Jégmadarak

Avagy a soha el nem készült titkos regény.

1

Szokatlanul nagy volt a tömeg a Passeig de Gràcia-n, így minden esély megvolt rá, hogy Ryan Cooper életében először elkéssen. Bár a boltot csak tíz órakor fogják kinyitni, ma a kivételes előkészületek miatt minden alkalmazottnak a szokásos fél tíz helyett kilenc órára kellett beérnie. Pontban tíz órától lesz kapható ugyanis az egyik legújabb csúcskategóriás készülék, melyre a vártnál is több előrendelés érkezett be. A korlátozott darabszám miatt várhatóan azok is megrohamozzák majd a boltot, akik későbbre tervezték a vásárlást, így minden eshetőségre fel kellett készülni az egyébként hat fős csapatnak. Bár Ryant nem különösebben hozták lázba a mobiltelefonok, szeretett az egyik legnagyobb szolgáltatónál dolgozni. Nem piszkálták, jól kijött mindenkivel, hozta az elvárt számokat, olykor előfordult, hogy túl is teljesítette őket — ilyenkor szabad szemmel is jól látható bónuszt kapott érte.

Hiába próbált utat törni magának a tömegben, esélye sem volt, hogy bárki másnál gyorsabban haladjon. Mire egyik peronról nagy nehezen átért a másikra, pont lekéste a csatlakozást. Az órájára pillantott és megállapította, hogy a mutatók éppen derékszöget zárnak be egymással. „Elkéstem.” — jelentette ki egyhangúan, miközben úgy bámult maga elé, mint aki éppen most vesztette el az állását. Míg a metróra várt, megpróbált begyakorolni valamiféle szöveget, hogy mire beér a céghez, már magabiztosan tudja előadni késésének okát. Furcsa és szokatlan feladat volt ez a számára, hiszen fogalma sem volt róla, mit kell ilyenkor mondani, van-e esetleg valami bevett szokás, amivel könnyedén letudható a dolog. Kínozta a gondolat, hogy vajon azzal árt többet magának, ha szóba hozza a késést vagy azzal, ha elhallgatja? Mielőtt teljesen leizzadt volna, elhatározta, hogy egyszerűen közli, hogy nem gondolt rá, hogy fél óra különbség ennyit jelent a tömegközlekedésben. Bocsánatot kér, majd határozottan közli, hogy ez többet nem fordul elő — ahogy korábban nem is fordult elő soha.

Bár csak egyet kellett mennie, úgy érezte, a szerelvény soha nem éri el a Catalunya megállót. Végül, mint aki menekül, úgy sietett a felszínre, majd a kijárattól az üzletig szinte már sprintelt. Fújt egy nagyot, majd finoman — hogy lehetőség szerint a legkisebb feltűnést keltse — benyitott a boltba. Ahogy arra számított, Arnau, a boltvezető a helyiség másik végéből elindult felé, várhatóan azért, hogy kérdőre vonja.

– Már azt hittem, valami baj van, éppen hívni készültelek. Nem emlékszem, hogy valaha is késtél volna, pláne nem tíz percet.

– Ne haragudj, Arnau, nem számítottam rá, hogy a föld alatt ennyit számít fél óra eltérés — vágta ki magát Ryan önmagát is meglepve.

– Ugyan, nem nagy ügy, a srácok már elkezdték a kirakatot rendezni, csak aggódtunk. Tudod, ami szokatlan, az rögtön feltűnik. Máskor kérlek, hívj fel, ha látod, hogy nem érsz be időben.

– Úgy lesz, de biztosíthatlak róla, hogy ez többet nem fordul elő. Ha nem haragszol meg érte, feltennék egy kérdést.

– Ki vele, de fogd rövidre, mert van még dolgunk bőven és lassan elkezdenek gyülekezni az emberek. Csodálom, hogy idén senki nem vert sátrat a bolt előtt, bár lehet, hogy egyszerűen csak kiment a divatból az ilyesmi.

– Szóval, azon gondolkodtam, hogy miért csapunk ekkora felhajtást egy nyomorult telefon miatt? Úgy értem, van még ezen kívül negyven másik típus raktáron, ráadásul mind kivétel nélkül elérhető egy átlag katalánnak. Ez csak egy a sok közül.

– Ez egy nyolcszáz eurós telefon, Ryan. Az előzetes beszámolók alapján ráadásul odáig van érte a sajtó. Márpedig, ha az újságírók ódákat zengenek egy kütyüről, te is tudod, hogy hamarabb nyílik ki az emberek bukszája. A rendszer szerint az előfizetőink közel tíz százalékának lejárt a hűségnyilatkozata, ami azt jelenti, hogy fennáll a veszélye annak, hogy átmennek a konkurenciához. Kihasználva a nagy hírverést, igyekszünk meggyőzni őket arról, hogy érdemes újra hűséget fogadniuk és minket választani. Egy mezei telefonnál, amit jóformán bárki megvehet magának erre nem sok esélyünk van. Ugyanakkor, ha egy jól kialakított konstrukcióval támadunk az előfizetőkre, sokkal többen akadhatnak a horgunkra. Azt üzenjük nekik, hogy bárki megengedhet magának egy ilyen drága mobilt. Arról nem is beszélve, hogy adott esetben egy jó nyitó hétvége jelentősen hozzájárulhat nem csak az én, hanem a te év végi bónuszodhoz is. Érted már?

Ryan igyekezett úgy tenni, mint aki figyel, de amikor világossá vált számára, hogy mindez csupán a pénzről szól, Arnau válasza érdektelenné vált számára.

– Igen, azt hiszem, teljesen világos minden. Kérlek, mondd meg, hogyan tudom hasznossá tenni magam. Háromnegyed óra és nyitunk.

– A srácok intézik a kirakatot és a környékét, azzal ne fáradj. Azt szeretném, hogy az összes kiállított telefont cseréld le arra, amiért ma valószínűleg a legtöbben be fognak térni hozzánk. Azt akarom, hogy egyetlen ócskavas se legyen szem előtt! Minél több időt töltenek az új masina közelében, annál nagyobb az esélye, hogy vásárolni is fognak egyet.

– Szerintem ez…

– Ja, és még valami! Ha ügyesek leszünk, már délben átmehetsz a szomszédba végig enni a veteményeskertet.

Arnau a következő negyven percet látszólag semmittevéssel töltötte, bár igyekezett úgy tenni, mint aki komoly és fontos feladatokat lát el, de valójában csak dirigált — és olykor láb alatt volt. Ryan, ahogy kérték tőle, minden telefont, amely a pultokon volt eltűntetett és helyükre az új csodát tette ki — összesen harminc példányban. Egy pillanatra szinte már úgy érezte, hogy valamiért neki is kell egy ilyen kütyü, de szerencséjére pont tízet ütött az óra és a tömeg megindult a bolt, azon belül is leginkább a pénztár felé.

Két óra alatt közel száz telefont értékesítettek, melynek csupán a fele volt előrendelő, tehát a csapat jó munkát végzett. Ryant nem különösebben nyűgözte le ez a teljesítmény, annak viszont határozottan örült, hogy Arnau tényleg elengedte délben. Alig várta, hogy egyik kedvenc sikátora felé vehesse az útját, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt éhes.

2

Miután vett egy balost és befordult a Carrer de Jovellanos-ra, Ryan szíve hirtelen hevesebben kezdett verni. Bár a rövid, de annál hangulatosabb sikátorban készültek a város legfinomabb vegán ételei, nem ez volt az oka annak, hogy ő egyre inkább szaporázta lépteit. Bár már ezerszer látta — és lehet, hogy ez a megállapítás kivételesen matematikailag is helyénvaló — mindig igyekezett megcsodálni a kőből és téglából készült, mindössze alig húsz méter magas belvárosi házakat. Díszes, ám szűkös erkélyeikkel és a rajtuk elhelyezett virágládákkal kétség kívül kellemes látványt kölcsönöztek a szemnek. Bár a fákkal tarkított sétálóutca semmivel nem volt különb, mint a vele szomszédos sikátorok, Ryan számára mégis különös jelentőséggel bírt.

Teresa Carles 1979-ben nyitotta meg éttermét, melyet saját magáról nevezett el. Ha az ember a Carrer de Jovellanos-on járt, lehetetlen volt nem észrevenni. A hatalmas üvegablakon keresztül be lehetett látni egészen a konyháig, melyet olyan pultok öleltek körbe, melyeken a világ legszebb zöldségei és gyümölcsei roskadoztak. Ha az ember nem vette észre, hogy a helynek van más része is, könnyen azt hihette, hogy valamiféle miniatűr piacon jár.

A fiút ugyanakkor nem csak a minőségi és gusztusosan elrendezett élelem vonzotta ide, hanem az a rengeteg nyers tégla is, amely a belső falak nagy részének alapját képezte. Hosszú percekig tudta bámulni a színes zöldségek és a nyers tégla által alkotott varázslatos kompozíciót, mely nem csak elbűvölte, de olykor meg is nyugtatta.

Volt azonban még valami, ami döntő szerepet játszott abban, hogy Ryan hónapok óta minden nap erre a csodás helyre jöjjön ebédelni. Tekintettel arra, hogy korábban érkezett, mint szokott, bent gyakorlatilag lézengtek az emberek, így szabadon választhatott magának ülőhelyet. Bár megtehette volna, hogy a konyhapult közvetlen közelébe ül, ő most is — ahogy mindig — a nagyobbik teremben lévő, a folyosótól legtávolabbi asztal mellett döntött. Erre már a pincérek is felfigyeltek, de nem tulajdonítottak neki túlzott jelentőséget. Bár nem tudhatták, a választás hátterében nem egy furcsa hóbort állt, hanem egy precízen megtervezett hadművelet.

Egy kedves katalán hölgy letette Ryan elé az étlapot és biztosította róla, hogy öt percnél hamarabb nem jön vissza, válogasson kedvére. Igazán kedves gesztus volt ez a részéről, ám a fiú már fejből tudta a választékot — pedig az nem volt kicsi. Szokás szerint kinyitotta a vaskos, négyzet alakú menüt, lapozott benne párat, majd összecsukta. Mindehhez nem volt többre szüksége tíz másodpercnél.

– Üdvözlöm! Sikerült esetleg választania? — tért vissza a hölgy pontosan öt perc múlva.

– Jó napot! Igen, egy Lasanyukit és egy Green Love-ot kérnék — vágta rá Ryan habozás nélkül.

– Előételnek hozhatok valamit esetleg?

– Egy Olla Aranesa-t szeretnék.

– Rendben, egy tíz perc és hozom a levest, a főétel pedig érkezik, amint végzett vele.

– Remek, az úgy pont jó lesz.

Ez a párbeszéd minden nap pontosan ebben a formában zajlik és meglepő, hogy még egyik pincérnő sem kérdezte meg tőle, hogyha minden nap kér előételként levest — ráadásul mindig ugyanazt — akkor miért nem mondja a főétellel és a dzsúzzal együtt? Persze, egy törzsvendéggel szemben az ilyesmi talán tiszteletlenség lenne, úgyhogy valószínűleg jobbnak látták inkább, ha partnerek maradnak ehhez a furcsa színjátékhoz.

A leves felénél járhatott, amikor meglátta azt, amit minden nap látni vélt és amiért lépteinek sebességét szívverésének gyorsaságához igazította. Négy asztallal arrébb, az utcától legtávolabbi falnál egy fiatal lány foglalt helyet. Egyedül érkezett, jól láthatóan munkából. Finom, lassú mozdulataiból ítélve valószínűleg a közelben dolgozott vagy, ha nem is, abban a szerencsés helyzetben volt, hogy megengedhetett magának egy hosszabb ebédszünetet.

Ryan próbálta nem bámulni, de ez viszonylag nehezen volt kivitelezhető, hiszen mióta a lány leült, le sem vette róla a szemét — legfeljebb arra az időre, amikor a kanalát a szájához emelte, biztosítva, hogy ne a ruhájára, hanem a gyomrába juttassa a finom falatokat. Bár ő sem volt éppen idős — lévén alig múlt harminckettő — a lány minden kétséget kizáróan fiatalabb volt nála. Hosszú barna haja annyira selymes és lágy volt, mintha közvetlenül az étterembe érkezés előtti pillanatban mosta és szárította volna meg. Bár Ryan soha nem nézett a szemébe — ösztönösen kerülte, hogy összeakadjon a tekintetük — abban biztos volt, hogy zöld színű.

Talán maga sem tudta, mi akadályozza meg abban, hogy felálljon, odamenjen és megszólítsa, hiszen jóképű srác volt. Sportos alkatával, rövid barna hajával, kisfiúsan bájos arcával és zöldbe hajló mogyoró színű szemeivel valószínűleg a legtöbb nő szívesen került volna vele közelebbi kapcsolatba. Mondjuk, olyan közelibe, mint a kanál, ami az Olla Aranesa-tól egészen a szájpadlásáig jutott minden nap.

A Lasanyuki utolsó pár falatát általában szinte hidegen fogyasztotta el, hiszen az idő múlását az étel jobban érzékelte, mint maga Ryan. Mindig megvárta, amíg a lány fizet és távozik. Jellemzően keveset evett, így nem kellett attól tartania, hogy túlságosan sokáig marad távol a munkahelyétől a plátói románc miatt.

Miután a lány elhagyta az éttermet, Ryan is fizetett, majd ugyanazon az útvonalon, ahogy jött, visszatért az üzletbe és ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta.

– Én mondom, fantasztikus nap ez a mai Ryan! — fogadta diadalittasan Arnau.

– Csak nem hagytál fel a húsevéssel?

– Imádom a humorod!

Ryan csendben elkönyvelte magában, hogy ez a kedves bók egy nemleges válasz volt.

– Szóval, az a helyzet, hogy elfogyott a készlet. Eladtuk az összes telefont. Tudod, amelyik ma debütált…

Ryan próbált úgy tenni, mint akit izgalomba hoz ez az információ, de nem erőltette meg magát eléggé ahhoz, hogy ez a külvilág felé is látszódjon.

– Hallod, amit mondok? Mindet eladtuk, még a kiállított darabokat is! Nemrég beszéltem a központtal, hogy már várólistánk is van, úgyhogy, ha tudnak, küldjenek ide belőle holnapra annyit, amennyit csak tudnak. Ilyen ez a központi hely. Szavamra mondom, még a hülye turisták is sorban álltak, hogy kipróbálhassák. Volt, amelyik vett is egyet magának, megáll az ember esze!

– Akkor, ha valaki kifejezetten ilyen telefont szeretne, vegyük fel a várólistára, igaz?

– Az attól függ. Ha bizonytalan, akkor lehet, jobban jársz, ha megpróbálsz neki eladni egy hasonlóan menő, de raktáron lévő típust. Ha köti az ebet a karóhoz, akkor biztosítsad róla, hogy a várólista egész rövid és a központi raktárat már értesítettük, hogy szükségünk van újabb szállítmányra.

– Értem, ez valóban ésszerűbbnek tűnik — majd sarkon fordult és nekiállt visszavarázsolni az immáron üres pultokat a reggeli állapotba.

3

A sziesztát kihasználva Ryan szokásához híven metróra szállt és átugrott a közeli SlowMov nevű kávézóba, ahol előszeretettel mulatta az időt. A hely nem volt különösebben nagy, de délután három körül mindig volt hely, hogy kényelmesen leüljön és megigya az általa csak simán a világ legjobbjának hívott kávéját.

– Tudom, hogy felesleges megkérdeznem, de azért vagyok barista, hogy megtegyem. Szóval…mivel szolgálhatok ma, kedves Ryan?

– Én is örülök, hogy látlak, Jordi.

– Könyörgöm, legalább egyszer mondd, hogy „Egy rendes kávét kérek! Olyat, amit az igazi férfiak isznak.”!

– Mindketten tudjuk, hogy szójatejes lattét fogok kérni.

– Fenébe is, Ryan, legalább egyszer kóstolnál meg bármi mást! Attól, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elsőre ízlett ez a cucc, hidd el, vannak más kávék is, amelyek lehet, még jobban ízlenének.

– De miért igyak mást, ha egyszer ezt megkóstoltam és finomnak találtam?

– Mert a változatosság gyönyörködtet!

– Könnyen lehet, de nem ma.

– Én állom a kávédat, ha bármi mást kérsz.

– De én szójatejes lattét szeretnék, úgyhogy légy szíves, készíts nekem egyet azzal az ügyes kezeddel.

– Te sosem változol. Mondd, még mindig a Teresa Carles-be jársz ebédelni, hogy azt a lányt kukkolhasd?

– Igen, ott szoktam ebédelni. Nagyon jól főznek.

– Picsába, Ryan! — horkant fel Jordi, majdnem kiöntve a felhabosított szójatejet a pultra. — Miért nem mész oda hozzá, mutatkozol be neki és adod a tudtára, hogy tetszik Neked?

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Szerintem pedig igenis az. Csak magadat szivatod, ha minden nap ezt a kisded játékot űzöd anélkül, hogy végre lépnél valamit. Nem kell rögtön megkérni a kezét, csak próbálj vele beszélni! Kérdezd meg, hogy zavarná-e, ha odaülnél az asztalához ebédelni vagy ilyesmi. Tudod te azt, nem kell itt adni nekem a süketet!

– Te ezt nem értheted. Az a lány olyan gyönyörű, Jordi. Egyszerűen túl jó hozzám.

– Na, ne mondd, és ezt mégis ki döntötte el?

– Ez nyilvánvaló.

– Hallgass ide, Ryan! Mondok neked valamit, mint férfi a férfinak. Egy nőnek az, ha gyönyörű, olykor sokkal nagyobb átok, mint az, ha átlagos külsőt adott volna neki a Mindenható. Az ilyen lányok a leginkább magányosak, mert senki nem mer közeledni hozzájuk, pontosan amiatt az oltári nagy baromság miatt, amit te itt előadtál nekem. Hidd el, az ilyen nők többsége szingli, nagy ritkán házas. Jut eszembe, legalább megnézted, van-e gyűrűje?

– Megnéztem, nem hord gyűrűt.

– Na látod, ez már félsiker. Tudod, csak az a nő foglalt…

– Jajj, ne kezdd ezt megint! Undorító.

– Jól van, jól van! Én csak neked akarok jót, Ryan. Nem mersz kockáztatni, az a te bajod. Ragaszkodsz a szokásaidhoz, mert azok végkimenetele kiszámítható. Ezért nem iszol soha normális kávét, csak ezt a szójás vackot. Csak azért, mert ezt kérted először, mikor betoppantál hozzánk még nyugodtan kipróbálhatsz mást is. Ha kell, adok neked limonádét vagy csapvizet, csak történjen végre valami! Nem lehet egy életet leélni szójatejes lattéval, Ryan. Érted ugye, hogy mire célzok?

– Mégis hogyan tudnék boldoggá tenni egy ilyen nőt?

– Ki mondta, hogy boldoggá kellene tenned? Én csak annyit mondtam, hogy kezdeményezz vele beszélgetést ahelyett, hogy minden nap odamész ebédelni és marcangolod magad azzal, hogy bámulod. Mitől félsz, hogy kellemetlen helyzetbe kevered magad, esetleg leégsz vagy elutasító lesz? Hát aztán! Legalább léptél egyről a kettőre — vagyis leginkább a nulláról a félre. Különben is, lehet, hogy valójában nagy húszabáló és titokban vedeli a vodkát, soha nem lehet tudni. Persze, attól én még ugyanúgy meghúznám, bár nem láttam, de tudod, hogy nem vagyunk egyformák.

– Undorító vagy, Jordi. Hogy lehet így beszélni egy nőről?

– Fene azt az érzékeny lelkedet! No, itt a kedvenc kávéd, pontosabban az egyetlen kávé, amit ismersz.

Azzal megfogta az üvegpoharat, felemelte a pultról és olyan lassan tette le Ryan elé, mint aki még nem fejezte volna be a mondanivalóját és most térne csak a lényegre.

– Én csak segíteni szeretnék neked, pajtás. Hogy is mondjam, szóval elég szar látni, hogy egy jóképű fiatal srác azon parázik, mit kezdjen egy csinos lánnyal, aki még nála is fiatalabb. Tudom, hogy nem vagy egy szószátyár alak, néha nekem is úgy kell kihúznom belőled ezt-azt, ezért egy nagyon egyszerű, könnyen kivitelezhető jótanácsot adok neked.

– Mi volna az?

– Legközelebb, ha oda mész ebédelni — ami statisztikailag a holnapi napot jelenti — pusztán annyit tegyél meg, hogy egy asztallal közelebb ülsz le a lányhoz. Ennyi. Nem kell odamenned hozzá, nem kell csinálnod semmit, csak ülj eggyel közelebb hozzá.

– Nem tudom, képes vagyok-e rá, de talán megpróbálom.

– Sima ügy, majd meglátod.

Ryan magához emelte a csészét és csukott szemmel lassan elkezdte kortyolni annak tartalmát.

– Még mindig te csinálod a legjobb kávét a városban.

– Igazán köszönöm. Nem semmi bók egy olyan embertől, aki még nem is ivott kávét.

Tartott némi szünetet, mert annyira jónak érezte saját poénját, hogy majdnem elkezdett nevetni rajta.

– Nyugi, csak ugratlak, ne szívd mellre!

– Viszlát, Jordi. Köszönöm a kávét.

– Szevasz, öcskös. Ne feledd, csak egy asztallal közelebb!

Ryan, mint aki meg sem hallotta, elindult a Diagonal nevű megálló irányába. Jordi biztos, ami biztos, még utána kiabált olyan erővel, hogy az utca másik felén is hallani lehetett:

– Csak eggyel közelebb!

4

A Carrer de Joaquim Ruyra-n lévő lakás nem volt különösebben nagy, igaz, Ryan Cooper egymaga bőven elfért benne. Az épület kívülről nyers téglával burkolt, tiszta ház látszatát keltette. Öt emeletével átlagosnak számított a környék lakóházaihoz képest, bár a fal, amin a mellette lévő, szintén sarki ingatlannal osztozott szemlátomást magasabb volt nála — és fiatalabb is. Erkéllyel egyedül az első emeleten lakók büszkélkedhettek, közülük is csupán azok, akik a ház utcára néző oldalán voltak.

Ryan a harmadikon lakott. Az ötven négyzetméteres lakás szürke, néhol fehér falaival első ránézésre meglehetősen ridegnek hatott. Körül nézve az ember hajlamos lett volna feltételezni — teljes joggal — hogy valójában nem is lakja senki. Pedig bútor volt benne, még ha nem is oly’ sok, csak amennyi a mindennapok során elengedhetetlen. Bár volt külön hálószoba, az teljesen üresnek mutatkozott, mintha Ryannek terve lett volna vele. Így aztán a valaha nappaliként funkcionáló helyiségben helyezte el az ágyát, amely olyan széles volt, hogy nyugodtan elfért volna rajta kétszer anélkül, hogy kuporognia kellett volna. Az ágy bal oldala viszont teljesen érintetlen volt. Közelebbről megvizsgálva kijelenthető, hogy nem csupán az utolsó ágynemű csere óta, hanem mindig is.

Szinte észrevétlenül bújt meg az ágy felett egy kép, mely fehér hátterével és nem túl vastag keretével szinte belesimult a falba. Egy madarat ábrázolt, legalábbis arra hasonlított a leginkább. Tollai a kék legkülönbözőbb árnyalataiban tündököltek, hasa fehér, csőre sötétszürke volt. A munkán látszott, hogy valószínűleg egy amatőr festő alkotása. A szög, amely tartotta nem volt éppen ereje teljében, nehezebb dolgokat is láthatott már élete során.

A fekete, illetve fehér bútorok tovább erősítették a kissé steril, már-már nyomasztó hangulatot. Szinte érthetetlen, hogy kerülhet egy ilyen környezetbe egy magas, pálmaszerű virág, melyből mind a négy sarokba jutott egy-egy példány.

Ryan Cooper láthatóan szerette a zenét, hallgatni legalábbis egészen biztosan. Erre utal a kivételesen drága hangszóró rendszer, melyet ágya bal széle és a mindössze száz centi magas ruhás szekrény között helyezett el — szorosan a fal mellett. A lakást a szerte-széjjel elhelyezett skandináv állólámpák tették igazán eklektikussá. Rizspapírjaikon a megtört fény kellemes erővel szűrődött át, hogy aztán a falra mindenféle absztrakt motívumokat rajzoljon.

(…)

A Jégmadarak két, korábban lelkileg megsebzett fiatal egymásra találásáról, múltbeli sérüléseik feldolgozásáról, a boldogság újra felfedezéséről, illetve közös útkeresésükről szól.

A történet teljes mértékben kitalált, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve. Készült 2017. tavaszán. A cselekmény további alakulása vázlatosan megvan, a regény folytatása ugyanakkor bizonytalan.

Bórítókép: Unseen Music