Miért is ne lehetnék újra gyerek?

Egy furcsa történet a Knight Ridertől a kegyetlen felismerésekig.

Éjjel kettő óra negyvenöt perc van. Már rég ágyban lenne a helyem, de hadd osszak meg Veletek egy meglehetősen személyes történetet. Az elmúlt három órát gyerekkorom egyik, ha nem a legmeghatározóbb sorozatának, a Knight Ridernek szenteltem. Meglepő módon ismét ugyanazt a három részt néztem végig, mint tavaly ősszel. Ez a három rész a Fehér madár (White Bird), az Az utolsó dal (Let It Be Me), illetve az A rózsák illata (The Scent of Roses). Bár mindegyik külön évadban szerepelt, történet szempontjából egy trilógia három részét köszönhetjük bennük.

A David Hasselhoff által alakított Michael Knighttal és csoda autójával, K.I.T.T.-tel a többség valószínűleg tisztában van. A sztori szerint Michael Long rendőrt egy halálos fejlövés éri az első epizódban, az életét Wilton Knight és csapata menti meg. Köszönhetően egy korábbi háborús sérülés következtében beültetett platina darabnak, a golyó a koponyája helyett az arcát roncsolta szét, így kapott új külsőt, új személyazonosságot és új életet — azaz így “született meg” Michael Knight, a Jogért és Igazságért Alapítvány saját bejáratú rendőre és detektívje, hogy ismét felvehesse a harcot a legkülönfélébb bűnözőkkel immáron hű társa, a Wilton Knight tervei alapján fejlesztett K.I.T.T. segítségével.

Visszakanyarodva a három említett részhez, Michael Long jegyben járt egy Stephanie Mason nevű lánnyal, amikor a jogilag halálos baleset érte (hiszen hivatalosan halottá nyilvánították). A sors pikantériája, hogy a Fehér Madár című részben Michaelnek korábbi kedvesét, Stevie-t kell megvédenie, viszont a lánynak a fiú viselkedése, mozgása és elejtett szavai egyre inkább emlékeztették korábbi párjára — nem véletlenül.

Bár Michael végig igyekszik elhárítani a gyanút, a rész végére a lány rájön a titok nyitjára, méghozzá úgy, hogy az FBI az ügy súlyossága miatt neki is új személyazonosságot adott a tanúvédelmi program keretén belül. A nyakláncot, amit folyamatosan viselt végül — ahogy ő fogalmazott — “visszaadta” annak, akitől kapta, így kötött ki a Michael Longtól kapott ékszer Michael Knight autójának kesztyűtartójában. Inenntől kezdve egyértelmű volt, hogy mindkét fél tudja, mi a pálya — és azt is, hogy jó eséllyel soha nem lehetnek együtt, amíg Michael az alapítványnak dolgozik.

Tudjátok, hogy mindenem a zene, így az első rész címadó és egyben legfontosabb dala az It’s a Beautiful Day nevű együttestől az 1968-as White Bird, mely egyébként visszatér a másik két részben is és ami egyben utalás Michael jelenlegi életére Stevie részéről:

“Olvastam egyszer egy könyvet egy madárról…egy fehér madárról. Csak eszik, alszik, egész életét a levegőben tölti…soha nem száll le. Ez a küldetése és a végzete. Örökké csak repülni…”

Egy évvel később Stevie (aki már Stephanie March néven éli az életét) maga kéri az alapítvány segítségét, miután a zenekarának frontembere egyik napról a másikra meghalt és idegenkezűséget gyanít a háttérben. Mivel az együttes egyik tagjára gyanakszik, azt az ördögi tervet eszeli ki, hogy Michael be fog épülni a zenekarba énekesként — ami meg is történik. Fontos mérföldkő volt ez David Hasselhoffnak, ugyanis az Az utolsó dal című második részben ténylegesen ő maga énekel, legtöbbször a Steveie-t alakító Catherine Hicklanddel.

Kettőjük romantikus kapcsolatát ekkora már egyáltalán nem kellett színészi alakításokkal tűzdelni, ugyanis pár hónappal korábban hivatalosan is összeházasodtak (majd öt évvel később elváltak). Bár egyikőjük sem volt egy nagy színész, a képernyőn keresztül valahogy mégis átjön valami kettejük akkori kapcsolatából. Ami pedig a zenét illeti…ez az epizód rögtön egy gyönyörű, ámde szomorú zongoraszólóval kezdődik, melyet Stevie a bárban — ahol énekesnőként lép fel — ad elő magányosan, várva, hogy ismét találkozzanak Michaellel. Órákon át tudnám hallgatni.

Ebben a részben egyébként az Our First Night Together és a No Way To Be In Love dalok hangzanak el, de a koronát a zárójelenetet is jelentő Let It Be Me teszi fel, mellyel Michael mintegy ismételten szerelmet vall Stevie-nek, miután visszavitte a koncertterembe, ahol pár órával korábban felléptek.

A harmadik részben (A rózsák illata) Michael ki akar lépni az alapítványtól, miután egy komoly sérülés következtében elgondolkodik a jövőjéről. Főnöke, Devon Miles belátja, hogy nem tudja jobb belátásra bírni, így a legjobbat akarván neki, felkeresi Stevie-t és titokban megszervezi, hogy egy “véletlen” során ismét találkozzanak Michaellel. A tényeket ismerve talán nem meglepő, hogy ezután a sorozatban nem csak sülve-főve együtt vannak, de is összeházasodnak. A háttérben mi más is szólhatna állandóan, mint a White Bird.

Az esküvőn viszont a lányt lelövik, így Michael senkire nem hallgatva bosszú-hadjáratba kezd — és sikerrel is jár természetesen. Hasselhoff akarata szerint ez lett volna a Knight Rider utolsó része, hiszen a záróképen az üres kaliforniai utakon elindulnak K.I.T.T.-tel vissza az alapítványhoz, vagy ahogy Michael Knight fogalmaz “a családunkhoz”, a producerek folytatni akarták a munkát, így további tíz rész készült el, a ténylegesen utolsó 1986. április 4-én.

Most, hogy már mindenki jóval többet tud a Knight Riderről, mint valaha is tervezte volna, ideje kiderülnie, mégis miért meséltem el mindezt? A helyzet az, hogy egy ideje nem nagyon találom a helyem a világban. Végzem a munkám, eszem, olykor alszom, illetve járok-kelek a városban. Hónapok óta érzek egy fajta ürességet, melyet képtelen vagyok elűzni. Ez a három rész viszont nem csak egy időutazással ért fel, de úgy érzem, rávilágított pár nagyon fontos dologra, amelyek mentén elindulhatok a szükséges felfedezőútra.

9 éves koromban Michael Night akartam lenni. A magas, sármos srác, aki egy szuper autóval jár (szabadság) és aki csinosabbnál csinosabb lányokkal ismerkedik meg (szerelem). A jóvágású (mozgás) fickó, aki mögött és mellett egy kiváló csapat van (közösség) és aki társa segítségével (mégha az egy autó is) egy jobb világért harcol nap, mint nap (hivatás). Egy idős vagyok Michael Knighttal, mégse kerültem sokkal közelebb ahhoz az életszeretethez, amit a sorozatban a karaktere képvisel. Az ok vélhetően nem az, hogy az autóm nem tud rámpa nélkül ugratni vagy magától kétkerekezni. Egy karórába beszélve ugyanakkor magamhoz hívhatnám, a technika ma már adott — ami ezelőtt harminc évvel annyira sci-fi volt, hogy azt hittem, soha nem is fogják megvalósítani, aztán tessék.

Ahogy peregtek a képkockák, úgy jöttem rá, hogy amiket felsoroltam jelenleg teljesen hiányoznak az életemből. A jógának “köszönhetően” átalakult a baráti társaságom, viszont az elmúlt bő egy évben ezzel az új közösséggel sem tartom a kapcsolatot, hiszen velük ellentétben én nagyon ritkán teszem tiszteletemet reggelente a matracon, így a korábban a mindennapok során jelentkező pozitív hangulat teljesen eltűnt ezáltal — hiszen a helyébe nem nagyon lépett semmi, egyszerűen csak hagyott maga után egy hatalmas űrt. Stevie szerepe külön érdekes, hiszen immáron kerek tíz éve élem egyedül a mindennapjaimat, viszont pontosan emlékszem, milyen érzés az, amikor az ember megosztja valakivel az életét.

Nem a múlt hiányzik, hanem az, hogy azt a rengeteg tapasztalatot, hibát és bölcsességet, melyekre az elmúlt években szert tettem úgymond felhasználhassam egy teljesen más minőségű kapcsolat kialakítására. A rák csillagjegyre jellemző érzékeny, olykor szentimentális része a lelkemnek egyre jobban szenved ettől — most már én is képes voltam kimondani a tükör előtt állva, eddig mesterien nem vettem tudomást róla.

Bár még három év sem telt el, mióta Indiában jártam, egyértelműen érzem és látom a fizikai szinten jelentkező visszafejlődést, ami nem szolgálja túlságosan az éppen előbb említett dolog “megoldását”. Ami ennél is rosszabb, hogy néha olyan arcot vágok a tükörben, ami sokkal öregebbnek mutat, mint amilyen idős valójában vagyok. Nem a ráncok vagy az a pár őszhajszál az oka (mert szerencsére egyikből sincs túl sok), hanem a mosolygás — pontosabban annak teljes hiánya. Arra döbbentem rá, hogy szinte egyáltalán nem mosolygok. Az, ami korábban (állítólag) a védjegyem és szexepilem volt, teljesen eltűnt, pedig nem történt semmi olyasmi, ami erre okot adott volna. Én magam tüntettem el az arcomról. Ha ez igaz, akkor viszont én is vagyok az, aki visszavarázsolhatja.

Már elmúlt hajnali négy, mégis nem fáradtságot vagy álmosságot, hanem megkönnyebbülést és felszabadultságot érzek. Végre rájöttem, miért nem működnek a materiális jellegű erőfeszítéseim, miért ragaszkodtam eddig hozzájuk és hogy mik azok a dolgok, melyekre valójában szükségem lenne. Több tucat papírzsepi is elfogyasztottam, mire végére értem ennek a három résznek, főleg, mivel a zenés részeket nagyon sokszor újranéztem és hallgattam, de eldugult orr ide vagy oda, mégis mosolyogva hajtom majd álomra a fejem, mert már tudom, mit kell tennem. A tél a felesleges dolgoktól való megszabadulásról, illetve az újjáépítésről szól, hogy aztán a tavasz közeledtével akárcsak a természet, úgy mi is új erőre kaphassunk.

Azt hiszem, túlságosan komolyan vettem az életet az elmúlt időben. Gyerekként én akartam kialakítani és felfedezni a világot magam körül, most pedig úgy érzem, mintha mindent készen kapnék és pont a világ alakítana át engem. Mi lenne, ha egyszerűen csak ismét kilenc éves lennék — immáron huszonöt év tapasztalattal? Talán még nem késő tenni egy próbát.

Borítókép: Caroline Hernandez