Egy jógi naplója: London — 1. rész
Egy újabb utazás az ismeretlenbe…
--
“Nem azért vagy itt, hogy meghozd a döntést. Azt már meghoztad. Azért vagy itt, hogy megértsd a döntésed okát.” (Mátrix: Újratöltve)
2019. augusztus 31.
Eljött hát ez a nap is, megyek Londonba. Maga az utazás semmi extra nem volt. Alig egy hónapja, mikor utoljára tettem meg ezt az utat, sokkal lelkesebb voltam és most még az sem segít, hogy tudom, két hét múlva vissza fogok jönni. A repülőn szinte teljesen végig hallgattam két podcast epizódot, majd leszállás után komótosan begyűjtöttem a poggyászomat és elindultam a metró felé. Fura, hogy mennyire megszoktam már ezt a londoni metrót, egyre kevésbé rökönyödöm meg a kesze-kusza vonalhálózaton.
A District Line-ra való átszállásnál azért elhagyta egy pár cifra szó a számat, mert ez tulajdonképpen egy vonalhálózat a vonalhálózaton belül. Emiatt a töketlenkedés miatt végül húsz perccel később értem oda a szállásra, mint lehetett volna. Igyekeztem olyan, jó minősítéssel rendelkező helyet választani, ami közel van a Paddington pályaudvarhoz, mert Newbury-be majd onnan megy a vonatom. Szempont volt még, hogy olyan környéken legyen, ahol korábban nem jártam, bár ez nem volt egy nehezen teljesíthető kritérium.
Amint leszálltam a metróról, elkezdett nagyon fújni a szél és be is borult rendesen. Na, eddig tartott a szerencsém a londoni időjárással — gondoltam. Míg otthon meg lehetett pusztulni a melegtől, itt most farmerban és pólóban kifejezetten fáztam.
A Ravna Gora egy kedves kis butik hotel-szerűség, mint utólag kiderült, legalább két magyar alkalmazottuk is van. Fura, hogy a recepciós, akinél bejelentkeztem egy szót sem szólt, amikor meglátta a magyar útlevelemet. A szoba nem túl nagy, de bőven elég, hogy egy éjszakát itt töltsek. Gyorsan vettem egy forró fürdőt a közös zuhanyzóban, aztán elhatároztam, hogy keresek valami indiai étteremet a környéken és egészen odáig sétálni fogok.
Az Indian Express-re esett a választásom és mire elindultam, kisütött a Nap és a szél is elállt. A közeli Holland Park mellett haladtam végig és ahogy megpillantottam a téglafalakat, az utcai lámpákat és a rengeteg zöld területet, sokkal jobb kedvem lett. Ez úgy érzem, egy fontos jel, amire figyelnem és emlékeznem kell.
Nagyon furcsa volt elsétálni a park mellett, egy pillanatra nem éreztem a díszletet magam körül, amit Londonnak hívnak. Se autók, se biciklisek, csak egy pár ember és sok-sok fa. A szűk sikátor mellett modern lakások kukucskáltak ki, melyek távolról sem hasonlítottak az angol sorházakra.
A park déli részén van a The Design Museum, ahol még két hétig látható Stanley Kubrick munkássága, ezt mindenképpen meg fogom nézni valamikor, talán jövő hétvégén.
Notting Hill és környéke nagyon hangulatos, többnyire kétszer egy sávos utakból áll, mindenhol fák, bokrok és virágok. Bárcsak Budapesten is hasonló zöld forradalom indulna el valamikor, az csodálatos lenne. Elképesztő mennyiségű szemét van ugyanakkor. Hiába van itt-ott elhelyezve pár szelektív hulladékgyűjtő konténer, a kommuniális szemetet a többség továbbra is az utcára teszi ki zsákokban, amit aztán majd elvisznek a kukások egyszer.
Ahogy közeledtem az Indian Express-hez, úgy kezdtek egyre inkább felbukkanni indiai vagy Ázsia környékbeli országaiból származó lakosok és egy-két bolt nevében megtalálható volt annak idegennyelvű változata is. Majd elfelejtettem, feltűnően sok a hajléktalan, de nem nagyon kéregettek senkitől errefele, ellenben jelen vannak az utcákon és mozognak is relatíve nagy távokat. Az Oxfam által kitett “Be Humankind” konténerekbe ruhákat és cipőket lehet adományozni. Amíg várakoztam, láttam, ahogy egy tehetős pár megállt egy új hetes BMW-vel és jó pár göncöt bedob a gyűjtőbe. Vajon ennyire adakozók vagy ennyire túlfogyasztók és pazarlók…?
Annyira megörültem az indiai menünek, hogy sokkal több mindent rendeltem, mint kellett volna, de végül elpusztítottam mindent. Még a Masala Chait is elkészítették nekem, pedig nem volt a menün, vagy csak nem találtam meg. Nagyon fura, hogy hiába lehet kézzel enni, mosdója nincs a pici helynek. Akárcsak korábban, úgy itt is hallottam többször is magyarokat beszélgetni az utcán, tényleg lehetnek egy páran ebben a városban.
Érdekes volt visszasétálni a szállásra és közben látni sötétben, esti fényekben ugyanazt az utat, amerre délután jöttem. Nagyon sok arca van ennek a városnak és továbbra is szinte alig láttam belőle valamit. A nap korábbi részében nagyon menekülőre akartam fogni, az, hogy szinte senkihez nem szóltam egész nap (mert nem volt kihez) nagy elkedvetlenített.
Aztán, ahogy elmentem sétálni és kisütött a Nap, úgy kezdtem meglátni azokat a dolgokat, melyekből töltekezhetek, illetve amiket felfedezhetek. Kicsit olyan, mintha egy tükröt néznék, azt fogom látni benne, ami bennem van. Remélem, a jó idő marad holnap is és akkor tudok sétálni egy nagyot, mielőtt útba ejteném délután a Paddington pályaudvart, hogy átmenjek Newbury-be az első két munkanapomra.
(folyt. köv.)
