Nézz szembe a halállal és tanulj meg élni

“A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él.” (A békés harcos útja)

A dízel motor csörgése szinte elnyomta a körülöttem lévő táj által sugárzott nyugalmat és békét, ahogy a 21-es busz próbálta magát felküzdeni a hegytetőre. Szikrázó napsütés volt, bár az idő még picit hűvös volt, a fák virágba borult ágait kellemes tavaszi szellő mozgatta jobbra, majd balra. Olyan volt, mintha félig már a Normafán laknék; szinte hazajártam ide. Ahogy a busz befordult a végállomásra, már ragadtam is magamhoz a cókmókom, hogy célirányosan elinduljak egy kedvenc reggelizős helyem, a Pad felé.

A Pad nem csak arról volt híres, hogy közvetlenül a pici faházak előtt terült el, ahol állítólag az egyik legjobb rétest és lángost készítik a városban, hanem arról is, hogy pontosan innen nyílik az egyik legfantasztikusabb kilátás Budapestre és — jó idő esetén — a tőle északra, illetve keletre fekvő hegységek sziluettjeire. Ezen a napon jó idő volt, így elláttam egészen a Gödöllői-dombságig. Szerencsére az amúgy a városra jellemző szmogos levegő sem zavarta meg a csendéletet, így nem csoda, hogy a látvánnyal nem bírtam betelni.

A Pad elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen ledobáljam rá szinte már hozzám nőtt mindennapi kellékeimet, a szebb napokat is látott kékes szürke hátizsákot és a kissé már viseltes jógás tatyót. Elővettem az útközben vásárolt reggelimet, valamint a hajnalban lefőzött teámat, hogy neki lássak egy kis falatozásnak. Narancsos rooibos-t választottam, úgy éreztem, az pontosan illeszkedni fog a téli álmukból felébredő növények páratlan illatához — nem is kellett csalódnom.

Semmi nincs, ami elronthatná a humusszal megkent pékáru fenséges ízét — gondoltam magamban. Ám a harmadik falatnál járva, ahogy becsuktam a szemem és hagytam, hogy a Napsugár félig elvakítson hirtelen eszembe jutott egy gondolat, amely manapság sokszor foglalkoztat és amelytől általában kiráz a hideg. Történt ugyanis, hogy egy este éppen a frissen elmosott edények és tányérok szárazra törlésével voltam elfoglalva, amikor belém hasított a halál és az elmúlás gondolatának érzése. Nem tudom, honnan jött ez a nem mindennapi téma vagy hogy ki volt a feladója, de az biztos, hogy a jó címzetthez érkezett a küldemény.

Ahogy álltam egymagam a főzőfülkében és bal kezemmel egy hófehér mélytányért tartottam, jobb kezemben pedig egy rongyot, az agyam azon tűnődött, hogy megbirkózzon az elmúlás, a semmivé válás gondolatával. Azzal, hogy amikor küldetésem, melynek célja még nem világos előttem véget ér, nem marad más számomra, mint az, ami azelőtt volt, hogy megszülettem. A végtelen üresség, egy olyan korszak, amelynek nincs vége, ugyanakkor soha többé nem leszek sem részese, sem szemlélője. Ugyanakkor, míg a születés előtt nem léteztünk fizikai valóinkban, így nem tudtunk róla, hogy nem létezünk, addig a halál közeledtével ennek pontosan az ellenkezőjét éljük át. Az agyunk képtelen megbirkózni ezzel a gondolattal, mint egy vírus, úgy funkcionál valamelyik hátsó, szabad szemmel nem is látható részében.

Ahogy belegondoltam ebbe a felfoghatatlan és elképzelhetetlen, mégis a legtöbb ember számára nyomasztó dologba, szó szerint halálra rémültem. Megremegtem, kirázott a hideg, hirtelen összemenni látszott a tüdőm és majdnem kiejtettem a tányért a kezemből. Ahogy alább hagyott a depresszió közeli állapot, vettem pár mély lélegzetet, letettem a tányért az asztalra, majd hagytam, hogy visszatérjek a jelenbe.

Mialatt szépen lassan kezdtem elpakolni az evőeszközöket, eszembe jutott az ún. halál meditáció, melyről Pedram Shojai A városi szerzetes című könyvében írt. A folyamat nem sokban különbözik attól, amit én is átéltem, ugyanakkor egy fokkal mélyebbre visz az által, hogy nem csak bele kell gondolnunk mindabba, amiről az előbb szó volt, de végig is kell néznünk, ahogy elhagyjuk ezt a világot, majd földi maradványaink helyén egy gyönyörű szép virág, esetleg fa kezd új életet. Ez persze egy némileg egyszerűsített leírás, ugyanakkor a lényegét abszolút megragadja. Ez a fajta lelki gyakorlat kezdetben biztos, hogy borzasztóan nyomasztóan hat majd ránk, ám, ha rendszeresen gyakoroljuk, idővel változásnak indul bennünk valami.

Amint végeztem a törölgetéssel, készítettem magamnak egy fehér teát és leültem az ágyam melletti szőnyegre, lábaimat féllótuszba hajtogatva. A bögre felét elkortyolgattam, mire belém hasított a felismerés: utazásom első része véget ért és talán készen állok rá, hogy nekivágjak a következőnek, célom megkeresésének. A felszabadultság érzése járta át a testem, a szám, mely pár perccel ezelőtt még remegve próbált megbirkózni a végtelen semmiség gondolatával most szinte mosolyt kölcsönzött arcomnak. Hirtelen eszembe jutott egy mondat, melyet szokásomtól eltérően magam elé nézve ki is mondtam, ezzel is nyomatékosítva jelentésének súlyát:

“Hiszen nincs veszteni valónk!”

Akkor értettem meg, hogy a halál eszméje egy fajta katalizátor az ember életében. Egy, az Univerzum által beállított időzítője, melynek nem utólag, hanem éppen ellenkezőleg, jóval korábban vannak a szundijai. Emlékeztet minket arra, hogy semmi okunk nincs rá, hogy ne a szívünket vagy az intuíciónkat kövessük kalandozásaink (vagy útkereséseink) során. Amint a magunkénak érezzük ezt a gondolatot és felismerésünk csontig hatol, hirtelen teljesen átértékelődik minden. Sok minden jelentőségét veszti, más dolgok viszont hirtelen értelmet nyernek. Mint amikor valakivel közli a doktor, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved — azzal a különbséggel, hogy mi nem tudhatjuk, mikor jár le az időnk.

Egy paradigma váltás ez, hiszen életünk alapvető mértékegysége innentől kezdve nem az anyagi jóléthez tartozó pénz, vagyon, illetve egyéb materiális javak lesznek, hanem az idő — méghozzá a minőségi idő. Egyre gyakrabban fogjuk feltenni magunknak a kérdést, hogy az a valami, amire most készülünk (kiadni egy csomó pénzt egy drága autóért, elvállalni egy jól fizető, de napi 12 óra munkát kívánó állást, folyamatosan pénzt adni egészségtelen élelmiszerekért, stb.) valójában a gyarapodásunkat szolgálja-e? Mekkora értéket képvisel valójában az életünkre és annak jelenkori céljára nézve? Egy Ferrarit nem fognak évszázadokon át parkoltatni a sírunk mellett, ugyanakkor egy féléves ázsiai utazásról akár krónikákat is írhatunk, szellemi terméket hagyva magunk után, miközben az élmények és tapasztalatok által mi magunk is formálódunk.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szabad álmodozni vagy megvenni egy tűzpiros sportkocsit, hiszen mindenkinek más a célja az életben. Azt viszont mindenképpen szeretném elmondani, hogy nagyon vigyázz, milyen célt tűzöl ki magad elé, mert könnyen lehet, hogy a végén eléred azt. Ez ugyanúgy igaz egy áhított utazásra, mint egy több éves fizetésből megvett csecsebecsére.

A nélkülözés szele mikor megérinti az embert, hirtelen a semmiből előtűnik egy fajta tisztán látás; hogy az élet alapvető feltételei között milyen kevés dolog szerepel valójában. Ahogy dr. Shojai a már említett könyvben írja: fedél a fejünk fölé, víz, tűz (az élelemhez és a kihűlés ellen), illetve minőségi táplálék. Ezek a szükségleteink, minden más csupán vágy. Bár kedvelem a minimalizmus eszméjét, aszkéta azért nem vagyok, így nem buzdítok senkit arra, hogy ezeknél ne is törekedjen többre, arra viszont igen, hogy dolgozzon magán és fedezze fel a minőségi időtöltés és a materiális jellegű vágyak közötti összefüggéseket. Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, tegyük fel magunknak a kérdést: “Szükségem van erre vagy csupán vágyom rá? Mennyi időmbe kerülne mindez?”.

Kutyák ugatása törte meg a csendet, de valójában a rétes illata az, amely félbeszakította időutazásomat, gondolatban való elkalandozásomat. Még messze volt a Nap attól, hogy felérjen az ég tetejére, a termoszomba töltött tea is alaposan gőzölgött, mégis, mintha órák teltek volna el az előző falat óta. A telefonomra pillantva rögtön láttam, hogy alig öt perc volt csupán, így ismét meg kellett állapítanom, hogy rövid idő alatt is sok minden történhet egy ember életében, míg a halogatással (melynek oka általában valamilyen félelem vagy egyszerűen csak lustaság) éveket is feláldozhatunk belőle — teljesen feleslegesen. Önmagunk megértésében és az élethossz végességének elfogadásában az a közös, hogy akkora erővel bírnak, olyan mélységben alakítanak át minket, hogy többé nem tudjuk úgy szemlélni a körülöttünk lévő világot, mint korábban; mint egy gyengén látó, akinek hirtelen minden élessé válik, miután másik szemüvegen keresztül kezdi szemlélni a valóságot.

Amint felszálltam a buszra és az elindult vissza a Svábhegyen keresztül a belvárosba azon gondolkodtam, milyen jó lenne ezt a történetet megosztani másokkal, hátha nekik is fontos üzenetet hordoz. Lehet, hogy ez a célom az életben? Hogy az írásaimon keresztül képes legyek megváltoztatni emberek életét? A kemény tömésű széken ücsörögve szinte azonnal előkaptam a notebookomat és nekiláttam, hogy legépeljem az első mondatot, amely így kezdődött: “A dízel motor csörgése szinte elnyomta a körülöttem lévő táj által sugárzott nyugalmat és békét…”.