Egy jógi naplója: London — 3. rész
Ismeretlen ismerősök, avagy túl az első pár hétköznapon.
--
“A siker feltétele az, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzethez.” (Jeffrey Eugenides)
2019. szeptember 5.
Majdnem egy hét eltelt már, mióta utoljára írtam, pedig nagyon sok minden történt. Az induction sokkal érdekesebb volt, mint vártam, de ami a legjobb volt, hogy végre tudtam kicsit pihenni. Este elképesztő dugó volt a városba vezető úton, úgyhogy az összes busz a Vodafone HQ-ban ragadt, így ismét gyalogolhattam vissza a szállásra, de eddigre már az ilyesmin egyáltalán nem akadtam fenn.
Szokásomtól eltérően bekapcsoltam a tévét és megnéztem a híreket, hiszen nem tudom, hogy fog érinteni ez a Brexitnek hívott tragikomédia. Mint azóta kiderült, nem sok vizet zavar majd, ami problémát jelenthet, az a font gyengülése, de majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.
A második munkanapomat rögtön az IT-n kezdtem, mert a régi accountomat letiltották (nagyon helyesen, teszem hozzá), viszont az újhoz meg nem tudták megmondani a belépési adatokat előző nap. Miután megoldódott a probléma, átsétáltam a volt itteni csapattársaimat, akik bő egy éve váltottak, hogy nem kelljen Newbury-ből Londonba menniük.
Jó volt látni őket és sem én, sem ők nem hitték el, hogy több, mint két év eltelt már azóta, hogy utoljára itt jártam. Rajtuk kívül megismertem pár embert, akihez eddig nem tudtam arcokat kötni. Három óra körül elköszöntem mindenkitől és elindultam ismét a vonatállomásra, ugyanis be kellett ugranom az ügynökséghez London City Islandre, hogy lefénymásolhassák az útlevelemet.
Bár hagytam magamnak elég időt, arra nem számítottam, hogy a Paddington pályaudvarra tartó vonatot az indulás előtt pár perccel törlik. A változatosság kedvéért felszálltam hát az első vonatra, ami Readingbe ment és ott átszálltam egy másikra, ami végül húsz perces késéssel ugyan, de elvitt Londonba. Fura, hogy mennyire hamar feltalálja magát az ember, ha rá van kényszerítve, hogy cselekedjen.
Elképesztően jó érzés volt újra látni London City Island színes házait és a változást, ami az elmúlt egy hónapban történt. A létesítmény északi részére is hoztak egy csomó fát, ami nagyon jót tett az amúgy kicsit ingerszegény térnek. Lényegesen több ember mászkált errefele, mint pár héttel ezelőtt, de bőven nem annyi, hogy tömegiszonya lehessen bárkinek.
Jól megnéztem magamnak a barna Modena House tizenötödik emeletén lévő, dél fele néző lakást és tudatosítottam, hogy már csak harmincnyolc napot kell várnom, hogy beköltözhessek.
Úgy döntöttem, hogyha már van a mellette lévő Clubhouse aljában egy olasz bisztró, akkor kipróbálom, milyen a pizzájuk és nem is okoztak csalódást. Bár a harminckét centis Margherita kifogott rajtam, ha nem kértem volna előételt, simán betoltam volna.
Így történt, hogy végül bő egy órás késéssel foglaltam el az Airbnb-s szállásomat, ami egy kétszintes, korábbi szivattyúházból átalakított loft lakás egyik szobáját jelentette külön bejárattal. A kecóban amúgy egy meleg pár lakik, egyikükkel (egy lengyel sráccal) beszélgettem is egy kicsit, mielőtt lefeküdtem volna aludni.
Tizenhárom éve lakik Londonban, de erősen gondolkodnak, hogy elköltöznek Berlinbe, Amszterdamba, esetleg Lisszabonba. Amiket felsorolt érvek abszolút érthetők voltak és érdekes volt, hogy párat közülük ilyen rövid itt tartózkodással is értettem.
Fura érzés volt elfoglalni a szobámat, hiszen sok év után tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy vadidegen emberekkel laktam egy fedél alatt. Igyekeztem úgy létezni, mint egy szellem, ott sem lenni, minimalizálni az interakciót, amennyire csak lehet.
Bár a látszata megvolt, nagyon rosszul érintett a privát szféra elvesztése. A harmadik munkanapom, amely egyben az első is volt Londonban aztán valamelyest enyhített ezen, hiszen végre voltak ismerős dolgok. Az iroda, a környék, illetve az emberek egy kis része.
Jó volt újra látni Edinát, akivel még otthon voltunk csapattársak. Ő már egy éve, hogy elköltözött Londonba, így lényegesen több tapasztalattal rendelkezik a várossal és a mindennapi élettel kapcsolatban, mint én. Elmondhatatlanul jó érzés volt végre ismét magyarul beszélni, mentálisan is jót tett, mert a 0–24 angolul való kommunikálás egyelőre elég megterhelő számomra.
Ebédidőben kimentem kicsit felfedezni a környéket kaja szempontjából, kaptam pár tippet is, hova s merre induljak és ezek a tanácsok hasznosnak is bizonyultak. Több lehetőség is van 5–10 perces séta távolságra, először a LEON nevű gyorséttermet látogattam meg a Tate múzeummal szemben.
Viszonylag sok vegán opciójuk van, ami viszont nem tetszett, hogy rengeteg hulladékot termelnek és sajnos ez a legtöbb helyre, ahol azóta jártam szintén igaz. Hiába eszem meg például a kiválasztott ételt helyben, ugyanúgy egy újrahasznosított papír dobozban adják, mintha elvinném. Értem, hogy így nem kell mosogatni, de na.
Az evőeszközök is eldobhatók (bár, ha jól láttam, újrahasznosíthatók), a pohár, amiben a dzsúzokat adják dettó. Egy adag kaja amúgy 4 és 7 font között mozog itt, a zöldségből és/vagy gyümölcsből készült italok pedig 2–3 fontot kóstálnak.
Betértem egy közeli Tesco Express-be is, hogy feltérképezzem az itteni termékkínálatot és nem tudtam nem elmenni a Meal Deal névre hallgató ajánlatok mellett. Ennek az a lényege, hogy bármely megjelölt szendvicsből, dzsúzból vagy üdítőből, illetve chips-ből vagy gyümölcspohárból összeválogathatsz egyet-egyet, végösszegként pedig mindössze 3 fontot kell értük fizetni.
Ez rögtön megmagyarázta, miért esznek ennyien szendvicset és chips-et az íróasztaluknál, viszont az én tapasztalatom az, hogy ezek a termékek finoman fogalmazva sem egészségesek (főleg a szendvicsek és az üdítők), plusz elképesztő mennyiségű, jellemzően nem újrahasznoítható szemetet termelnek. A Sainsbury’s-ben egy fokkal jobbak a szenyók, de a nyomába sem érnek mondjuk azoknak, amiket a Pret kávézókban kapni (darabját 3–4 fontért), pedig azok is távol állnak az igazi organikus kajáktól.
Szintén mindennapos ajánlatnak számítanak a 3 for 1.20 típusú akciók, ahol a megjelölt édességekből hármat összeválogatva a pakk mindössze 1.2 fontba kerül. Ez még forintra átszámolva sem egy horror ajánlat, pláne az itteni fizetésekhez mérten, így nem csoda, hogy — amennyire én láttam — minden harmadik kosárban landol valamilyen édesség. Mielőtt elindultam volna vissza a lakás felé, sétáltam egy kicsit a Millenium Bridge környékén, amely elég közel volt ahhoz a környékhez, ahol ebédidőben jártam.
A metró továbbra is szörnyű, brutálisan zsúfolt (néha már a peronok is, így egy-két állomást le is zárnak, csak kimenni lehet olyankor), meleg és elképesztően zajos. Az én fülemet konkrétan annyira bántja, hogy egyre valószínűbbnek látom, hogy zajszűrős fejhallgatóval fogok közlekedni, mint nagyjából minden huszadik utas. Az pedig, hogy hírértékű, hogy hamarosan lesz egy-két metró vonalon mobil internet budapesti szemmel minimum megmosolyogtató.
Csütörtökön már egész otthonosan közlekedtem, már nem kötöttem ki egy apró figyelmetlenség miatt Canary Wharfon, ami pont az ellenkező irányban van, mint amerre mennem kellett volna. A korábbi társcsapatom legtöbb tagja aznap már bent volt, így végre azoknak is tudtam személyesen köszönni, akik áprilisban, amikor utoljára itt jártam még nem voltak itt. A cégnél egyébként továbbra is örömmel és nagy reményekkel tekintenek sokan az érkezésemre, amit továbbra sem értek, de igyekszem elfogadni és elhessegetni a gondolatot, hogy túlzott elvárások vannak velem szemben.
Ebéd után sikerült elintézni a bankszámla nyitást, így ismét egy olyan dolog, amit kipipálhatok a listámon. Munkaidő vége fele közeledve rám írt Gábor, az egyik scrum master, hogy alkalmas-e az időpont arra, hogy immáron személyesen is üdvözöljön. Azt kell, mondjam, hogy nem csak egy nagyon kedves gesztus volt tőle mindez, de nagyon jót is beszélgettünk. Nem csak megismételte egyébként azt, amit már én is tudok (nevezetesen, hogy őt is beleértve nagyon sokat vártak már), de adott némi magyarázatot is ennek miértjére, ami segített megérteni a lelkesedést.
Vannak dolgok ugyanakkor, amik Budapesttől ezerötszáz kilométerre sem változnak. Akárcsak szerdán, úgy csütörtökön is feltűnt, hogy gyakorlatilag nap végére kicserélődtek körülöttem az emberek és a Vodafone dolgozókat takarítók, illetve munkásemberek váltották fel. Úgy érzem, nehéz lesz betartani, hogy ne dolgozzak többet a kelleténél, ráadásul itt két és fél órával rövidebb is a munkahét, mint otthon.
Komótosan felálltam, becsuktam a notebookomat és elindultam “haza”. Végre nem kellett tolakodni a metrón, bár meglepő, este hét után is mennyien vannak rajta. Felsétálva a lakásba kezdtem már érezni, hogy napok, sőt, lassan hetek óta nem gyakoroltam, ez nem csupán a lustaságomnak tudható be, de a privát szféra hiányának is. Egyik reggel odaálltam a matracra és ugyan csak egyetlen napüdvözletet csináltam, a nyitó és záró mantra csukott szemmel való elmondása és pár egyenletes, mély légzés azonnal éreztette hatását.
Holnap ismét találkozom egy magyar lánnyal, akit ráadásul személyesen csak most fogok megismerni. Kíváncsian várom, főleg, hogy délután négykor elvileg vége lesz a hétnek, bár én lennék a leginkább meglepődve, ha akkor ténylegesen fel is állnék az asztaltól…
(folyt. köv.)
