Ehhez jön még hozzá a kerületnek fizetendő Council tax, ami a lakás értékétől függően nagyjából 90 és 130 font között mozog — ha egyedül élünk, akkor 25 százalék kedvezményt kapunk. A rezsiből általában a fűtés a legdrágább, ami télen simán elérheti a 60–70 fontot is egy hónapban, ha nem érjük be 25 foknál kevesebbel. A vízhasználat, a meleg víz, az elektromos áram és a vezetékes internet szolgáltatások további 80–100 fontot visznek el. Könnyen belátható tehát, hogy egy átlagosnál valamivel jobb életszínvonalhoz kifejezetten jó fizetés szükséges, hiszen ahhoz, hogy lakást bérelhessünk, legalább a havi össz kiadás (bérleti díj, adó és rezsi) dupláját kell igazolnunk. Mindezek után rögtön megértjük, miért lakik a fiatalok többsége másod, harmad, nem ritkán négyed magával.
Nagyon hálás vagyok, hogy megtehetem, hogy egyedül lakjak, ráadásul nem is akárhol. Amikor október tizenegyedikén délelőtt átvettem a kulcsokat és először nyitottam be a tizenötödik emeleten lévő lakás bejárati ajtaján, az egy nagyon különleges érzés volt. Az eddig csupán nagyfelbontású képeken látott kuckó hirtelen megelevenedett előttem és végre megérinthettem minden pixelt teljes valójában. A szinte teljesen új lakás ragyogott a tisztaságtól, miután letettem a bőröndömet a hálószoba puha szőnyegére, mezítláb visszasétáltam a nappaliba és csak bámultam kifelé a hatalmas ablakokon.
Tőlem balra kelet-London terült el, velem szemben pedig a Temze és az O2 Arena sündisznóra emlékeztető formája vonta magára a figyelmet. Óvatosan kinyitottam a teraszajtót és kiléptem a hűvös, fából készült padlóra. Hosszú másodpercekig álltam ott és ahogy kémleltem a sziget többi, különböző színűre festett toronyházát, azon gondolkodtam, hogy ez biztos, nem lehet a valóság. Mit keresek én itt egyáltalán, mire fel ez a nagy luxus? De a kérdések ahogy jöttek, úgy tova is szálltak a koraőszi széllel, én pedig megfordultam s két lépés után becsuktam magam mögött a teraszajtót. Körbenéztem és mint aki próbálja oldani a feszültséget, hirtelen megszólaltam immáron magyarul:
“Hát, akkor szia Lakás!”
Mint valami első randis találkozón, úgy jártam körbe az ötven négyzetméteres lakosztályt, óvatosan megérintve az idáig ismeretlen berendezéseket, közben pedig fél szemmel arra is koncentrálva, mi az, ami esetleg hiányzik és a mindennapi élet elengedhetetlen részét képezi. Egy pohár innen, egy szappan onnan, egy vízforraló amonnan. Itt lesz a helye majd a porszívónak, a tisztítószereket itt és itt fogom tárolni, az íróasztalt pedig majd kitalálom, hogy a fenébe fogom elhelyezni úgy, hogy még a szintén nem létező széknek is maradjon hely. Hirtelen elkezdtem tervezni, ami nagyon jó érzéssel töltött el, hiszen szemmel láthatóan kialakult valamiféle kapcsolat köztem és az új otthonom között, bár nyilvánvalóan nagyon idegenek voltunk még egymásnak. Mivel nem akartam túl sokáig távol maradni az irodától, ezért felkaptam a hátizsákomat és elhagytam a fedélzetet. A visszaúton folyamatosan az járt a fejemben, hogy végre van egy állandó hely, ahova hazamehetek. Fejben már az esti bevásárlásnál jártam, mintha nem lenne a világon ennél szórakoztatóbb elfoglaltság, de nekem ez akkor egy teljesen újszerű élményt jelentett.
Ahogy teltek a napok és a hetek, szépen lassan alakultak ki a régi szokásaim új köntösben, helyére került a tévé és a hangszórók, felavattam a gondosan kiválasztott porszívómat és mint a kis herceg a rókát, úgy kezdtem megszelidíteni, majd gondoskodni az új otthonomról. Bármi is történt napközben, volt egy hely, egy fajta menedék, ahol mindig rendezhettem a soraimat. Egyre több időt kezdtem el tölteni a mellettem lévő toronyház aljában megbújó kis spa-ban, elsősorban a szaunák társaságát élvezve. Kezdetben ez jelentette a mentális kikapcsolódást és bár nyilván nem összehasonlítható egy Lukács fürdővel, nagyon sokat segített abban, hogy átvészeljem az első pár hét érzelmi hullámvasutait.
Meglepően sok időt töltöttem otthon, hétvégén is előszeretettel jöttem haza sötétedés után nem sokkal, éreztem, hogy kezdem megkedvelni a helyet és tud olyat adni, ami nem csak feltölt és kikapcsol, de olykor szórakoztat is. Persze, viszonylag hamar meglett a belvárosi kávézó, ahova hétvégenként beültem egy-másfél órára olvasni vagy írni és a Soho Streeten lévő, Krisna templom alatti indiai étterembe is előszeretettel mentem elemózsiáért. Amikor jó idő volt, igyekeztem leküzdeni a tömegiszonyomat és eljutni egy parkig, hogy némi zöldet is lássak.
Az egyik ilyen sétám alkalmával belebotlottam egy gyönyörű szép fába a Greenwich Park nyugati bejáratától nem messze, amely társaitól tisztes távolságot tartva pompázott az ősz minden színében. Ahogy megcsillant a délután napfény a levelein, egészen varázslatos látványt nyújtott az arra járóknak. Hosszú percekig néztem különböző szögekből, de nem mentem közel hozzá, hiszen szépségét nem csupán önmaga adta, de a körülötte lévő környezet és az attól való különbözősége is.
Másfél hónappal a beköltözésem után jöttek hozzám először látogatóba. Barbival elég sokáig nem találkoztunk, de aztán újra felvettük a kapcsolatot még otthon és mivel utazgatós időszakát éli, plusz talált olcsón repjegyet, így elhatározta, hogy november utolsó hétvégéjét Londonban tölti. Bár eleinte úgy gondoltam, hogy nem fogok tudni mutatni neki semmit a városból, hiszen annyira még én sem ismertem, mint kiderült, ez nem teljesen így van. Megmutattam neki a kávézót, a krisnások által üzemeltetett éttermet, keresztül-kasul bejártuk a Regent’s Parkot és amint lement a nap, visszakanyarodtunk a Soho felé, hogy megcsodálhassuk a Regent Street karácsonyi és Carnaby környezetvédelemre buzdító díszkivilágításait.
Másnap folytattuk kalandozásainkat és kipipáltuk többek között Camden Marketet is. Ez volt az első olyan hétvégém a költözés óta, amikor nem éreztem úgy igazán egyedül magam, sőt, az, hogy valakinek meg tudtam mutatni egy csomót abból a kevésből, amit eddig Londonból láttam. Mivel a Luton repülőtérre tartó vonat a belvároshoz legközelebb Blackfriars-nél állt meg, így két okunk is volt rá, hogy arra kanyarodjunk a vasárnapi naplemente után. Bár sokat nem sétáltam még a hidak közelében, annyit igen, hogy tudjam, milyen látványban lehet részünk, ha az időjárás kegyes hozzánk.
Ahogy megkerültük a hidat, majd keletre tartottunk és lementünk a partra, rögtön elénk tárult Bank és környéke a Temze északi oldalán. Mindketten tudtuk már, hogy ezek lassan a búcsúzás percei és egészen addig nem tudatosult bennem igazán, mit is jelent ez, amíg vissza nem fordultunk. A London Blackfriars állomás beléptető kapuinál egy ölelést követően elváltak útjaink, én pedig elindultam Southwark felé, hogy felszálljak a hazafele tartó metróra. Ahogy áthaladtam a Blackfriars híd alatt, harmonikaszóra lettem figyelmes és közelebb érve láttam, ahogy egy hajléktalannak tűnő férfi a sötétben játszik a hangszeren. A melódia elég szomorkás volt, ami nem sokat segített a bandukolásban. Egy rövid ideig lelassítottam előtte, majd balra eliszkoltam fel a Blackfriars Road felé.
Mire felértem a lépcsőn, már kezdtem elérzékenyülni és nem sokkal később nyúltam is egy zsebkendő után. Nem azt fájt önmagában, hogy el kellett búcsúzni Barbitól és attól, hogy magyarul csavarogatok és tölthetek időt egy ismerősömmel, hanem az, hogy újra átéltem azt, amit pár héttel korábban, amikor először éreztem magam igazán padlón. Egy hónapja laktam az új helyemen, amikor egyik napról a másikra egyre lehangoltabbá váltam. Vacsora után felvettem a fülest és próbáltam megtalálni azokat a zenéket, amik a legjobban leírták a hangulatomat. Nem kellett sok idő, hogy rábukkanjak az általam nagyon kedvelt, ambient, chillstep és future garage stílusokban jeleskedő Javier González (alias Vesky) legújabb kislemezére, amely a tökéletes időpontban érkezett.
A Seeker című dalt majdnem egy teljes óráig hallgattam fel-alá sétálva a nappaliban, közben ki-kipillantva az esti fényárban úszó kelet-Londonra. Egy idő után már csak csukott szemmel próbáltam egy helyben állni, miközben potyogtak a könnyeim. Először éreztem át úgy igazán, mennyire egyedül vagyok ebben az óriási városban. Hiányoztak a barátaim és nem az fájt, hogy nem találkoztam velük egy ideje, hanem a tudat, hogy nincs is lehetőségem erre, hiszen kétezer kilométer választ el minket egymástól. Amíg egy városban laktunk, gyakorlatilag adottnak, magától értetődőnek vettem, hogy akármikor láthatom őket (és sokszor pont ez állja útját a találkozásnak), most viszont mindez nincs és szervezés, valamint jelentős mennyiségű idő szükségeltetik ahhoz, hogy fizikailag ismét egy légtérben legyünk. Amikor jókedvem van, akkor könnyű az élet egyedül, viszont amikor támogatásra lenne szükségem, akkor duplán rossz a magánynak ez a formája.
Vagy egy fél tucat zsepit elhasználtam, mire Blackfriars-től eljutottam Southwarkig. Az alig kétszáz méteres szakaszt nagyjából úgy tettem meg, mint aki látszólag céltalanul, de kellő határozottsággal bolyong az utcán. Hazaérvén nekiláttam elpakolni az extra ágyneműt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Tudtam ugyanis, hogy nehezen alakítok ki új kapcsolatokat, hiszen igencsak zárkózott vagyok és mindezen az angol nyelv használata tovább ront. Bármennyire is beszéli jól ugyanis az ember, soha nem lesz meg az a fajta természetesség, amely az anyanyelven való kommunikáció során megvan. Éppen ezért éreztem egy fajta plusz nyomást, hogy márpedig előbb vagy utóbb kénytelen leszek nyitni, ha változtatni szeretnék a helyzeten, annál is inkább, mert a cégnél nagyon sokan szeretnének megismerni és a közelembe férkőzni, hiszen eléggé kilógok a sorból, ami ebben az esetben egy pozitív töltetű tény — az a hír járja legalábbis.
December elejére újra padlóra kerültem. Egyre később feküdtem le és emiatt egyre később is keltem és egyre kevesebbet aludtam. Az álmoskönyv szerint ez nem túl jó az ember egészségére nézve és tekintettel arra, hogy a munkámban továbbra is igyekeztem maximumot nyújtani, az állapotom egyre ramatyabb lett, hiszen a szervezet sem végtelen mennyiségű energiából gazdálkodik. Egyik este elkeseredésemben a mantrákhoz fordultam, mert úgy éreztem, mint aki tehetetlen és bármennyire látja, mi lenne egy egészséges következő lépés, mégsem tud eljutni odáig. Jai Uttai Rama Raghava-ja maga volt az időutazás a pár évvel ezelőtti önmagamhoz. A zsepik ezúttal sokkal korlátozottabb számban képviseltették magukat és valami történt belül, amitől kicsit jobb kedvem lett. Elkezdtem gondolkodni továbbá azon is, hogy a felmerülő potenciális lépések közül melyik legyen a következő, ami segít kilábalni ebből az érzelmi válságból.
Először is beláttam, hogy akármennyire is úgy beszélek róla, mintha nem lenne akkora szám, harmincöt év után (akárcsak átmenetileg is) elhagyni az ember szülőhazáját, plusz hátra hagyni a családot és a barátokat minden, csak nem kis változás. Attól, mert látszólag hozzászokik és elnavigál valaki az új élethelyén, még nem jelenti azt, hogy mentálisan és érzelmileg nem kapott egy ménkű nagy pofont. Aztán ott van az önmarcangolás, az én ehhez kevés vagyok monológ folyamatos ismételgetése. El kell felejteni, pontosan tudom, mekkora erő lakozik bennem, csak elő kell hívni és munkára kell fogni, ahogy tettem azt oly sokszor az elmúlt pár évben. Hajlamos elfelejteni az ember, milyen nehéz helyzetekből mászott ki korábban amikor — mint valami áldozat — éppen nagyon benne akar ragadni a jelenlegiben. Harmadszor pedig el kell kezdeni valamilyen formában teret adni a gondolatoknak, tapasztalásoknak és érzelmeknek, mielőtt még felőrölnek belülről. A naplóm írását réges régen abbahagytam, a blog felé se néztem hónapok óta, nem olvasok, illetve hallgatok olyan dolgokat, melyek segíthetnének vagy tanulhatnék belőlük, plusz a jógamatracom is pontosan úgy van összetekerve a szekrényben, ahogy a költözés során ott hagytam.
Másnap reggel elhatároztam, hogy tenni fogok azért, hogy a helyzet változzon és kicsiben fogom kezdeni, hogy meglegyen a sikerélmény és abból további erőt meríthessek. Főztem hát egy adag gyömbéres-fahéjas teát, beleöntöttem a kulacsomba, majd a hátizsákomat felkapva elindultam a metró felé. Bár az első reakcióm továbbra is erősen negatív volt, mikor megláttam a peronon várakozó tömeget, rövidesen pálfordulat következett a monológban. Tulajdonképpen, ha a tömegközlekedés a legnagyobb bajom jelenleg a várossal kapcsolatban, akkor ez valójában egy szuper jó dolog, hiszen az élet többi, jóval fontosabb területén nincsenek komolyabb problémák. Annyira azon volt a fókusz, mi az, ami zavar, hogy valójában sosem, vagy nagyon ritkán merült fel a kérdés: oké, de mi az, ami tetszik vagy ad valamit, amit máshol eddig nem kaptam meg?
Miután láttam, hogy a metróra sokáig nem fogok felférni, úgy döntöttem, megoldom inkább átszállással a dolgot és felsétáltam az eggyel feljebb közlekedő DLR-hoz. Bár több hely nem nagyon volt rajta, legalább a szerelvény maga tágasabb volt és nagyrészt a felszínen közlekedett. Amint elhagytuk az első megállót (East India) és haladtunk a második (Blackwall) felé, már láttam közeledni Canary Wharf felhőkarcolóit és mint egy kisgyerek, úgy tapasztottam az arcomat a hozzám legközelebb eső ajtóüvegre. Ki tudja, hányszor láttam már ezeket az épületeket, mégis szinte mindig megdobban a szívem, amikor megpillantom őket. Továbbra is van valami különleges a magas toronyházakban, amiket elég csupán néznem, már az is kellemes érzéssel tölt el. Van aztán, amikor ennyivel nem érem be és muszáj közel merészkednem hozzájuk s kicsit elveszni alattuk fel-alá járkálva.
Képes vagyok nézni a Reuters Plaza előtt hömpölygő tömeget, elkapni, ahogy a piros DLR áthalad a Middle Dock felett egyik épület aljából tarva a másikba. Az apró Jubilee Parkban már megkapták karácsonyi égősoraikat a fák, az utcai árusoknál pedig felbukkantak a különböző fahéjas italok. A toronyházak hatalmas ablakain keresztül kiáramló fények életre keltik a sötét utcákat, mintha azok amúgysem szeretnének soha nyugovóra térni. A Montgomery Square-en, ahol nyáron még strandröplabda pálya volt, ott most kabátban várják az emberek, hogy a lábukon lévő korcsolyákat felavathassák. Produkcióikat kóbor sirályok szemlélik a víztől nem túl távolra merészkedve.
Az ábrándozásom alatt a szerelvény már Shadwellt is elhagyta és egy alagúton keresztül hamarosan megérkezünk a Banknél lévő végállomáshoz, ahol két megálló erejéig majd át kell szállnom a Northern metróvonalra, miután megküzdöttem a föld alatti folyosókon terjengő reggeli tömeggel. Magam is meglepdve tapasztaltam, hogy már nem nyomaszt vagy zavar különösebben mindez, talán kezdem elfogadni, hogy ez az itteni élet velejárója és nem próbálok meg minden idegszálammal küzdeni ellene — láthatóan mások sem teszik, ami tovább csökkenti a bennem lévő feszültséget. Szokatlanul jó volt a hangulat az irodában, dél körül összegyűlt egy kisebb tömeg a második emelet legvilágosabb részén, hogy a vezetők átadhassák a HouseRED díjakat, amire alkalmazottak jelölhetik egymást, ha úgy érzik, hogy valaki valami kivételes, nem várt jó dolgot vitt véghez az elmúlt időszakban. Legnagyobb meglepetésemre én is a díjazottak között voltam és bár ez volt a harmadik alkalom, hogy megkaptam, ez volt az első, amit át is tudtam venni.
Továbbra sem tudom hova tenni, amkor elismerik a munkámat, illetve megdícsérnek, ne adj isten, felnéznek rám. Ez valami gyerekkori blokk, amin dolgoznom kell, mindenesetre jól esett a visszajelzés és az is, hogy utána szinte mindenki gratulált, akivel összetalálkoztam a folyosón anélkül, hogy az irigység legkisebb jelét is mutatták volna. A hangulatom napról napra kezdett javulni és ennek több hozománya is lett. Először is sokadik kérlelésre hajlandó voltam csatlakozni a többiekhez egyik pénteken egy közeli pubban. Bár túl sokáig nem maradtam, ettől függetlenül igyekeztem több emberrel is beszélgetni. Így derült ki például, hogy én húsz évvel ezelőtt versenyszerűen asztaliteniszeztem s nem telt el öt perc, már hozzá is adtak a pingpong csoporthoz a céges chat alkalmazásban.
Bár bő egy hétbe telt, míg hajlandó voltam csatlakozni az ebédidőben zajló meccsekhez, de végül beadtam a derekam és felkaptam az egyik, jobb napokat is látott ütőt. Eltartott egy ideig, míg bemelegedtem és elkezdtek emlékezni a kezeim, de aztán egyre jobb lettem és nem is nagyon sikerült senkinek legyőznie, így aztán hirtelen én lettem az új név, akit le kell vadászni. Még vissza sem értem az asztalomhoz, már ott volt az üzenet a közös chatben, hogy remélik, sűrűbben fognak ütőt látni a kezemben. Ott van aztán a közel egy órásra nyúlt séta, amire az egyik kolleginám hívott el, kihasználva, hogy éhes voltam és így nagyobb volt az esélye annak, hogy igent mondok. Szépen lassan hagytam magamhoz közelebb engedni az embereket, de azért még bőven volt távolság köztem és köztük, csak már egy kicsit kevesebb.
Közeledett már az első haza utazás napja, amikor a postaládámban egy nemvárt csomagra lettem figyelmes. Barbitól érkezett és egy YearCompass füzet volt benne, melynek segítségével az emberek össze szokták foglalni az aktuális évüket, illetve elkezdik megtervezni a következőt. A füzet hátoldalán egy cetli is fogadott, melyen ez állt: “Kellemes időtöltést! :) Remélem, hasznát veszed!”. Becsúsztattam a csomagot a hátizsákomba, majd pár napig nem is vettem elő. A következő szombaton aztán úgy éreztem, itt az ideje kibontani, ehhez pedig útnak indultam a Wardour Street 193 szám alatt lévő Department of Coffee-ba. A negyvenes éveiben járó pultos fickó a szokásos, némileg unottnak tűnő ábrázattal fogadott, miközben vette fel a rendelést. Legnagyobb meglepetésemre viszont ezúttal nem azt kérdezte meg, hogy hívnak, hanem azt, hogy “Patrik, ugye?”. “Igen.” — válaszoltam, majd visszakérdeztem, hogy “és Téged hogy hívnak?”. “Roman.” — hangzott el a pult túloldaláról. Kinyújtottam a kezem, majd annyit mondtam: “Örülök, hogy megismerhettelek, Roman.”. “Én is. A kávé szokás szerint egy pár perc és elkészül a másik pultnál.”
Leültem a gőzölgő flat white-tal és kibontottam a napokkal ezelőtt érkezett kis csomagomat, majd nekiláttam kitölteni az idei évhez kapcsolódó részeket. Másfél óra elteltével végeztem vele és hirtelen egészen más megvilágításba került a 2019-es esztendő, illetve a közelmúlt. Némelyik kérdés nagyon okosan lett megfogalmazva és a rájuk adott válaszaim nem csupán elgondolkodtattak, de végül írásra is késztettek. Volt még hátra pár óra zárásig, így kértem egy újabb kávét, majd elővettem a notebookomat és írni kezdtem, miközben a fülemben az egyik kedvenc lengyel zenészem, Widek legújabb albuma szólt. A djent, progressive rock és post-rock stílusokból egyaránt merítő fiatal művész úgy játszik az elektromos gitárral, hogy az embert örömében szinte kirázza a hideg.
Olyan sebességgel jöttek a szavak és mondatok egymás után, mint amikor egy búvár feljön a mélyből és hirtelen újra vehet egy igazán nagy levegőt. Csak úgy záporoztak a karakterek, úgy kellett összeszednem a gondolataimat, miről és milyen sorrendben írjak. Az idő úgy tűnt, mintha megállt volna, de Roman egy idő után odajött és finoman jelezte, hogy fél óra múlva zárnak és elkezdenének takarítani a hátsó részen. Összepakoltam hát és hazasiettem, hogy el ne veszítsem a momentumot. Otthon aztán folytattam az írást, ennek a bejegyzésnek az írását, mígnem egy ponton valami különleges érzés kerített hatalmába. Ahogy elnéztem a monitorom mellett és megláttam a szemben épülő toronyházakhoz tartozó daruk piros lámpái felett égbe emelkedő repülőgépet, egy pillanatra megálltam és levettem az ujjaimat a billentyűzetről.
A There & Beyond című szám dallamai sokadjára csendültek fel, de most úgy tűnt, a korábbinál is jobban ráhangolódott az elmém. Nem tudtam tovább ülni, muszáj volt felállnom és elkezdenem sétálni egy kicsit. Hamarosan azon kaptam magam, hogy mindezt már csukott szemmel teszem és a kezeim, valamint a lábaim szépen lassan elkezdtek önálló életet élni. Attól függően, hogy a szám mely részénél jártam, megjelentek statikus, illetve nagyon is dinamikus képek előttem, mint aki éppen ébren álmodik. Budapest panorámája, barátokkal való éneklés Indiában, majd séta Manhattan felhőkarcolói alatt. Ahogy gyorsult a tempó, úgy változott az események intenzitása is és egy idő után olyan érzésem volt, mint amikor egy hős közeledik a film tetőpontjához, a nagy fináléhoz és az addig a rendező által visszafogott érzelmek hirtelen előtörnek. Nem tudom, hányszor ment le a szám, de a képek pár perc után már maguktól változtak, nekem a legkisebb energiát sem kellett fantáziálásra fordítanom.
Aznap képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam az ágyon az izgatottságtól. Végül másfél órára sikerült csupán elbóbiskolni hajnalban, de még ez sem tántorított el attól, hogy a saját magamnak tett ígéretemet betartva kikeljek az ágyból, felkapcsoljam az asztali lámpát és elővegyem a szekrényben porosodó jógamatracomat. A toronyházak lakói még javában aludtak, így szinte a légy zümmögését is hallani lehetett a csendben. Leírhatatlan érzés volt újra odaállni a szőnyeg elejére, majd becsukott szemmel elmormolni a nyitó mantrát. A testem nyilván annyi kihagyott hónap után olyan volt, mint egy rozsdás bádogemberé, de mivel pontosan erre számítottam, így eleve tisztelettel voltam felé és a figyelmemet a légzésre, nem pedig a tökéletes kivitelezésre fordítottam. A relaxálással együtt bő negyven percig tartó gyakorlás nem csak örömmel töltött el, de kicserélt egy destruktív gondolatot, egy káros mantrát is a fejemben s helyére egy kijelentésnek is beillő kérdést tett: látod, hogy képes vagy rá?
A város nagy része már aludt, amikor a LOT LO2204-es járata megkezdte leszállását a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér felé közeledve. Miután a kerekek földet értek, majd a gép lassan elnyerte végző pozícióját, alig vártam, hogy felmarkolhassam a bőröndöm és behuppanva az első taxiba Csepel felé vegyem az irányt. Furcsa érzés volt több, mint nyolcvan nap után újra mindenfele magyar feliratokat látni, szentségelni hallani a sofőrt, ahogy elkapott a jobb elsővel egy hatalmas kátyút és rácsodálkozni a tényre, hogy lassan az R-rel kezdődő rendszámok is elfogynak, ami némileg szimbolizálta az idő múlását. Anyukámmal csak pár szót váltottunk, amíg a kezembe nyomta a lakáskulcsokat, amiket véletlenül náluk hagytam és már robogtunk is tovább a kerület másik felén lévő lakáshoz.
Miután a taxis kitett, ott álltam a háromemeletes ház előtt és furcsa módon nem éreztem semmit. A bőröndömet viszonylag tempósan felcipeltem a legfelső szintre, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és beléptem az ajtón. Ahogy vettem le magamról a ruhát és pakoltam le a cuccaimat, úgy kezdett elhatalmasodni rajtam egy eleddig ismeretlen érzés: a gyász. Ott sétáltam fel és alá az alig harmincöt négyzetméteres lakásban s minden, amit láttam emlékeket hozott fel bennem. Egy kedves üzenet is várt a paplanomon, ami tovább csavart egyet a szívemen.
Akármerre néztem, mindenhol emlékeket láttam. A fehér ablakpárkány, amin nyomott hagyott a füstölő és amin pár évvel ezelőtt jógás barátok egy része ült, amikor filmvetítést szerveztem. Az ágy, amelyen közel egy évtizeden keresztül mindig két garnitúra ágynemű volt, pedig egyedül éltem. Az asztal, ahol megannyi újságcikk született és ahol oly sok órát töltöttem mindenféle egyéb haszontalan dologgal. A tv állvány, amelyben mindazokat a könyveket tároltam, melyek hatással voltak rám. Majd következtek azok az emlékek, amelyek nem szorosan a lakáshoz köthetők, de ugyanebben az időszakban történtek. A munkahelyek, a ház előtt parkoló autóim, hosszan lehetne sorolni. Gyakorlatilag az életem egyik nagy szakasza kapcsolódik ehhez a helyhez.
Egy szakasz, amely úgy érzem — és ezt fáj kimondani — itt és most véget ér. Miközben pontosan tudom, milyen volt itt élni és mennyi mindennek adott így vagy úgy otthont, látta, ahogy a főiskolásból munkavállaló lesz, ahogy a lusta disznóból jógagyakorló, ahogy a pénzhajhászból spirituális útkereső, ahogy a mindig otthon ülő srácból utazó, ahogy az újságíróból blogger, ahogy a hangszórókat bömböltető fiatalból egy csendet előnyben részesítő harmincas. Ezek mind lenyomatok a múltból, amelyet már nem kívánok újraélni, amelybe már nem vágyom vissza. Egy olyan múltból, amiért mérhetetlenül hálás vagyok és amely nélkül nem lennék most az, aki. Egy olyan múltból, amely megannyi csodás barátot adott nekem és akik sokkal fontosabbá váltak számomra pusztán az által, hogy fizikailag messze kerültünk egymástól.
Az utam viszont máshol folytatódik és ez a tizenkét nap kicsit a búcsúzásról szól már, mintsem a nosztalgiáról. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy kezdtem elveszíteni a kapcsolódásomat a helyhez és egyre inkább hiányzott a londoni lakás, az a fajta közeg, ahol rá vagyok kényszerítve, hogy önálló legyek, ahol sok olyan dolgot tanulhatok, melyeket itthon csak sokára tanultam volna meg, hiszen a kényelem és a praktikusság szinte mindent felülírt. Az elmúlt hetek élményei és a két főváros közti kontraszt egyre jobban kezdi helyére tenni a fejemben a változás mértékét, amit én folyamatosan elbagatellizáltam. London nem a végállomás, csupán egy új állomás, ahonnan az út szinte bárhova vezethet majd tovább. Egészen más szemmel fogok tekinteni innentől kezdve a nagyvárosokra és ez kiváltképp jól jön majd tavasszal, amikor elindulok nyugatra, hogy felfedezzem azt a környéket, amelyről évtizedek óta álmodom és ami elől egyszer már ideje korán megfutamodtam.
“Az emberek nem élhetnek emlékek nélkül, de nem élhetnek egyedül az emlékeiknek sem.”
