Itt az idő a változásra

Ha eddig nem tettük, ideje élnünk a kialakult helyzet miatti soha vissza nem térő lehetőséggel és előnyünkre fordítani azt.

Két hónapja dolgozom itthonról és mostanra teljesen hozzászoktam az új helyzethez, mi több, igyekszem előnyt is kovácsolni belőle. Ha jobban belegondolok, kicsit olyan ez az időszak, mint tinédzser koromban a nyári szünet. Egyik nap még láttuk egymást az osztálytársaimmal, a következő héten pedig már mindenki eltűnt a másik szeme elől és szinte csak a legjobb barátok találkoztak egymással az ezt követő tíz hétben. Szeptember első napját persze nem annyira vártuk, hiszen senki nem akart tanulni (vagy legalábbis teljesíteni), viszont én személy szerint tökre izgatott voltam, vajon kivel mi történt az elmúlt pár hónap alatt, ki mennyit változott, és a többi. Kijöttünk egy fajta karanténból, ami technikailag annyit jelentett, hogy bárhova lehetett menni, kivéve az iskolába. A széles sávú internet még luxus számba ment, mobiltelefonja pedig alig volt bárkinek is — nem mintha tudtuk volna bármire is használni.

Volt, akinek egy nyár alatt megváltozott a hangja és sokkal összeszedettebben kezdett beszélni, mint korábban. Volta, aki megtanult egy új nyelvet, de volt olyan is, akiről messziről látszott, hogy rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy fizikálisan és erőnlét tekintetében is egy új szintre jusson. A lebarnult fiúk-lányok között aztán akadtak persze olyanok is, akik nem kovácsoltak előnyt az év legmelegebb időszakából és szinte ugyanott folytatták, ahol júniusban abbahagyták, legfeljebb lazultak és lustálkodtak egy jót, amivel egyébként abszolút semmi baj nincs. A mostani járvány számomra ezt az időszakot juttatja eszembe, no nem feltétlenül a felhőtlen szabadság miatt. Egy kicsit elvonultunk a megszokott világunk elől, kaptunk időt arra, hogy megpihenjünk és rendezzük sorainkat, megszabaduljunk olyan dogoktól (legyen az fizikai vagy lelki), amelyek korábban a mindennapjaink részei voltak, de már nem szolgálnak mindenkit s így a legjobb, amit tehetünk, hogy elengedjük őket, teret adva olyan szokásoknak, embereknek, tárgyaknak és érzelmeknek, amelyek sokkal pozitív hatással bírnak a jelenlegi énünkre.

Ahogy tinédzserként sem csinálhattunk sokszor azt, amit akartunk, úgy most is megvannak a korlátok, amiket nem tudunk vagy nem ildomos átlépnünk. Míg a nyári szünetről pontosan tudtunk, hogy mikor fog véget érni, addig a mostani helyzettel kapcsolatban legfeljebb sejtéseink lehetnek. Közös bennük ugyanakkor az, hogy mindkettő egy átmeneti időszak. Természetesen a jelen helyzet sokkal kevésbé vidám és felhőtlen, mint egy nyári szünet, viszont pont a korlátok teszik hasonlóan különlegessé. Dönthetünk úgy, hogy sajnálkozunk, hogy mérgelődünk, hogy minden létező fórumon hangot adunk az elégedetlenségünknek. Dönthetünk ugyanakkor úgy is, hogy kizárjuk ezeknek a zajoknak és sok esetben haszontalan információknak a döntő többségét és feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi az, amire a kialakult helyzet soha vissza nem térő alkalmat nyújthat, melyek azok a dolgok, amiknek a véghez vitele sokkal elérhetőbb közelségbe került, mint azt eddig valaha is gondoltuk?

A jelenlegi korlátok valójában elsöpörnek számos akadályt előlünk, hogy teret adjanak a megújulásnak és a fejlődésnek. A legnehezebb időszakokban lehet a legjobb befektetéseket megalapozni és ugyanúgy igaz a tőzsdére, mint saját magunkra. Nemrég került a látókörömbe Ash Ali és Hasan Kubba januárban megjelent könyve, a The Unfair Advantage, melyben — ahogy sokan mások előttük — azt a témát járják körbe, hogy mi tesz valakit sikeressé. Meglátásaik szerint a recept két fő tényezőre osztható, az egyik oldalon a tisztességes, a másik oldalon pedig a tisztességtelen előnyök állnak. Minden olyan dolog tisztességes előnynek számít, amit technikailag bárki utánunk csinálhat, ha akar. Ilyen lehet a kemény munka, a kitartás, az elszántság, és a többi. Vannak ugyanakkor tisztességtelen előnyök, melyek pontosan attól lesznek tisztességtelenek, hogy a többség számára reprodukálhatatlanok. Ilyen előny lehet az erős vagyoni háttér, az éleslátás, illetve intelligencia, a geográfiai helyszín (illetve szerencse), valamint a végzettség, illetve szakértelem.

Bár a könyvet két vállalkozó írta, nem csupán leendő üzletembereknek szól. Mindenkinek megvannak ugyanis a maga tisztességtelen előnyei, melyeket sokszor azért nem veszünk észre, mert hátránynak tekintjük őket. Sokan viccelődtek már a obszesszív-kompulzív zavar határán mozgó rendrakási és szimmetria kényszeremmel, amely gyerekkorom óta az életem része. A helyzetet “súlyosbítja” az éleslátásom, a részletekre és apróságokra való odafigyelés. Kiragadva ezek egyértelműen hátránynak tűnnek, ám én mindkettőre tisztességtelen előnyként tekintek, hiszen a jelenlegi munkámhoz és helyzetemhez, melyeket egyértelműen sikerként élek meg nagyon sokat tettek hozzá.

Kétségtelen, hogy nem kis munkám volt benne, de angolul bárki megtanulhat, ahogy a tudásom nagy része is megszerezhető, ha valaki veszi a fáradtságot és rászánja az időt — más kérdés persze, hogy tapasztalatra olvasás útján nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehet szert tenni. Sokkal nehezebb ugyanakkor reprodukálni azt a fajta hozzáállást, igényességet vagy sok esetben inkább mániát, illetve kényszerességet, ami mindezekre pluszban rárakódik. Rettegek attól, hogy helyesírási hibát hagyok egy e-mailben, ami nyilván egy angolul írt levélben nagyobb eséllyel fordul elő, mint egy magyarban. Ehhez jön hozzá a választékosságra való törekvés, amely még újságíróként alakult ki bennem és ami miatt nem csupán az általam hallgatott podcastok tartalmára figyelek évek óta, de a kifejezésekre, szófordulatokra, szinonimákra és elsőre furcsának tűnő nyelvtani szerkezetekre. A választékosságban nincs semmi olyasmi, amit ne lehetne megtanulni, viszont az utána lévő pár dolog már erősen kötődik a részletekben való elveszéshez, amely elképzelhető, hogy részben a szimmetria kényszerből alakulhatott ki.

Pontosan ezért van az, hogy sokáig nem értettem, miért járnak kisebb túlzással csodájára a közvetett és közvetlen angol munkatársaim úgy, hogy akkor még több ezer kilométerre voltunk egymástól, hiszen én a budapesti irodában voltam, ők meg vagy a londoniban, vagy a Newbury-ben lévőben. Természetesnek tekintettem mindazt, ami valójában a sok-sok tisztességes mellett számos tisztességtelen előny következménye volt. A hangnem, a stílus és a választékosság, ahogy kommunikáltam másokkal, a részletekre való kíméletlen, sokszor feleslegesnek tűnő odafigyelés, ami egy tartalom menedzsment rendszernél megannyi hibafeltárásban, sok új ötletben, illetve optimalizálásban ölthet végül testet. Nyilván ez távolról sem jelenti azt, hogy a jelenlegi munkámat más valaki nem tudná bizonyos szempontból jobban csinálni, viszont mióta Londonba költöztem és egyre több vezetővel dolgozom együtt hol kisebb, hol nagyobb projekteken értettem meg, mik azok, amiket én maguktól értetődőnek tartok, pedig valójában nem azok, csupán tisztességtelen előnyök, amik számomra természetesek, de a többségnek nem azok.

Ezt a kicsit hosszúra sikeredett kitérőt csak azért meséltem el, mert valójában mindannyian rendelkezünk ilyen tisztességtelen előnyökkel, legfeljebb nem így tekintünk rájuk vagy nem vagyunk tudatában a létezésükkel — ahogy én sem voltam sokáig. Érdemes elgondolkodni azon, mik azok a tulajdonságaink vagy tapasztalataink, melyekre inkább negatívan tekintünk, hiszen előfordulhat, hogy pontosan ezek miatt vagyunk birtokában valaminek, amik csak úgy nem megszerezhetők a külvilág számára. A másik nagyon jó módszer (amiben én csapnivalóan rossz voltam, de igyekszem javulni) az, ha visszajelzést kérünk olyan emberektől, akik jól ismernek minket vagy legalábbis egy részünket. Ezek lehetnek nagyon jó barátok vagy olyan kollégák, esetleg partnerek, akikkel sok időt töltünk együtt.

A szerencse, mint tisztességtelen előny egy érdekes dolog, hiszen senki nem születik szerencsésnek vagy olyan betegséggel, illetve képességgel, amelynek a nagyfokú szerencse az eredménye. Ez nem jelenti azt ugyanakkor, hogy ne tudnánk szerencsét kovácsolni a tisztességtelen előnyeinkből. Ha már tudatában vagyunk ugyanis ezeknek, akkor kiterjeszthetjük őket más területekre az által, hogy több olyan dolgot csinálunk, amelyhez ezek jól jönnek, írjunk vagy adjunk elő a saját területünkről, ez által megismerhetünk új embereket, kaptunk további visszajelzéseket, és a többi. Az által, hogy kitágítjuk a játszóterünket tulajdonképpen növeljük a szerencse faktorunkat.

Ha csak annyit érünk el, hogy sokkal elfogadóbbak leszünk a negatív töltetű tapasztalatainkkal, már megérte az egész. A világban jelenleg zajló történések következtében ugyanis még inkább fontossá vált az elfogadás úgy másokkal, mind magunkkal szemben. Az elfogadás ugyanis tapasztalataim alapján erős korrelációt mutat a nyitottsággal, a nyitottság pedig szintén kéz a kézben jár az ismeretlen dolgok felfedezésével, legyen az egy szokás vagy egy érzelem. Most pedig, hogy elrendelték nekünk ezt a furcsa nyári szünetet remek alkalom kínálkozik arra, hogy felülvizsgáljuk a szokásainkat és rutinjainkat, valamint kialakítsunk újakat.

Az új világban, amely a karantén után ránk vár baromi erősen tudunk majd támaszkodni rájuk, a betonnál is keményebb alapot biztosíthatnak számunkra. Fontos ugyanakkor, hogy mindezt őszinteséggel és elfogadással tegyük. Kerüljük el a kritizálást és az ítélkezést, amennyire csak lehet, hiszen nem rossz érzésekből és bűntudatból szeretnénk építkezni, hanem kíváncsiságból, szeretetből és önbizalomból. Ha elkezdődik egy párbeszéd bennünk, álljunk meg néha és figyeljük meg, hogy ki az, aki beszél: a jelenlegi énünk vagy egy múltbéli?

Sokáig marcangoltam magam, hogy képtelen vagyok időben lefeküdni és felkelni, ez által nem tudok gyakorolni és a matracom csak gyűjti a port a szekrényben, a testem pedig a felesleges kilókat a bőröm alatt. Nem vettem észre, hogy a cél, amit kitűztem egyszerűen nem az, amit valójában el szeretnék érni. Összekötöttem a korán való kelést a gyakorlással, hiszen pár évvel ezelőttig ezek szorosan összekapcsolódtak. Csakhogy az a múlt, ez pedig a jelen és most úgy tűnik, hogy egyelőre nem tudnak összekapcsolódni. Miután elfogadtam a helyzetet és kicseréltem a “már megint nem sikerült” kezdetű monológot és vele együtt a folyamatos kudarcélményt a “hogyan és mikor tudnám megoldani?”-ra, a helyzet drasztikusan megváltozott.

Az első pár, munka utáni gyakorlás mintha újraindította volna valamelyik alrendszert bennem. Direkt nem tekertem fel a matracomat a nappaliban, hogy vizuálisan folyamatosan előttem legyen és ez által segítsen összpontosítani a valódi célra, aminek semmi köze nincs a korán keléshez. Voltak napok, amiket kihagytam, de egymás után kettőt nagyon ritkán. Pár hét után szinte magától értetődő volt, hogy odaállok a matrac elejére még bőven vacsora előtt. A fókuszom nem is elsősorban az ászanáktól függően előre meghatározott pontokon volt, hanem sokkal inkább azon, hogy a gyakorlásom ítélkezés nélküli legyen. Örülök, hálás vagyok érte és tisztelem a múltat, de fizikailag most még nem állok készen arra, hogy visszatérjek oda, ahonnan jöttem — az legfeljebb a következménye lesz a célomnak, nem pedig az oka.

Többször próbálkoztam már újra felépíteni a gyakorlásomat több-kevesebb sikerrel, ám most van egy olyan tényező is, ami korábban nem volt: mindezt egyedül kell megtennem a négy fal között. Számomra az egyik legnagyobb plusz energiát mindig is a barátaim, a közösség többi tagjai adták, még ha semmi kedven nem volt gyakorolni, csak miattuk akkor is lementem, hogy lássam őket, hogy ha két szó erejéig is, de beszélgessünk egy kicsit. A jelenlegi helyzetben kénytelen vagyok magammal beszélgetni és arra lettem figyelmes, hogy ahogy egyre inkább a gyakorlásomra fókuszálok és hagyom, hogy jöjjenek-menjenek a gondolatok s ne akasszanak meg, úgy vagyok egyre őszintébb magammal, úgy kezd finomodni a kommunikáció s vele együtt a kérdések is a fejemben.

Nagyon hálás vagyok az eddigi tanáraimnak, szinte érzem a tekintetüket magamon gyakorlás közben és a segítő mozdulataikat egy-egy ászanánál, ami nem csupán a helyes kivitelezésre sarkall, de segít megelőzni az esetleges sérüléseket is. Már egyáltalán nem sopánkodom azon, hogy pár nap múlva utaztam volna végre valahára New Yorkba (és Torontóba), mert úgy érzem, valójában egy óriási lehetőséget, majdhogynem egy ajándékot kaptam azzal, hogy a londoni lakásban ragadtam. Mint egy tavaszi mentális nagytakarítás, úgy telik ez a pár hét és ez a korlátozás pontosan az a mankó, amire szükségem volt ahhoz, hogy közelebb kerülhessek mindahhoz, amire valójában legbelül vágyom. A pihenések során, ahogy feküdtem a hátamon a földön csukott szemmel sok fajta kép bevillant és ezek sokat segítenek abban, hogy a fontossági sorrendet, ami alapján a London utáni életemet elképzelem, helyre tegye bennem.

Azzal pontosan tisztában voltam, mielőtt kiköltöztem, hogy nem fogok itt maradni, nem is azért jöttem, hanem azért, mert úgy éreztem, most itt van dolgom, itt vár a következő kihívás, amiből sokat tanulhatok. Nyolc hónap után kezd kicsit tisztulni a kép és úgy érzem, a matracon kívül is van végre egy cél, ami fele ha nem is öles léptekkel, de magabiztosan haladok. Az előttem álló időszakot pedig arra fogom használni, hogy minden mást letisztázzak magamban, elengedjem, ami már nem foglalkoztat vagy nem tesz hozzá az életemhez és a fókuszomat kizárólag azokra a dolgokra irányítsam, amik viszont igen. Bár az idő most nekem kedvez, mindenesetre remélem, hogy ez a kivételes szünet még az igazi nyár megérkezte előtt véget ér, mert már nagyon vágyom rá, hogy megölelhessem a barátaimat és szeretteimet. Addig is koncentrálok a jelenre és igyekszem fejben tartani, hogy London, mint lokáció is egy fajta tisztességtelen előny, úgyhogy igyekszem ezt addig kihasználni, amíg van rá lehetőségem.

Borítókép: Kelet-London napfelkelte előtt (saját fotó)