Felállni a padlóról
“Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.“ (Niccolo Machiavelli)
“ Talán soha nem volt bennem akkora elszántság, olyan mértékű kiéhezettség egy új, a korábbiakhoz hasonlóan egészséges életvitel kialakítására, mint most.”
Ezzel a gondolattal zártam a tavalyi évről szóló összefoglalómat, amely finoman fogalmazva sem lett túl vidám. Magány, pénzszórás, lemondott álomutazás, fizikai és lelki betegség, volt itt minden. Nem csupán a jóga gyakorlás került ki a mindennapjaim receptkönyvéből, de a barátokkal való találkozás, az egészséges étkezés és nagyjából majdnem minden, aminek nincs köze a munkámhoz. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezeket a pontokat sikerült azonosítanom, így tisztában voltam azzal, milyen területekre kell koncentrálnom, ha szeretném visszakapni azt a fajta életkedvet, az a fajta vitalitást és egészséget, amivel pár évvel korábban rendelkeztem.
Gondolom, senkinek nem mondok újat azzal, hogy életünket nagyrészt gondolataink és tetteink befolyásolják, így nagyon nem mindegy, hogyan vélekedünk magunkról, a minket körülvevő világról, valamint, hogy milyen cselekedeteink, illetve szokásaink vannak, melyek mindennapjaink részét képezik. Pár hete írtam egy hosszabb bejegyzést a Facebookon azzal kapcsolatban, hogy egy jelentéktelennek tűnő döntés, egy apró változás miféle lavinát indíthat el a későbbi életünkre nézve, mekkora hatással lehet arra. A konklúzió az volt, hogy soha ne becsüljük alá a kis dolgok jelentőségét.
Ilyen kis dolgok lehetnek akár olyan, néha viccesnek tűnő célok is, melyeket az elmúlt bő két hónap során kitűztem magam elé. Mint látni fogjátok, egyik-másik megmosolyogtató első olvasatra, viszont ha megvizsgáljuk ezek sorrendjét, rögtön látszik, mi a kapcsolat közöttük, illetve hogyan következett egyik a másikból, valamint hogyan teremtették meg a lehetőségét annak, hogy elérjem a fentebb megfogalmazott célokat. Ezek úgynevezett mikrocélok voltak, melyek egy-egy nagyobb célhoz vezető út apró alkotóelemei.
Hajlamosak vagyunk olyan célokat kitűzni magunk elé, melyek valójában megfoghatatlanok és megvalósulásukat valamikor a jövőben képzeljük el. Ezzel szemben a mikrocélok nagyon is egyértelműek, könnyen lépésekre bonthatók s ezáltal szinte azonnal meg is valósíthatók. Miért fontos mindez? Ha tudjuk, milyen lépések vezetnek el egy konkrét célunkhoz, plusz látjuk, hogy viszonylag hamar eredményt tudunk elérni, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy belevágunk a folyamatba. Arról nem is beszélve, hogy ha véghez viszünk belőlük egyet, akkor lesz már némi sikerélményünk, így sokkal nagyobb elánnal vágunk majd bele a következőbe.
A január eleji betegség után megfogalmaztam magamban egy célt: tavaszra vissza akarom szerezni mindazt, ami hozzájárult a korábbi, számomra igencsak kívánatos életvitelemhez. Tekintettel arra, hogy eléggé a padlón voltam és szinte az összes területen volt mit csinálni, próbáltam elkezdeni a munkát kicsiben, aztán majd meglátjuk, ez mire lesz elég. Tekintettel arra, hogy sokkal hamarabb elértem az első mérföldkövet, úgy gondoltam, hogy bemutatom azokat a mikrocélokat, melyek segítségével egyre közelebb kerültem a világossághoz (amilyen életet szeretnék) és egyre távolabb a sötétségtől (amilyet pedig nem).
A közönséges ételhordó
Tavaly év végén kezdtem besokallni attól, hogy szinte állandóan ugyanazt ettem vacsorára (humusz chia magos rombusszal). Nem csak azért volt ez gond, mert a pékáruk nem a legjobbak az én testtípusomnak (főleg nem este elfogyasztva), hanem azért is, mert még mindig túl sok szemetet termeltem miattuk és be kellett hozzájuk menni egy szupermarketbe, ahol aztán jó eséllyel felmarkoltam olyan dolgokat is, melyeket nem is akartam megvenni eredetileg (Hello Bounty!).
Egyik nap megpillantottam a konyhaszekrény egy eldugott polcán egy ételhordót, ami fogalmam sincs, hogy került hozzám, illetve maradt nálam. Elhatároztam, hogy innentől kezdve minden nap magammal viszem és akárhol is ebédeljek, kérek még egy adagot vacsorára, amit este majd megmelegítek egy lábasban (hiszen mikróm lassan két éve nincs) és jól el is fogyasztok. Kezdetben szerettem volna, ha legalább két ilyen alkalom van egy héten, aztán szép lassan eljutottam oda bő egy hónap alatt, hogy ma már minden hétköznap hozok magamnak vacsorát.
Vár a konyha
Mivel minden reggel el kellett mosnom az ételhordót, hogy magammal tudjam vinni, a reggeli készülődésem hossza tovább nőtt. Figyelembe véve, hogy nem szeretek kapkodni, plusz, hogy nem csak a tálka, hanem az összes előző nap használt konyhai eszköz ott állt koszosan egymás hegyén-hátán, elhatároztam, hogy változtatok ezen a rossz szokásomon. Beállítottam hát másnap egy emlékeztetőt este kilenc órára, melyhez egy rövid üzentet is mellékeltem: “Ideje széppé varázsolni a konyhát! Ne feledd, a citromnak még mindig finom illata van.”.
A citrom a mosogatószerre utalt, aminek tényleg ahhoz hasonló illata volt. A cél az volt, hogy lefekvés előtt minél több — idővel az összes — tányér, lábas, evőeszköz, és a többi el legyen mosva, s a konyhaasztal lehetőleg üres legyen, amitől egy minimalista életmódot kedvelő embernek ragyog az arca és csillog a szeme. Így jutottam el szűk egy hét alatt odáig, hogy mindent elmostam közvetlenül a használat után — illetve, ha mégsem, legkésőbb lefekvés előtt. Ez egyszerre növelte az elégedettség érzését és csökkentette a másnap reggeli teendőkre fordított idő hosszát. Azt hiszem, itt kaptam vérszemet és kezdtem el hinni benne, hogy tényleg képes leszek változtatni az életemen, csak a magam tempójában és kicsiben kell csinálni mindezt.
Bye-bye szupermarket
Miután kialakult a szokás, hogy minden hétköznap hozok magamnak vacsorát a városból, tulajdonképpen nem nagyon volt tovább értelme útba ejteni az ilyen-olyan szupermarketeket, kivéve, ha valamilyen háztartással kapcsolatos cuccra volt szükségem. Így aztán némileg csökkent az esti édesség fogyasztásom, valamint kaptam ajándékba bő negyed órát minden este, hiszen nagyjából ennyi időt vett el az, hogy le kellett parkolnom és be kellett szaladnom az áruházak egyikébe.
Szia, matrac!
Mind közül ez a pont, ez a cél volt számomra a legfontosabb, a legnagyobb erővel bíró változás. Január utolsó vasárnapján sikerült végre ismét eljutnom a jógaiskolába, ahol egyébként a hónap elején már tiszteletemet tettem egyszer, de rögtön utána jött a betegség, majd a lábadozás, így kénytelen voltam sajnos visszatenni a matracomat a polcra pár hétre. Január 27-én reggel viszont olyan akaraterővel és elszántsággal ugrottam ki az ágyból, mint az azt megelőző egy évben szinte soha. Gyorsan magamra dobáltam a szokásos göncöket, majd egy dúdolászós fogmosást követően már úton is voltam a Margit híd felé.
A mozgásom nagyjából a Bádogemberéhez volt hasonlítható az Óz, a csodák csodájából, de nem izgattam magam emiatt, hiszen pontosan tudtam, hogy a hajlékonyság, az erő és minden más visszanyerése “csupán” idő, kitartás és alázatosság kérdése. A gyakorlás utáni nyugalom és tisztán látás olyan erővel járta át a kissé még gyenge és beteg, de már gyógyulásnak indult testemet, hogy elhatároztam, kerül, amibe kerül, másnap reggel ismét megyek. Tekintettel arra, hogy a mosogatás immáron fix esti programmá nőtte ki magát, a bevásárlás nagyrészt kikerült a repertoárból, illetve hogy a vacsorára elfogyasztott étel egy fokkal jobban esett a szervezetemnek, mint korábban azt eredményezte, hogy sokkal könnyebb volt felkelnem másnap (és azóta is), mint korábban.
Bár nem szeretek ilyen téren számokkal dobálózni, de azért az, hogy az elmúlt tizenhat gyakorlónapból tizenegyen tiszteletemet tettem óriási eredmény ahhoz képest, hogy az elmúlt bő másfél évben mit sikerült összehozni ilyen téren. Végre úgy érzem, ismét prioritás lett a jóga, nem pedig egy fajta vágyakozás tárgya csupán.
Mi ez, csak nem reggeli?
Bár lényegesen korábban most sem érek be a munkahelyemre, óriási különbség, hogy ellentétben a pár hónappal ezelőtti állapotokkal, mire ez megtörténik azért már kellően éhes tudok lenni. Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy megfejtsük ennek okát: három órával korábban kelek és még mozgok is egy keveset. Bár van a cégnél egy büfé, a rántottán kívül (amit 9:50 után nem lehet kérni) csupán előre csomagolt, nem túl bizalomgerjesztő szendvicsek vannak.
Figyelembe véve, hogy egy ideje ismét igyekszem minél nagyobb arányban kizárólag növényi alapú ételeket fogyasztani, plusz minden nap rántottát enni kenyérrel amúgy sem túl változatos, ezért gyakorlás után útba ejtem a Nyugati pályaudvarnál lévő Napfényes pékséget, ahol attól függően, mennyire korog a gyomrom, kisebb és nagyobb vegán szenyók közül is választhatok. Külön öröm, hogy szinte minden alkalommal megköszönik, hogy hoztam magammal dobozt és nem kell becsomagolniuk az elviteles finomságokat. Korábban mindenféle vackot elfogyasztottam a büfében, hogy kibírjam ebédig, úgyhogy ez a változás a jóga visszacsempészése mellett szintén az egyik legnagyobb jelentőségű.
Nincs bögre, nincs ivás
Az eleinte csupán a vacsorám miatt nálam lévő ételhordót egyre több mindenre használtam. Abban tároltam a reggelimet, amíg beértem a céghez, de adott esetben abba pakoltam minden kisebb cuccot (pékáru, zöldség, gyümölcs) az áruházakban, amit egyébként be kellett volna csomagolni. Annyira hozzászoktam, hogy egyre kevesebbszer közelítem meg a kukákat mindenféle szeméttel, hogy hirtelen szemet szúrt, hogy a büfés kávét mindig elviteles papírpohárban kérem, holott csak az ötödik emeltre viszem fel, nem pedig egy kerülettel arrébb.
Az egyik ilyen alkalomnál aztán sarkon fordultam, mielőtt sorra kerültem volna és visszamentem az ötödik emeleti konyhába egy bögréért, majd ismét útnak indultam a földszinti létesítmény felé. Az egy dolog, hogy nem kellett kifizetnem a negyven forintot a papír pohárért, de sokkal jobb érzés volt így szürcsölni az egyébként nem túl finom nedűt, hogy nem keletkezik utána szemét. Azóta egyszer sem kértem papírpoharat, ha nem volt nálam éppen bögre, akkor igenis visszafordultam és nem egyszer volt, hogy mire felértem a konyháig meggondoltam magam. Durva belegondolni, hogy a legtöbben az irodaházból elvitelre kérik a kávéjukat és ha csak naponta egyet isznak az is több, mint kétszáz kidobott papírpoharat jelent egy évben — fejenként.
Ahol a víz az úr
Négy évvel ezelőtt kezdtünk el fürdőbe járni a többiekkel, elsősorban vasárnaponként, hiszen akkor nem kellett sehova rohanni gyakorlás után. Aztán mellécsaptuk a holdnapokat is, hiszen azokon sem gyakorlunk, ezek nagyjából kéthetente követik egymást. Miután hazajöttem Indiából egy évvel később szépen lassan elkezdtek kimaradni ezek az események, az elmúlt másfél évben összesen ha tízszer voltam, akkor lehet, sokat is mondok. Emlékszem viszont, milyen szuper hatása van a Lukács fürdő gyógyvizének, illetve mennyire szerettem a gőzszaunában féllótuszban ücsörögve elidőzni. Beszívtam, majd szépen lassan kifújtam a levegőt, mindezt lassan, egymás után sokszor megismételte, lehetőleg csukott szemmel.
Elhatároztam hát, hogy visszahozom ezt a kiváló szokást, már csak azért is, mert a konzisztens korán kelést sokkal könnyebb úgy fenntartani, ha az ember minden nap jár gyakorolni és amikor éppen nem, akkor is van valamilyen program vagy tevékenység, ami miatt ugyanúgy időben ki kell bújni a paplan alól. Büszkén jelentem, hogy az elmúlt három hétben már kétszer is sikerült eljutni a fürdőbe és kedden telihold lesz, így a következő alkalomra sem kell már túl sokat várni. Annak érdekében, hogy a lelkesedés az év hátralévő részében se hagyjon alább, egy kis cselhez is folyamodtam.
A béren kívüli juttatások kialakítása (alias cafeteria rendszer) január elsejétől megváltozott, így kikerült például a korábban népszerű Erzsébet kártya, de ami még ennél is rosszabb, hogy a készpénz immáron ugyanúgy adózik, mint a normál munkabér, így akinek van egy kis esze az próbál helyette nagyjából bármi mást kérni. Így tettem én is és a vendéglátás mellé immáron a SZÉP kártya rekreáció név alatt futó zsebébe is kértem némi pénzt, amit sehol máshol nem fogok tudni felhasználni, mint a fürdőkben, hiszen úszni már nem járok, a jógaiskolában pedig nem lehet ilyen kártyával fizetni.
Barátok közt
Karácsony előtt együtt vacsoráztam pár rég nem látott barátommal, talán az volt az első alkalom a közelmúltból, amikor hosszú idő után szocializálódtam kicsit. Nagyon jó érzés volt látni és hallani őket, eszmét cserélni velük és talán ez volt az az esemény, ami kicsit kibillentett ebből a kissé melankolikus és magányos létből, amibe hajlamos az ember beleragadni. Pár nappal később meghívást kaptam egy gyakorlótársamtól, hogy töltsem velük a szilvesztert. Sokáig nem kellett gondolkodnom és nem csak azért, mert nem volt más programom az év utolsó napjára, hanem azért is, mert tudtam, hogy több jógás is tiszteletét teszi majd.
Nagyon jót beszélgettünk és társasoztunk, nem is kívánhattam volna ennél jobb időtöltést magamnak az akkori helyzetben. Miután koccintottunk az újévre, nekem szegezték a kérdést, hogy na és akkor reggel megyek-e végre gyakorolni vagy sem — majd kacagtak egy jóízűt. Három napot várni kellett ugyan rá, de január 3-án valóban megjelentem a terem szélén matraccal a kezemben. Akkor még nem tudtam, hogy három nap múlva elképesztően beteg leszek, így minden elkapott pillantás, illetve beszélgetés egy rég nem látott gyakorlótárssal tovább erősítette az emberek közé való visszatérésben.
Miután meggyógyultam és elhatároztam, hogy magam mögött hagyom ezt a lelkileg önpusztító (vagy nevezzük inkább kihívásokkal teli) időszakot, sorra jöttek a meghívások különböző eseményekre. Két év után ismét voltam kirtanozni (örömzenélni, mantrákat énekelni) például, pár napja pedig egy nagy adag jógással ellátogattunk a Lanou nevű formáció koncertjére, ami szintén remek volt. Ezt megelőzően egy héttel a szilveszteri házigazdákkal voltam újhold alkalmából fürdőzni és egyre több digitális üzenetet váltok két esemény között emberekkel, ami segít fenntartani és ápolni ezeket az új, illetve sok esetben régi kapcsolatokat.
A változás szele
Talán pont az előbb említett dolgok mellékhatása, de arra lettem figyelmes, hogy szívesen megismernék új embereket, akik szimpatikusnak tűnnek és adott esetben korábban már a látókörömbe is kerültek, de a megrongálódott lelkivilágom miatt nem tettem meg az első lépést feléjük. Bár ez továbbra is erősen komfortzónán kívüli tevékenység nekem, a másokkal való beszélgetés több esetben is okozott már pozitív meglepetést. Éppen ezért megpróbálok némileg vékonyítani az évekkel ezelőtt magamra aggatott páncélon és nyitottabbá válni olyanok számára is, akik esetleg még a nevemet se tudják.
Bár nem tartozik ide szervesen, de elkezdtem nem csupán megtakarítani, de egyúttal be is fektetni, melyet december óta havi rendszerességgel űzök. Mielőtt belevágtam volna, viszonylag sokat tanultam és tanulok jelenleg is, ami külön érdekes, hogy amit csinálok az valójában hosszútávon lehet igazán jövedelmező. Ettől függetlenül a szokás kialakítása kulcsfontosságú a jelenre nézve is, hiszen a közép-, illetve rövidtávú, pénzzel kapcsolatos céljaimhoz is nagyon sokat segít. A korábbi meggondolatlan pénzszórás úgy fest, hogy már a múlté, igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy megszűnjön vagy legalábbis nagy mértékben csökkenjen annak a tátongó űrnek a mérete, melyet tavaly mindenféle épített gépekkel és egyéb fizikai dolgokkal akartam betölteni.
Az olvasás rengeteg inspirációt ad az élet legkülönbözőbb területeivel kapcsolatban. Engem komolyan meglep, hogy ilyen rövid idő alatt (hiszen ne felejtsük el, nem egész két hónapról beszélünk) ekkora változást véghez lehet vinni. A korábban említettek mellett más dolgokra is felfigyeltem. Az egyik, hogy a zene stílusok közül, melyeket előszeretettel hallgatok gyakorlatilag végleg kikerültek az olyanok, melyekben harag, düh vagy éppen melankólia szerepel. Helyüket átvették a vidámabb, sokszor instrumentális dalok, meg persze olyanok is, melyek elősegítenek megnyitni az ember szívét, segítve ezzel a kiteljesedés lehetőségét.
Az egész tavalyi évre jellemző, leginkább az elmúlástól való félelemmel, illetve a magánnyal kapcsolatos érzelmeket és belső monológokat, mantrákat teljesen más hangulatú, már-már konstruktív kérdések váltották fel. “Mi a következő lépés?”, “Ezt valóban élvezem vagy csak egy velem maradt szokás ?”, “Oké, mit tanultam ebből a helyzetből?” — ilyen és ehhez hasonló mondatok szerepelnének a jól ismert buborékokban, ha azokat valaki napról napra a fejem fölé rajzolná. Úgy látom, egyre távolodom a destruktív gondolatoktól és egyre többször jutnak eszembe helyettük konstruktívak. Ahogy a matracon is napról napra érzem a fejlődést és a változást, úgy halványodik vele együtt az önsajnálat és az a fajta lemondás, ami ebből ered.
Egyre jobban várom a tavaszt, miközben persze minden erőmmel a jelenre összpontosítok. Nagyon jó érzés megélni, hogy mindazon akadályokat, melyeket korábban felismertem lépésről lépésre sikerül leküzdenem. Ez nem csupán erőt, hanem olyas valamit is ad, amire borzasztóan nagy szükségem lenne egy ideje: magabiztosságot és önbizalmat. Talán ennek is köszönhető, hogy elkezdtem újra tervezgetni, amire vagy egy éve nem volt példa. Többször is elképzeltem már például, milyen típusú göncökkel fogom megújítani az erősen korosodó és bizonyos esetben pusztuló ruhatáramat. Alig várom, hogy újra magamra ölthessek egy kapucnis pulcsit vagy hogy ismét belebújhassak egy hófehér sportcipőbe, amihez természetesen mi mást lehetne felvenni, mint egy világoskék farmert.
Van aztán itt valami más is…múlt vasárnap, amikor éppen szünetet tartottam két fejezet között az aktuálisan nálam lévő könyvben és belekortyoltam az előttem lévő kávéba eszembe jutott valami. Cikáztak a gondolataim egy ideig, míg végül nyitottam egy táblázatkezelőt és rákattintottam az Új fájl gombra. Üresen állt egy ideig, miközben a böngésző aktívan dolgozott, én pedig lázasan olvastam. Töprengtem egy ideig, míg végül megnyitottam az eleddig érintetlen táblázatot és az alábbi sorral nekiláttam kitölteni:
“Empire State Building, 39 dollár, nyitva éjjel 2-ig”
Képek forrása:
Tasi Zoltán: Away From Home | Isaac Smith: Weekly Review for Your Goals | Jeremy Dorrough: Go All In | Tarik Haiga: You Write The Story
