Minden rendben

Avagy némi helyzetjelentés, mi történt velem az elmúlt két hónapban

Jó ideje nem írtam már a blogra, de az elmúlt időszakban annyi minden történt, hogy arra gondoltam, szentelek neki egy külön bejegyzést. Akik követik a Facebook oldalamat és az itt megjelenő írásokat is olvassák, azoknak bizonyára nem lesz újdonság, amit most írok: egy ideje nagyon magányos vagyok és úgy éreztem, hogy a hullámvasút, amire sikerült megint jegyet váltanom nem közelebb, hanem távolabb visz a céljaimtól. Nagy erővel belevetettem magam az úszásba, az első két-három héten rendszeresen jártam is az uszodába, ám ahogy fogyott a lelkesedés és egyre nehezebbé vált tartani az újonnan kialakított szokást, egyszerűen feladtam az egészet.

Ami ennél is rosszabb volt az az, hogy úgy éreztem, mintha az úszással valakinek bizonyítani szerettem volna — megmutatni, hogy lám, továbbra is képes vagyok dolgokra, el tudok érni önerőből is valamiféle teljesítményt. Visszaolvasva az úszáshoz kapcsolódó Facebook bejegyzéseket nyilvánvalóvá vált számomra, hogy külső megerősítésre vágytam, visszaigazolásokra, hogy “király vagy, Patrik, jól csinálod, csak így tovább”! Hogy miért csináltam mindezt? Úgy sejtem, hogy mára tudom a választ: mert nem bíztam saját magamban és mert nem volt egyértelmű a cél, ami felé tartottam a vízben való karcsapásokkal.

A lelki hullámvasát aztán teljesen bedarált, voltak pillanatok, amikor a világ urának éreztem magam, de sajnos olyanok is (és ezekből volt több), amikor úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő és az élet. Nem volt kedvem a passzív szórakozáson kívül semmihez, kialvatlan voltam és mindezek tetejébe még hibáztattam is magam azért, hogy most már nem csak jógázni vagyok képtelen, de az úszásban is kudarcot vallottam.

Ilyen állapotban futottam neki életem első nyilvános előadásának, melyre a Simplicity Fesztivál keretében került sor és amelyet egy ideje vissza is lehet nézni. Véleményt nem mondok róla, jobban sikerült, mint gondoltam, viszont rosszabbul, mint szerettem volna — viszont rengeteget tanultam belőle, ahogy a többi előadó prezentációjából is. Azt éreztem ugyanakkor, hogy ezek az emberek már letettek valamit az asztalra, sikeresnek mondhatják magukat, míg én tulajdonképpen azt sem tudom, mit keresek egy ilyen rendezvényen.

Érdekes visszanézni, mennyire el voltam foglalva azzal, mi az, ami lehúzott, és mennyire nem vettem tudomást például arról, hogy a jelenlegi munkámban viszont egyre sikeresebb vagyok. A negatív dolgokra koncentráltam, mintegy áldozatot csinálva magamból, ahelyett, hogy vállon veregettem volna magamat mindazokért, amit közben elértem. Az előadást követő hét annyira rossz hangulatban telt, hogy úgy döntöttem, szükségem van valamiféle drasztikus változásra.

Patrik, beszédem van veled…

Nyilvánvaló volt, hogy a probléma sokrétű és sok gyökérből táplálkozik. Tudtam, hogy nincs egyetlen csodaszer, egyetlen jó tanács, melynek alkalmazásával ki tudok mászni a gödörből, amibe kerültem. Az úszás okozta kudarcon ekkor már túl voltam, próbáltam úgy tekinteni rá, hogy legalább megpróbáltam és amíg tartott, tök jó volt. Ez a kudarc amúgy is eltörpült volna a mellett a nyomasztó érzés mellett, amit a jóga gyakorlás hiánya okozott.

Jobb ötlet híján elkezdtem kérdéseket feltenni magamnak, hiszen úgy tartják, ahogy az ember bölcsebbé válik, egyre jobban is tud kérdezni. Mi gátol meg abban, hogy reggelente odaálljak a szőnyegre? Lusta lennék? Valószínűleg egy kicsit az vagyok, de ez önmagában nem magyarázat. Nem lenne már fontos számomra a saját gyakorlásom? Aligha hiszem. Elvesztette a jelentőségét a jóga az életemben? Kizárt.

A válasz nyilvánvaló volt: nem tudok elég korán kelni ahhoz, hogy gyakorolni is tudjak és a munkahelyemről se késsek el. Hétről hétre, hónapról hónapra próbáltam magam rávenni és vagy nyolc ébresztőt beállítani, hogy felkeljek, pár alkalommal sikerült is, de amúgy rendszerint hulla voltam és arra volt csak energiám, hogy lenyomva a vekkert tovább szundikáljak. Nem csak fáradt voltam, hanem kialvatlan is és egyre inkább enervált.

Amikor éppen lejutottam a Bandha Works jógaiskolába, nagyon jó érzés volt látni azt a sok csodálatos embert, de amit a matracon produkáltam, az tökéletesen megmutatta, hol hibázik ez az egész folyamat. Görcsösen ragaszkodtam valamihez, melynek feltételeit nem voltam hajlandó megteremteni, mi több, felismerni sem. Így jutottam el ahhoz a ponthoz a magammal történt beszélgetés során, amikor feltettem magamnak az alábbi kérdést: mi akadályoz meg abban, hogy kipihenten ébredjek minden reggel?

Innentől kezdve aztán beindult a brainstorming. Természetesen az első válaszom (ami egyébként tévesnek bizonyult) az volt, hogy túl későn fekszem le ahhoz, hogy legyen elég időm pihenni. Ez a kijelentés tulajdonképpen védhető is lett volna, viszont amikor elkezdtem vizsgálni az alvásomat, annak hosszát és minőségét, akkor rájöttem, hogy a probléma nem a kései fekvésben keresendő. A hullámvasút ugyanis, amin voltam folyamatosan ráncigálta az energiaszintemet, ráadásul a rendszertelenség az egyik legfontosabb területen, az étkezésnél is jelen volt. Ez a kettő úgy gondoltam, hogy bőven elég ahhoz, hogy hazavágja az alvásomat, így a következő kérdés, amivel próbáltam mélyebbre ásni az alábbi volt: hogyan tudnám elérni, hogy csökkentsem a hullámvasút okozta kilengéseket, hogy ez által némi stabilitást érhessek el?

Viszlát kávé, helló víz!

Tavaly tavasszal közel száz napig nem ittam kávét (sőt, amíg Indiában voltam, az alatt az öt hét alatt sem) és miután felidéztem, milyen előnyökkel járt, egyértelművé vált, hogy itt az ideje ismét egy diétának. Annál is inkább, mert az a kávé, amit a céges büfében adtak tulajdonképpen vállalhatatlan volt (cserébe olcsó) és valójában csak megszokásból ittam. Annak egyébként, hogy nem jártam le miatta a büfébe több előnye is lett: nem csak kevesebb pénzt költöttem, de kevesebb édességet is fogyasztottam, hiszen elég ritkán volt olyan, hogy kizárólag egy csésze kávéval térjek vissza az asztalomhoz.

Hogy miért döntöttem ismét a kávé megvonása mellett? Bár a munkámat illetően továbbra is nagyon hatékony voltam, sokszor éreztem egy fajta feszültséget, egy fajta nyugtalanságot. Leginkább úgy tudnám leírni ezt az állapotot, hogy folyamatosan úgy éreztem, csinálnom kell valamit, az üresjárat gyakorlatilag megszűnt létezni. Amikor néha napján a szőnyegre álltam és elkezdtem gyakorolni, szinte soha nem tudtam befelé fordítani a figyelmemet, az egész mozgás egy fajta edzésként hatott rám, ez pedig tovább növelte a frusztrációmat.

Amikor jelentkezett a csinálnom kell valamit érzés, gyakran azon kaptam magam, hogy nyitva van a Facebook hírfolyam és görgetek, mintha keresnék valamit, pedig valójában csak bámultam a sok információt, amivel nem tudtam mit kezdeni, plusz egy kicsit haragudtam is magamra, amiért ezt csinálom. Június 8-án ezért úgy döntöttem, hogy egyszerre hagyok fel mindkét tevékenységgel, egyedül a Messenger Lite-ot hagyom fent a telefonomon, hogy ha valakivel szeretnék kommunikálni, meg tudjam tenni.

Nem nagy meglepetés, hogy ugyanaz történt, ami bő egy évvel ezelőtt is: napról napra nyugodtabb lettem, a hangulatom pedig egyre inkább az ambivalenshez közelített. Mindent lassabban csináltam, lassabban ettem, lassabban sétáltam, nem siettem egyáltalán sehova, sőt, mivel nem volt szívem kidobni egy PET palackot, ezért folyamatosan újratöltöttem vízzel és kitettem az asztalomra, így a szervezetem is lényegesen több folyadékhoz jutott, mint korábban. A palackot most már ötödik hete töltöm újra és amikor éppen otthon felejtem, akkor rögtön hozok egy bögrét helyette a konyhából.

A Facebook téma szintén érdekes, ugyanis eleinte sokszor előfordult, hogy reflexből majdnem megnyitottam az oldalt, ekkor tűnt fel, mennyire képesek automatikussá válni a káros szokások. Ami külön megdöbbentő volt számomra az az, hogy nem csak magának a Facebooknak a megnyitása volt korábban automatikus, hanem az is, amit azután csináltam, hogy a Facebookot bezártam. Jöttek sorban más oldalak és hirtelen azon kaptam magam, hogy elrepült negyed óra.

Mivel most ezt a láncot rögtön az első szemnél megszakítottam, csodák csodájára rengeteg időm lett és máris nem volt probléma, hogy egy kicsit lassabban történt minden — kivéve a munka, mert arra (a megszakítások hiánya miatt) ugyanúgy tudtam koncentrálni, mint eddig, csak más adta a lendületet. Amikor pár perce megnyitottam a közösségi oldalt közel két hét után, nem az volt az érzésem, hogy úristen, mennyi midenről lemaradtam, hanem az, hogy jesszusom, mennyi információ, amit nem tudok befogadni!

Elkezdtem elképesztő mennyiségeket aludni, ez szintén összhangban azzal, amit tavaly tapasztaltam. Amikor a szervezettől megvonjuk az egyik fő katalizátorát, a koffeint, rögtön kiderül, milyen magasan van valójában az energiaszintünk. Hét, nyolc, nem ritkán kilenc órát aludtam, miközben a váltás előtt a kicsivel több, mint hat volt ugye a jellemző. Kevesebbet is beszélek, így további energiát takarítok meg, az alvásom pedig nem csak hosszát, de minőségét tekintve is jelentősen változott. Ehhez nem csak a kávé, hanem az esti tésztázások kiiktatása is hozzá segített.

Az elmúlt hónapokra jellemző zenehallgatási szokásom is megváltozott, már jóval kevesebb olyan anyagot hallgatok, melyben tetten érhető a düh, a feszültség vagy a harag és sokkal inkább kezdenek előtérbe kerülni olyan dalok, melyek inkább emelkedett hangulattal bírnak. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy a váltás nem volt ilyen éles, közel egy hétig szinte egyáltalán nem hallgattam semmit, podcastokat is alig, mert zavart a sok beszéd — egyszerűen szükség volt arra, hogy ne csak a digitális zajtól szabaduljak meg, de legyen egy kis csend is körülöttem.

A változás további változásokat szül

Az első hét végére piszkosul fájt már a fejem és úgy kellett megerőszakolnom magam, nehogy felhörpintsek egy-két kávét mintegy enyhítésként. Utána olvastam és ez egy viszonylag gyakori jelenség azoknál, akik rendszeresen kávéznak és hirtelen abbahagyják egyik napról a másikra. A kellemetlen érzés csupán pár napig tartott, utána teljesen elmúlt és azóta sem jött vissza — bár az, hogy az eddigi hat deci víz helyett majd’ másfél litert megiszom egy nap valószínűleg szintén segített ezen.

Ezek után az alvásom is drasztikusan javult, állandósultak a hét-nyolc órás szunyókálások és kezdett kialakulni egy fajta rendszer — vagy legalábbis annak némi nyoma. Ahogy egyre több energiám lett, úgy figyeltem fel olyan dolgokra, szokásokra, illetve folyamatokra, melyek elvonják azt tőlem. Így alakult, hogy felhagytam a céges kantinban való étkezéssel és helyette visszatértem a szokásos vegán helyemre. Ehhez minden nap utaznom kellett egy keveset a munkahelyemtől, ráadásul a sor sem volt kisebb, így kvázi bele kellett tervezni a napjaimba ezt a kiruccanást, ami szintén a rendszeresség felé vitt.

Leszoktam teljesen a trolibusz használatáról, így nem csak munka után tettem meg a cég és a garázs közötti másfél kilométert gyalog, hanem munka előtt is. Egyre inkább kezdett eltolódni a fókusz az egészségemre való koncentrálás felé, amely, ha nem is árnyéka a két évvel ezelőttinek, de a mozgásszegény életmód, a rendszertelen étkezés és a kevés alvás azért rendesen rányomta a bélyegét a mindennapjaimra és arra, amit és ahogy csinálok.

Így fordulhatott elő, hogy életemben először végre vettem magamnak egy rendes széket (Vertagear Triigger 275) otthonra, hiszen a benti (Steelcase Think) egyértelműen sokat segített azon, hogy ne legyen hát- és kézfájásom több órányi ülés után sem. A mesh-szerű kialakításnak köszönhetően ráadásul a szellőzés is nagyon hatékony, dacára a közel harminc foknak, ami a szobámban uralkodik, szinte alig izzadok meg a sok ülést követően, ami higiéniai szempontból nem egy hátrány.

Elkezdtem magnéziumot és B6 vitamint szedni, mivel nagyon minimális a kockázata annak, hogy az ember túladagolná őket, viszont elég sok problémával jár, ha a szervezet hiányt szenved belőlük. Esténként koffeinmentes teákat iszom (főleg mentát a hűtő hatása miatt) és végre visszatért az olvasási kedvem is, így sikerült befejeznem egyik kedvenc bloggerem, Mark Manson könyvét is, melyet egyébként mindenkinek ajánlok figyelmébe.

Fény az alagút végén

Építettem magamnak ismét egy gépet (még mindig imádom a folyamatot, ahogy egy ilyen kütyü összeáll és megszületik), és végre hajlandó voltam kilépni a “jógi” szerepből (vagy inkább identitásból) s megengedtem magamnak, hogy a passzív tartalomfogyasztás (YouTube és társai) helyett inkább játsszak, így nem csak szórakoztatni tudom magam, de folyamatosan gondolkodásra is kényszerítem az agyamat, ami — meglepő vagy sem — sokat segít a kreatív energiák szinten tartásában.

Elkezdtem szelektálni és kidobni mindent a lakásból, melyeknek semmi keresnivalójuk benne. Az első állomás a fürdőszoba volt, ahol a nem túl nagy szekrényből megannyi csontváz került elő: lejárt naptejek és tisztítószerek, évek óta nem használt (és nyilván a bőrre és a környezetre egyaránt káros) dezodor, és a többi. A kukában végezte mind és reszkethetnek a gardróbban, illetve a konyhában rejtőzködő tárgyak is, mert hasonló sors vár rájuk. Talán ez a minimalizmus egyik legjobb hozadéka, az érzés, hogy van tér körülötted és csupán azok a tárgyak vesznek körül, melyek számodra örömöt okoznak vagy értéket képviselnek.

Az életem egyre kiegyensúlyozottabbá kezd válni, bár jelenleg inkább a londoni, mintsem a budapesti időzóna szerint élek, de jól van ez így per pillanat. A mozgás már nagyon hiányzik, hiszen a mindennapos séták nem elégítik ki mindazt, amit a jóga vagy az úszás adni tud, ráadásul a szervezet méregteleníteni leghatékonyabban az izzadással képes, amit pedig rendszeres mozgással, valamint szaunázással tudunk elsősorban eszközölni. Az alvásomat sikerült rendbe tenni, viszont a szervezet a napokban elkezdett finoman üzengetni, hogy ideje lenne időzónát váltani és az éjfél utáni takarodót minimum egy, de inkább két órával előbbre hozni.

Az elkövetkezendő hetekben tehát ezen fogok dolgozni, amelytől azt várom, hogy végre tényleg sikerül úgy felkelni korán reggel, hogy az nem egy görcsös akarás eredménye, hanem annak a jele, hogy eleget pihent a szervezetem és készen áll az utazásra, melynek végállomása a jógaiskola. Egyre többet nézelődöm alternatív kikapcsolódási formák után (a downhill hegyi bringázás nagyon felkeltette az érdeklődésemet…) és elkezdtem keresni barátok, ismerősök társaságát is, ami egyértelmű jele annak, hogy a magányos, önsajnálattal és néha önpusztítással teli időszak napjai meg vannak számlálva. Arra pedig biztos, hogy inni fogok. Valószínűleg egy feketét.