Egy jógi naplója: London — 2. rész
Őrült mennyiségű séta, majd indulás Newbury-be
--
“Csak az ismeretlentől fél az ember, de aki szembeszáll vele, annak már nem ismeretlen.” (Antoine de Saint-Exupéry)
2019. szeptember 1.
Legnagyobb meglepetésemre sokkal kipihentebben ébredtem, mint amire számítottam. Elképesztően behallatszódott az utca zaja a szobába, ezek a régi ablakok alig zárnak ki valamit. Először azt hittem, nyitva hagytam őket az elsőre trükkösnek tűnő nyitó-záró mechanikájuk miatt, de nem.
Ahogy készülődtem a reggeli fogmosáshoz és zuhanyzáshoz, eltűnődtem a hatalmas kinyitott bőröndön. Olyan érzésem volt egy pillanatra, mintha egy vándor lennék. Egy éjszaka itt, két éjszaka ott, majd tíz éjszaka amott. Szerencsére, ahogy jött az érzés, úgy tovább is állt, mert egyrészt ez az egész az én döntésem volt, másrészt kinéztem és megint sütött a Nap.
Igyekeztem hát iparkodni inkább és mielőbb kicsekkolni, hogy aztán elmenjek egy nagyobb sétára. Tegnap a magyar recepciós felajánlotta, hogy ott hagyhatom a bőröndömet délutánig, ha gondolom, úgyhogy erre hivatkozva éltem is a lehetőséggel.
Vicces, hogy a szobámmal szemben volt egy festmény a falon, ami a new yorki Times Square-t ábrázolta, majd sokkal azután, hogy kiléptem az utcára, megpillantottam egy American Food Store feliratú boltot. Tripadvisoron találtam egy nagyon jónak ígérkező kávézót, ami fél óra sétára volt.
Ahogy haladtam a célpont felé, meg kellett állapítanom, hogy Notthing Hill és környéke elég szép vagy talán a rendezett, zöld és hangulatos jelzők jobban illenek rá. A Westbourne Grove-ra kiérve már ismét egy boltokkal teli utca fogadott, ahol több, ránézésre jó minőségű élelmiszert árusító helyet is találtam.
Az Arro Coffee-t zömében, de lehet, hogy teljes egészében olaszok üzemeltetik, ami rögtön elég nagy kontrasztot mutat a kelet-európai emberek által ellepett láncokhoz képest. Mondanám, hogy a sor vége majdnem az utcán volt, de a hely nem annyira nagy, hogy ez bármit is jelentsen.
Pár ember volt előttem csak és ami meglepett, hogy az egyik srác tablettel a kezében járta a sort és érdeklődött, ki mit kér. A dupla presszó kb. húsz százalékkal volt drágább, mint egy budapesti újhullámos kávézóban, ami itt teljesen átlagos árnak tekinthető.
A veggie roll név alatt futó, hamburgerre hasonlító szendvics egy avokádós, spenótos, rántottás, hagymás valami volt. Nagyon finom, de hogy 3.7 fontot megért-e, azt most még nem tudom megállapítani adatok hiányában.
Mivel közel volt a Hyde Park, úgy döntöttem, hogy teszek egy kitérőt. A park füve szinte teljesen ki volt égve, ami számomra sokkoló látvány volt. Az idő percenként változott, amihez elég nehéz hozzászokni, ha az ember nem nagyon élt még Angliában úgy érzem.
Nem sokkal később, ahogy sétáltam kifelé a parkból arra gondoltam, hogy ahelyett, hogy memorizálom a következő útvonalat, hagyom, hogy a Google Maps gyalogos navigációja irányítson és mi tagadás, elég jól működött — bár azt nem tudom, miért hivatkozott egy ponton a körforgalom első kijáratára.
Negyedóra séta után egy egész különleges helyre érkeztem, ugyanis ebédhez a Happy Cow ajánlását vettem alapul. Így kötöttem ki a Redemptionben, ami egy gluténmentes vegán hely, bár az előbbire csak a helyszínen figyeltem fel. A tulajdonosnak látszó hölgy nagyon pörgött, azon se lettem volna meglepődve, ha kiderül, hogy drogozik, hiszen akárhányszor jártam eddig Londonban, valahol mindig megcsapott a fű szaga.
Az étel valóban kiváló volt, egy levessel tulajdonképpen jóllaktam és tanulva a tegnap estéből, nem kértem inkább második fogást, helyette ittam egy Bullet Proof kávét, amely az otthoni Barako kávézóban lévőnél érezhetően gyengébb volt — ízvilágra legalábbis.
Ahogy haladtam vissza a Ravna Gora-hoz, hogy felmarkoljam a bőröndömet, elkezdtem figyelni a mellettem elhaladó embereket és az az érzésem támadt, mintha ez a hely egy Senki földje lenne. No, nem azért, mert nem találkoztam egy árva lélekkel sem, hanem azért, mert hihetetlenül multikulti az egész.
Annyi náció él az angol fővárosban, hogy egyszerre hazája is mindenkinek meg nem is. Annyiféle kultúra keveredik, hogy nincs meg az az érzése az embernek, mint mondjuk Budapesten, ahol kapásból átjön, hogy mitől magyar az a város. Az itteni főutakon sétálva olybá tűnt, mintha a világ többi táján valami baj történt volna és ide menekítették volna az emberek egy részét reménykedve, hogy tudnak majd egymás mellett létezni.
A séta annyira bejött, hogy végül a bőröndömmel együtt is simán a nyakamba vettem Notting Hillt, majd Bayswatert, hogy fél óra alatt eljussak a Paddington pályaudvarra, ahol utoljára akkor jártam, amikor életem második és egyben utolsó vlog tartalmát készítettem.
Volt még majd egy órám a vonat indulásáig, úgyhogy felmentem az emeleten található Starbucks-ba, hogy magamhoz vegyek egy kis édességet és egy meglepően finom protein smoothie-t. A kasszás köténykén megpillantottam a Milan feliratot, szigorúan ékezet nélkül, úgyhogy amikor nem sokkal később kikértem a nap utolsó kávéját, rákérdeztem, magyar-e.
Kiderült, hogy nem csak ő, de egy másik alkalmazott is az. Tíz hónapja él Londonban és nagyon utálja. Ez a második hónapja a Starbucks-nál, nettó 1200 fontot keres és ennek feléből bérel egy szobát. 160 fontba kerül a tömegközlekedése, ami azt jelenti, hogy a lakás a belvárostól viszonylag messze, a hármas zónában van. Rákérdeztem, hogy mi szél hozta ide, de csak annyit mondott, hogy mindannyiunknak megvannak a maga indokai az életben. Sok sikert kívántunk egymásnak, majd elindultam az 1-es vágányra a Newbury-be tartó vonathoz.
Alig negyedórával az indulás után megálltunk és a fékrendszer hibája miatt közel másfél óra volt, mire tovább indultunk. Readingben aztán mindenkit leszállítottak a szerelvényről, úgyhogy gyorsan átböngésztem a menetrendet, melyik a következő vonat, ami valóban tovább megy végre Newbury felé. Közel kétórás késéssel sikerült aztán megérkezni a városba, ami egyben a Vodafone hazája is.
A szállásomat ismét gyalog közelítettem meg, nem rettentett el a 37 perces sacc a Google Maps részéről — igaz, azt csak útközben tudtam meg, hogy a park, amin keresztül kell mennem elég durván emelkedik. Mire felértem a 19 kilós bőrönddel a tetejére azért elgondolkodtam, hogy lehet, megérte volna hívni egy taxit.
A fogadóban, ahova jöttem azt kell, mondjam, remekül főznek, simán hozták mind az indiai, mind a vegán hely szintjét, sőt. A paradicsom levesük az egyik legjobb volt, amit valaha ettem. Kivételesen nem zuhanyoztam, hanem elmerültem egy kád forró vízben, amolyan pihenés gyanánt. Kíváncsian várom a holnapi napot, amely egyben az első hivatalos munkanapom lesz a Vodafone UK-nál és így Angliában is.
(folyt. köv.)
