Egy hónap a föld alatt

Avagy hét év autózás után lemerészkedtem a budapesti metrókba.

December elején — részben anyagi megfontolásból — úgy döntöttem, hogy kipróbálom, milyen élményekkel és tapasztalatokkal jár hét év autózás után a budapesti tömegközlekedés. Az autósok elől folyamatosan veszik el a még megmaradt ingyenes zónákat a városban, így egyre kijjebb szorulnak a városból, miközben P+R típusú parkolók továbbra sem épülnek. Tekintettel arra, hogy ez a változás engem is érint, hiszen peremkerületből járok be, úgy döntöttem, muszáj változtatnom a közlekedési szokásaimon, ha nem akarok egy rakás pénzt elkölteni a semmire.

A november elején fizetőssé tett Bem József tér, Fő utca és Bem rakpart megszűnt többé létezni P+R parkolóként (megjegyzem, azóta az utcák fele még napközben is teljesen üres), így maradt a Budapesti Műszaki Egyetem előtt elterülő Műegyetem rakpart, mint egyik utolsó bástya. A reggeli órákban viszonylag könnyen lehet parkolóhelyet találni, így egyelőre szerencsés vagyok, mert az egyetemisták és a környéken dolgozók előszeretettel használják garázsként ezt a területet. Figyelembe véve, hogy a budai rakpart ezen része már igencsak messze esik a Margit-hídtól, így egyértelmű volt, hogy tömegközlekedéssel fogom tudni csak kiváltani ezt az oda-vissza 10 kilométeres szakaszt. Próba jelleggel először egy 15 napos bérletet vettem, majd januárra már egy egész havit.

Ami először feltűnt az a várakozás — az a pár perces időszak, amikor látszólag nem történik semmi. Azért csak látszólag, mert ezeket a pici szakaszokat arra használtam fel, hogy vegyek pár mély levegőt, ha túlságosan elkalandoztam, akkor visszahozzam a figyelmem a jelenbe, ésatöbbi. Indiában nagyon sokat gyalogoltam, előszeretettel kerültem a riksákat, így hazaérkezve Magyarországra megtartottam ezt a jó szokásomat és tavasztől késő őszig hol az egyik, hol a másik hídon sétáltam át Budáról Pestre, majd a nap másik felében vissza. A téli hideg és a fizetőssé tett parkolás viszont szinte egyszerre kényszerített rá, hogy akcióba lépjek. Míg a séta egy fajta meditációs időtöltés volt, miközben észrevétlenül változtattam helyemet a világban, addig a várakozás túlságosan is statikus. Annak érdekében, hogy elkerüljem a mindennapok során ezeket a nem ritkán közel tíz perces szakaszokat, alkalmazkodni kezdtem a menetrendhez és próbáltam csökkenteni az autó-villamos csatlakozás idejét.

Míg reggelente ezt kompromisszumként éltem meg, addig a nap többi részében szabadságként. Azzal ugyanis, hogy a kötött pályás járművekkel (villamos, földalatti, metró) húsz-huszonöt percen belül szinte bárhova elérek a városon belül, addig az autó egy szabadságot korlátozó tényező ugyanezeken a szakaszokon. Míg az év korábbi részében olyan távolságokon mozogtam, amelyek gyalog még megtehetők értelmezhető időn belül, addig a lehetőségek hirtelen megnyíltak előttem. Elkezdtem olcsóbb vegán éttermekbe járni, mint korábban, sétákat tettem messzebb lévő parkokban vagy éppen a Normafán, ésatöbbi.

Van továbbá egy előnye annak, ha egy P+R parkoló viszonylag hamar betelik. Rákényszerít arra, hogy kialakíts magadnak egy rendszert, egy rutint — újra. Az ősz során nagyon elszoktam a korai kelésektől, így a napi szintű jóga gyakorlás is egyre távolabb került attól, hogy napi szintűnek lehessen nevezni, mindez pedig tovább mélyítette bennem az akkori lelki válság hatásait. Azzal, hogy kénytelen voltam kialakítani egy új fajta rutint, visszakaptam egy másikat is. Időben oda kellett érni a BME-hez, hogy legyen szabad parkolóhely, így viszont időben odaértem a jóga iskolába is. Win-win szituáció.

A másik érdekes tapasztalat a zaj volt. Hirtelen a város kellemes morajlása mellé emberek csacsogása és vasúti sínek csikorgása társult, amely éreztem, hogy megterhelő az elmém számára és a figyelmemet is egy fokkal nehezebben tudtam összpontosítani arra, amire éppen szükség volt. Beletelt egy pár napba, mire megtanultam, hogy tudom figyelmen kívül hagyni ezeket a zavaró tényezőket.

Az első két hét olyan volt, mint egy új kaland. Megcsodálhattam a 4-es metró fantasztikus állomásait, az új, maguktól közlekedő szerelvényeket, valamint átszállva a 3-as metróra instant időutazáson is részt vehettem. Érdekes volt megélni a folyamatot, melynek során autósból előbb félig gyalogossá, majd később tömegközekedést használó állampolgárrá váltam. Korábban is megléphettem volna ezeket, viszont amíg nem voltam rákényszerítve, hagytam, hogy a szokás és a kényelem irányítsa az életem.

Az első pár utazás során furcsán éreztem magam, hogy haladok valahová és nem egymagam vagyok, hanem körülvesznek emberek. Hirtelen nem tudtam, hogy viselkedjek, úgy voltam vele, hogy inkább nem viselkedem sehogy. Különben is, ez az agymenés csupán rövid ideig tartott, hiszen tejesen elborzadtam, amikor megláttam, hogy közledeknek az emberek manapság.

Ha a lábuktól elvonatkoztatunk, ami vonszolja őket, gyakorlatilag alig van kapcsolatuk a külvilággal. Mindenki egy kézben tartott kijelzőt bámulva megy jobbra-balra, ül le vagy éppen áll fel — van, aki még a mozgólépcső felé közelítve se néz a lába elé. Az emberek annyira függővé váltak az instant örömforrásnak, az információ áramlásnak, hogy néha elgondolkodtam, melyik világ van számukra közelebb a valósághoz, az, amit a kijelzőn keresztül látnak vagy az, amit akkor, ha felnéznek róla?

Nem ritkán láttam párokat, baráti társaságokat, ahol hiába voltak egymás közvetlen közelében az illetők, mindenki a kezében tartott kijelzőt bámulta — csak remélni mertem, hogy nem egymásnak küldenek éppen üzeneteket. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi a fenét lehet hosszú perceken keresztül csinálni, így oda-odapillantottam pár ember mobiljára, hogy lássam, mi folyik itt. Bármennyire is szerettem volna, hogy remek olvasmányokat lássak viszont a fényes LCD paneleken, sajnos döntő többségében a közösségi média különböző szereplői (Facebook, Instagram, stb.) köszöntek vissza. Úgy éreztem, hogy digitális zombik vesznek körül.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy bármennyire nem törődik a többség a külvilággal, arra azért odafigyelnek, hogy mindenhova rohanjanak és gesztusaikból, metakommunikációjukból hiányozzanak a finom mozdulatok. Teljesen mindegy, hogy a napnak mely szakában jártam fel s alá a belvárosban, az emberek többsége szemmel láthatóan folyamatos kapkodásban és (valószínűleg) stresszben éli az életét. Egy pillanatra szerettem volna utolérni őket és megkérdezni, hova szaladnak, de végül letettem róla.

Az aluljáróknak külön történetük van, ugyanakkor a mondanivalójuk nagy része közös. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyi hajléktalan embert ebben a városban. Nyáron csupán az utcákon tűnt fel, hogy mintha egyre többen lennének és járnának-kelnének a fővárosban, viszont most, hogy nyilván a hideg elől is menekülniük kell valahova az aluljárókban tapasztalt zsúfoltság elkeserített. Szinte nem volt olyan állomás a belvárosban, ahol a mozgólépcsőket a felszínnel összekötő szakaszok mentén ne botlottam volna bele takaró kupacokba. A lepeltulajdonosok többsége próbálja melegen tartani magát a dunyha alatt és láthatatlan maradni az arra járók előtt, egy részük azonban annyira otthonosan érzi magát ezeken a helyeken, hogy fel-alá sétálgat és beszélget más fedél nélküliekkel az állomáson. Bár némileg túlzás, de néh olyan érzésem volt, mintha egy cyberpunk világ kezdene megelevenedni előttem.

Ha bulvárosra szeretném venni a figurát, akkor azt írnám, hogy akit előléptet az élet ezek közül az emberek közül, abból ellenőr lesz, de ez nyilván nem igaz. Az viszont igen, hogy ennél lélekrombolóbb, unalmasabb “munkát” nehezen tudok elképzelni manapság. Sok állomást árintettem az elmúlt hetek során, így elegendő mennyiségű ellenőrt láttam ahhoz, hogy véleményt formáljak. A legforgalmasabb állomásokon gyakorlatilag csak az átmenő gyalogos forgalmat akadályozzák azzal, hogy mindenkit megállítanak, a többségük annyira megcsömörlött a mesterséges fényekkel megvilágított aluljárókban történő bérletek és jegyek bámulásától, hogy nem csak, hogy a papírfecnire nem néz, de már az utasok felé sem fordítja az arcát. Megtörtek, a lelkük mélyén megkeseredettek és a szemükben a tanácstalanság és lemondás ténye látszik. Azok sincsenek jobb helyzetben, akik egy minimális forgalommal bíró állomáson (mint például a Szent Gellért tér Műszaki Egyetemhez közelebbi bejárata) ellenőrzik a jegyeket, mert a csekély mértékű áthaladó forgalom miatt halálra unják magukat, miközben biztos vagyok benne, hogy megvan bennük a potenciál és a képesség, hogy egy területen maradandóbbat alkossanak — vagy legalább egy kevésbé embert próbáló munkát végezzenek.

A XXI. században semmi szükség nincs ilyen és ehhez hasonló, morálisan káros foglalkozásokra. Igenis vannak olyan dolgok, amiket automatizálni kell, az emiatt munkanélkülivé váló embereket pedig segíteni kellene, hogy átképezhessék magukat, hogy egy számukra elfogadhatóbb, érdekesebb vagy egyszerűen csak kevésbé demoralizáló munkát találhassanak. Ez mindenkinek az előnyére válna, hiszen az államnak ugyanúgy pénzbe kerül, hogy a hajléktalanokkal foglalkozni kell, illetve, hogy a rászorulóknak segélyt osztogasson.

Ha már lehet elektronikusan jegyeket és bérleteket vásárolni a megállók többségében kihelyezett automatákból, akkor igenis menjünk tovább és terjesszük ki ezek ellenőrzését ún. kapus rendszer formájában. Ha egy nyolcmilliós New Yorkban és egy huszonnégymilliós Shanghaiban működik, akkor talán egy kétmilliós Budapesten sem lehetetlen megoldani. Minden adott hozzá, bármit is mondjanak az illetékes okosok. Egyúttal diverzifikálni is lehetne a jegy- és bérlettípusokat, ugyanis nem túl igazságos, hogy valaki ugyanannyit fizet egy tizenkét állomással bíró 4-es metrón, mint az, aki a közel dupla olyan hosszú 3-as metrón utazik egyik végállomástól a másikig.

Jó volt látni ugyanakkor, hogy a szeretet és a jóérzés nem veszett ki az emberekből. Láttam embereket megállni és hajléktalanokkal beszélgetni, olyan is volt, aki előre csomagolt szendviccsel közelített feléjük, amelyet szemmel láthatóan nem magának vásárolt. A többség ma már jobb oldalra áll a mozgólépcsőn, hogy aki siet, könnyedén elsuhanhasson mellette a balon. Én is megvártam másokat és engem is megvártak, ha a lift már éppen indult volna a peronról a felszínre. Egy szóval úgy érzem, hogy megvan bennünk a potenciál a változásra, hogy a világot, amelyben élünk egy kicsit jobbá tegyük, de valahogy túl sok zaj rakódik ránk a mindennapokban információ, stressz és egyebek formájában. Bárcsak meg lehetne állítani egy napra az egészet, hogy rendezhessük sorainkat.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.