Nevem: Senki

A szeretet ereje mindenekre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is. — Wass Albert

Bármennyire is próbálom nem észrevenni vagy tagadni, a tükör és a környezet mindig ott van, hogy emlékeztessen rá, ha valami nincs rendben. Nem tudom, volt-e valaha az életemnek olyan pontja, amikor ennyien érdeklődtek hogylétem felől. “Remélem, nem éhezel.” — hangzik a sztenderd, kérdőjel nélküli aggodalom. “Sosem láttalak ilyen kedvetlennek.” — hangzik el egy másik.

Tény és való, hogy az elmúlt hetekben összesen öt kilót fogytam. Ez már az a mennyiség, ami egy magamfajta vékony embernél távolról is látszik. Nagyjából két hónapja próbálkozom a vegán életmóddal, de úgy érzem, ez önmagában még nem okolható ekkora tömegcsökkenéssel, pláne nem úgy, hogy közben gyengébb is lettem — érezhetően. Már csak azért sem, mert fizikailag igazából kutya bajom, lelkileg viszont annál több, amit nem a Túró Rudi vagy a sajttorta megvonása okoz.

Mostanában nem vagyok igazán kreatív, nem írok, nem ötletelek, szinte semmit nem csinálok. Többnyire olvasok, zenét hallgatok, nagy ritkán beszélgetek valakivel. Úgy érzem, hogy konkrétan vegetálok. Nagyon csendben vagyok, kaptam meg több ízben. A válaszom mindig ugyanaz volt: nem szólalok meg, ha nincs mondanivalóm. Legalábbi annyi hazugság volt ebben a mondatban, mint amennyi igazság. Valóban nem szoktam csak úgy a semmiért jártatni a számat, viszont mondanivalóm az lett volna bőven, csak fogalmam sem volt, hogy tudnám összeszedni őket és egy másik fél számára is befogadható és érthető formába hozni. Azt sem tudom biztosan, hogy össze akartam-e valójában szedni őket.

Mostanában sokat álmodom. Tudom, mert hajnalban még emlékszem rá, amire nem sűrűn volt példa korábban. Néha olyan érzésem van, hogy amíg nem ébredek fel, képtelen vagyok különbséget tenni álom és valóság között. Legtöbbször passzív szereplője vagyok az álmaimnak, azaz nem én vagyok a sármos szuperhős, aki nők bálványaként emberéleteket ment, inkább az a fajta kedves, visszafogott fiatalember, akinek elromlik az autója vagy aki éppen egy mesterlövész elől menekül. Az ember, aki nem éli az életét, hanem akivel megtörténik az.

De vannak olyan álmok is, amelyekre abszolút ráillik a klasszikus déja vu kifejezés. Annyira valósnak hatnak, mintha megtörténtek volna. Az egészben az a legijesztőbb, hogyha nem is teljesen abban a formában, ahogy megálmodom őket, de valóban megtörténtek már. Régen, nagyon régen. Gyerek voltam még, de annyira itt van előttem a helyszín, a napszak, az aktuális időjárás, meg úgy általában véve a körülmények, hogy olyan, mintha az azóta eltelt bő egy évtized csak egy gondolat lett volna.


Talán ezeknek az emlékeknek a lenyomatai azok az érzések, amelyek ráerősítenek arra a lelkileg nem könnyű helyzetre, hogy nem tudom pontosan, mit szeretnék kezdeni magammal. Nyolc hónapja már, hogy otthagytam a munkámat és bár közelebb kerültem a következő célomhoz, továbbra sincs munkám, ami nem csak a bevételkiesés miatt probléma, hanem azért is, mert így egyre kevésbé tudom kiélni a kreatív gondolkodással kapcsolatos vágyaimat.

Három éves koromban váltak el a szüleim, és bár édesanyámnak pár év múlva lett egy párja, akit mindig is kedveltem és a mai napig kedvelek is, sosem töltötte be igazán az apa szerepét. Vélhetően nem is szerette volna és én sem szerettem volna. Neki lányai vannak, kettő is. Már szinte tinédzser voltam, mire találkozhattam velük és láthattam, hogyan viselkedik egy szintén elvált apa a gyerekeivel. Ez újszerű élmény volt, ugyanis az én apám felém se nézett, pedig állítólag mindennél jobban szeretett, brit tudósok szerint még a rántott gombát is együtt ettük két éves koromban, ami kész csoda, hiszen amióta az eszemet tudom, utálom a gombát minden formájában.

Bár néhányszor eljött értem és pár órát együtt töltöttünk, nem volt maradandó emlék egy ilyen alkalom sem, hiszen fogalmam sincs, hol jártunk vagy mit csináltunk. Egyszer átvitt az új házába, amelyet harmadik feleségével együtt építettek és a miénkhez képest tényleg hatalmas volt — és ugyanúgy befejezelten. Fura, hogy a mai napig előttem van a kinézete, pedig nem sokkal később teljesen átalakították. Tizennégy éves koromban döntöttem úgy, hogy nem várok tovább és felkeresem személyesen. Ehhez elég volt átmennem a szomszéd kerületbe, még át se kellett szállnom a suliból indulva. Hiába, vannak olyan távolságok, amelyek legyenek bármilyen kicsik is, olykor nehezen legyőzhetőnek tűnnek valamiért…

Kapcsolatunk utána sem volt igazán családias, ha röviden kellene jellemeznem; igazából kihasználtuk egymást: ő a számítógépekkel kapcsolatos tudásomat, én az anyagi helyzetét. Rajta keresztül próbáltam meg szert tenni mindarra, amit nem engedhettünk meg magunknak otthon. Édeasanyám emiatt úgy érezte, apám fontosabbá vált hirtelen az életemben, mint ő, így sokszor bírálta és támadta, amiben csak félig volt igaza, de kétség kívül az a fél valóban ott volt. Persze, szerettem apámmal lenni, mert jólmenő vállalkozónak tűnt, akinek nincs komolyabb problémája (ez nem volt igaz), így a közelében olybá tűnt, mintha nekem sem lenne.

A szalagavatómra bár meghívtam, nem jött el, nagymamám adta át az üzenetet, hogy fájt a hasa, így félúton visszafordult. A ballagásomra már sikerült befutnia, ugyanakkor a diplomaosztómra — bár másfél hónappal előre direkt meghívtam — szintén nem jött el. Egy SMS fogadott a kezdés előtt nem sokkal, hogy ne haragudjak, de nem tud ott lenni, mint később elmondta, egy üzleti partnert várt, aki végül nem jött el. Ezek az üzletemberek már csak ilyenek…

Huszonnégy évesen meglepetésszerűen együtt töltöttük az október 23-i hosszú hétvégét Ausztriában, amely több szempontból is emlékezetes maradt. Egyrészt akkor kerültem először igazán közel a természethez és hozzá, másrészt, bár meghívott, kifizettette velem a szállást a hegyi panzióban. Biztos, kellett másra a pénz, van ez így, meg különben is, az útiköltség egy fillérembe sem került, pedig az alig két éves E Merci valószínűleg nem ingyen jutott el egyik országból a másikba.

Kapcsolatunk bár ma már alapvetően semleges — ennek vélhetően a távolság is az egyik fő oka, hiszen pár éve Németországba költözött — volt idő, amikor ez nagyon nem így volt. Öt éve egy olyan, látszólag egyszerű jogi dologgal keresett meg a cégével kapcsolatban, amelyre az én meglátásom szerint újabb kölcsön felvétele miatt volt szükség, ugyanis az én nevemen még nem volt hitel. Tekintettel arra, hogy addigra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi áll a látszólag módos életszinvonala mögött, ami miatt korábban úgy tiszteltem, nemet mondtam. Eltettem a levelet, amit aznap este kaptam, mert tartalma nem csak a viszonyunk szempontjából érdekes, hanem azért is, mert tudat alatt csak ráerősített arra az érzésre, hogy egy senki vagyok. Így a levél:

“Az a szilárd meggyőződésem, meggyőződésünk, hogy túlzottan fent hordod az orrod, tisztára anyád befolyása alatt állsz, ráadásul holtbiztosan azt hiszed, hogy bűnözők vagyunk. Már ezt a kérdést megoldottuk, nincs rád szükségünk….de a jövőben, mivel gyakorlatilag mindenre nemet mondasz, ha segíteni kell, jusson eszedbe ez akkor is, amikor esetleg neked lenne szükséged a mi segítségünkre, mert egyszer biztosan lesz. Azt se felejtsd el, hogy te nem a magad ura vagy, hanem fizetésért dolgozol valakinek, nem a saját lakásodban laksz és nincs semmilyen olyan cselekedeted, amellyel állami szinten elismerésre tettél szert. Összegezve a dolgokat, te nekem, nekünk az életben nem tettél szívességet, sőt még hasznos dolgot sem.
“a főiskolád pedig semmit nem ér, ha nem tudsz emberileg olyan lenni, mint amilyennek a főiskolai végzettségedet gondolod.”

Másfél évvel, majd két és fél évvel később is jártam Németországban, első alkalommal ad hoc, másodiknál már előre jeleztem, hogy autózás szempontjából közel leszek, ha gondolja, ugorjon át és találkozzunk. Bár mind a kétszer örült az ötletnek, sőt, a második találkozó előtt biztosított róla, hogy direkt nem szervezett semmit arra a hétvégére, végül egyik találkozó sem valósult meg és mindkét esetben nekem kellett volna megoldanom, hogy eljussak hozzá. Persze, beülhettem volna az egyik legjobb barátnőm autójába és ismeretlen utakon egy ismeretlen országban elmehettem volna az ismeretlen házhoz, de végül visszaadtam neki a kulcsokat és megköszöntem a lehetőséget…


A diplomaosztó persze nem csak azért marad emlékezetes, mert apám nem jött el. A különböző okok miatt — amiből csak az egyik volt a tanulmányi eredményem — hét évesre nyúlt alapképzést egy olyan diplomamunkával sikerült lezárnom, amelyre tényleg büszke vagyok és amelybe rengeteg energiát öltem. Ötöst is kaptam érte és a védésem az első olyan prezentációm volt, ahol úgy éreztem, végre elértem valami igazán nagy dolgot. A diplomaosztó után hazafelé aztán hamar visszakerültem a valóságba, miután édesanyámtól a vélhetően valamiféle dicséretnek szánt “Hát, ennyi idő után azért ez elvárható volt.” mondat után következett egy “Arra gondoltam, megállhatnánk hazafelé a Mekiben és választhatnál magadnak, amit csak akarsz.” is. Ez ám az ünneplés. Igazából nem tudom, melyikkel éreztem magam jobban megbántva akkor. Se azelőtt, se azóta nem ettem olyan érzéssel hamburgert, mint aznap este…

Ez a történet nagyon jó példája annak, miként éltem meg legbelül gyerekkorom nagyrészét. Szinte soha nem az volt a fontos, mire vagyok képes, miben vagyok jó, hanem az, miben nem. Amikor először értem el egy jobb eredményt egy matematika versenyen, volt némi öröm, de a következőnél már elvárás volt, hogy hasonlót vagy még jobbat produkáljak. Nem az volt a fontos, hogy mi van, hanem, mi nincs. Amikor nem voltam hajlandó franciát tanulni, csak amennyire a ketteshez-hármashoz elegendő (mert utáltam a nyelvet és amúgy is a németre szavaztam az azt megelőző tanév végén), szinte mindennapossá váltak a harcaink ezzel kapcsolatban. Úgy érzem, valójában az lehetett a probléma mögött, hogy igazából ő szeretett volna franciául tudni vagy tanulni, ezért érzelmi kapcsolata alakult ki a nyelvvel.

Két sportágat is űztem versenyszerűen, korábban az asztaliteniszt, majd ezt követően az atlétikát. A kettő együtt öt teljes évet tett ki az életemből és bár egyikben sem tudtam kiemelkedő eredményeket felmutatni (igaz, pár éremmel és egy kupával azért gazdagabb lettem), mindkettőt szerettem és valójában ezért tudtam kitartóan csinálni őket. Bár korábban ő is atléta volt, szinte nekem kellett kérnem, hogy egyszer ugyan jöjjön már ki egy versenyemre. Nem azért, mert éremesélyes voltam vagy ilyesmi, egyszerűen csak azért, hogy lássa, mit csinálok, mi az, ami örömet okoz, meg, hogy egyáltalán megoszthassak vele valamit az életemből. Persze, azért örültem volna, ha egy kicsit büszke is rám. Emlékszem, hogy két versenyre végül el is jött. A húszból.


Sosem voltam egy buta ember, csak lusta és válogatós. Ami le tudott kötni és valamilyen oknál fogva érdekes volt számomra, abban örömmel merültem el, ami viszont nehézséget okozott és egyébként sem érdekelt, arra igyekeztem a legnagyobb ívben tojni. A matek és a tesi bármikor jöhetett, a franciától, az irodalomtól és a történelemtől viszont kirázott a hideg. Nem is az zavart, hogy lustának tartanak — hiszen tényleg az voltam — hanem az, hogy mintha nem kapna elég figyelmet az a valami, amiben jó vagyok vagy közel áll hozzám, összehasonlítva azzal, amiben nem vagyok annyira jó és esetleg nem is érdekel. Így aztán sikerélményből nem sok jutott ki nekem egy jó ideig, nem meglepő hát, mennyire tudtam örülni egy-egy egyéni csúcsnak vagy egy megnyert meccsnek egy nálam sokkal esélyesebb ellenféllel szemben.

Ha visszagondolok, ez a probléma egyik fele volt csupán. Volt egy legalább ekkora léptékű gond is: az egyedüllét. Édesanyám sokáig egyedül nevelt minket, így nagyon későn járt haza munkából, keményen dolgozott azért, hogy mindenünk meglegyen. Ez viszont azzal járt, hogy nagyon sokat voltam egyedül. Ilyen tekintetben a helyzet akkor sem változott, amikor megismerkedett jelenlegi párjával. Sokkal többet voltak körülöttem, mégis egyedül éreztem magam. Amikor éppen nem edzésen vagy iskolában voltam, jellemzően a szobámban ültem és zenét hallgattam vagy éppen számokat vettem fel a rádióból. Nem sűrűn törték rám az ajtót, hogy élek-e még. Tizenhat évesen kezdtem számítógépes játékokkal játszani, de addigra már önfejűvé és makaccsá váltam, így nem foglalkoztatott különösebben, mit gondolnak rólam vagy mit szeretnének mások tőlem.

Ahhoz, hogy kialakulhasson ez az állapot, egy meglehetősen szomorú út vezetett. Olyan nyolcéves lehettem, amikor elkezdtem vizelettartási problémákkal küzdeni. Tekintettel arra, hogy nappal sosem fordult elő ilyesmi, kizárólag álmomban, egyrészt szégyeltem magam, másrészt anyám a harmadik ilyen eset után elkezdett Budaörsre hordani minden második hétvégén egy gyerekpszichológushoz. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk, de a címre a mai napig emlékszem, ahogy arra a szobára is a lakáson belül, ahol legalább tízszer jártam életem ezen szakaszában. Minden egyes alkalommal rajzolnom kellett valamit. Valamit, amire az adott pillanatban szívesen gondolok vagy úgy általánosságban szeretek. Tízből kilenc alkalommal egy kék színű, jellemzően csuklós autóbuszt rajzoltam. Amikor házi feladatot kaptam, gyakran elővettem az 1992-es Budapest térképet otthon és nem létező, de általam hasznosnak gondolt autóbusz vonalakat kezdtem tervezni a segítségével, a megállók neveit pedig felírtam ugyanabba a füzetbe, amelybe — stílusosan — a buszokat is rajzoltam.

Pár hónap után — bár nem voltam tudatában, mi történik velem — éreztem, hogy ez nem egy szokványos program, amire gyerekként járni szokás. Megéreztem, hogy probléma van; a probléma pedig én magam vagyok. Amikor nem sokkal később híre ment az osztályban, elkezdtek csúfolni miatta és ha nem is váltam közröhej tárgyává, az infó eljutott mindenkihez. Mivel kisgyerekként nem nagyon tud az ember hogy reagálni egy ilyen helyzetre, ezért érthető módon nagyon szégyeltem, ráadásul azonnal kívülállónak is éreztem magam. A kisfiú, akivel probléma van. Ez volt az a pont, amikor először éreztem őszinte haragot. Szintén ehhez a korszakhoz köthető életem első pár komolyabb verekedése is, ráadásul az egyikben az akkori legjobb barátom volt az áldozat elég csúnya sérüléssel egy félreértett helyzet miatt.

Az elszigeteltség érzése eddigre már elég erős volt, ráadásul szinte én voltam az egyedüli napközis az osztályban — persze, ennek volt jó oldala is, hiszen ennek köszönhettem, hogy volt lehetőségem eljárni számítástechnikai szakkörre. Úgy éreztem, tiszta lappal indulhatok, miután nem sokkal később felvételt nyertem egy nyolcosztályos gimnáziumba.

Mire betöltöttem a tizennégyet, már olyan sztorikon voltam túl, amelyeken ma már csak mosolygok, de pontosan tudom, hogy mi állt a hátterükben. Mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyik közösség része sem, mi több, inkább kívülállóként vagyok jelen bennük. Ez ugyanúgy vonatkozott a családra, mint az osztályokra, amelyekbe jártam. Már a harmadik iskolánál tartottam, mire megkezdtem az ötödik osztályt, gyerekként ez valószínűleg nincs túl jó hatással a kapcsolatok és barátságok építésére. Mivel kicsit jelentéktelennek éreztem magam, ezért próbáltam, ahogy csak lehet, a középpontba kerülni.

Kilenc évesen eljátszottam, hogy van egy iker testvérem és egy másik osztályba jár az iskolán belül, ezért nem lehet vele soha összefutni. Szünetekben igyekeztem eltűnni mások szeme elől — rengeteget szaladgálva ezzel — hogy aztán pár perc erejéig, mint önmagam iker testvére kezdjem meg szereplésemet. Majd becsöngetés után, mint aki semmiről nem tud, úgy játszottam meg magam, mikor mások lelkendeztek, milyen jófej tesóm van. Persze, egy idő után lelepleződtem, de roppant mód élveztem a felhajtást, amíg tartott.

Pár évre rá majdnem képes voltam elhitetni a gimis osztályommal, hogy a tavaszi szünetben kimegyek Hamburgba, hogy találkozzak Jasmin Wagnerrel (alias Blümchen), hogy együtt ünnepeljük a születésnapját (ami mai napig emlékszem, április 20-ra esik). Azon túl, hogy a középpontba kerüljek, volt egy másik oka is ennek a történetnek: nagyon tetszett az akkor mindössze tizenhét éves német lány. Hogy a sztori meggyőző legyen, órákat töltöttem a könyvtárban, hogy utána nézzek az interneten minden vele kapcsolatos információnak, ami egyébként is érdekelt.

Előfordult olyan is, hogy nagy felhajtást csaptam amiatt, hogy elköltöztünk az általam menőnek titulált (egyébként egy borzasztóan lepukkant környéken lévő) Gubacsi útra, Ferencvárosba. Ez pont az ellenkező irányban volt, mint amerre egyébként hazamentem. A történet természetesen ezúttal sem volt igaz. Áradoztam az új lakásról, egész agyszüleményem volt róla fejben, milyen lenne, ha tényleg létezne. Annyira kiálltam a történet mellett, hogy képes voltam felszállni a 19-es buszra a többiek szeme láttára, ami tényleg a Gubacsi út felé vitt akkoriban.

Volt olyan időszak, amikor az Ace Ventura-ból vagy A maszkból idéztem komplett párbeszédeket, illetve monológokat, állítólag egészen meggyőző színészi teljesítményt nyújtva. Persze, ezzel egy idő után az őrületbe kergettem a padtársamat, így felhagytam vele, de a Jim Carrey által megformált vicces, szárakoztató karakterekkel nagyon könnyen tudtam azonosulni. Olyan embereket alakított, mint amilyen legbelül én is lenni szerettem volna.

Tizenöt éves koromra odáig fajultak a dolgok, hogy félig viccesen elkezdtem fenyegetőzni otthon, hogy világgá megyek, mert semmi nem jó, amit csinálok és nekem szinte minden meg van tiltva. Meg egyébként is, egy csomó mindenről le kell mondanom (soha nem kaptam például zsebpénzt), míg másoknak nem. Talán majd befogad egy család, akik jobban szeretnek — hangzott el meggondolatlanul a számból. Valójában persze csak elkeseredett voltam, mert csupa negatív inger ért, míg a pozitívak valahogy elkerültek vagy teljesen más súllyal jutottak el hozzám.

Aztán eljött az egyik kora nyári éjszaka, amikor nem tudtam aludni és nem csak a zene miatt, amit hallgattam. Akkoriban mindennapos szokásom volt, hogy fülhallgatóval késő estig zenét hallgatok, máskülönben sokkal nehezebben jött álom a szememre. Elnyúlva feküdtem az ágyon a mindössze utcai lámpák és a Hold által megvilágított szobában. Aznap este valahogy nem voltam igazán álmos, sőt, egészen különös érzéseket hozott elő a zene, amit éppen hallgattam. Hirtelen gondolattól vezérelve úgy döntöttem, kipróbálom, milyen lehet tényleg megszökni. Kinyitottam hát nagyon halkan azt az ablakot, amin nem volt szúnyogháló és kimásztam rajta. Mindössze a walkmanemet vittem magammal.

A kihalt kertvárosi utcákon sétálni egyszerre volt felemelő és ijesztő. Valójában nem akartam megszökni, csak azt szerettem volna, ha sajnálnak, ha aggódnak, ha egyáltalán törődnének velem annyira, hogy ilyen gondolat fel se merülhessen bennem. Szerettem volna érezni, hogy fontosnak tartanak, hogy úgy gondolják, legbelül valójában gyerek vagyok. Mentálisan soha nem voltam túlságosan erős, pláne nem tinédzserként, így félórányi kóválygás után végül hazamentem és visszamásztam az ablakon.


A sportba való menekülés kezdetben hasznosnak bizonyult. Valójában már hétévesen elkezdtem úszni, de az uszodába inkább küldtek, mintsem jártam volna. Hasonló volt a helyzet a szertornával is, viszont tizenkét évesen már én akartam asztaliteniszező lenni, ahogy utána szintén az én döntésem volt, hogy atlétának állok és leteszem az ütőt. Kezdetben élveztem, hogy a társaság bár teljesen vegyes fiatalokból és gyerekekből áll, a közös szenvedély valahogy mégis összeköt minket. Fejlődtem annak rendje s módja szerint és bár versenyeken sosem számítottam dobogós esélyesnek, arra pont jó volt az egész, hogy erősödjek, egyéni csúcsokat döntsek és tápláljam az egómat, hiszen ugyanez a teljesítmény a gimnázium falain belül csodaszámba ment. Emlékszem, hogy annyira hencegtem a gyorsaságommal, hogy testnevelés órákon nálam sokkal idősebb diákokat hívtam ki futni két osztálynyi, többnyire lányokból álló közönség előtt. Abban az évben az első lépcsőfordulóban nagy, barna tábla hirdette büszkén a gimnázium leggyorsabb futóit, ahol egy akkor tizedik évfolyamos fiatalember volt a lista elején. Én. Az egó tombolásáról mi sem árulkodhatna jobban, mint az, hogy még abban az évben szőkére festettem a hajam, ezzel is megkülönböztetve magam a többiektől. A hivatalos duma persze az volt, hogy kiskoromban is szőke hajam volt és mivel jól állt és olyan aranyos voltam vele, így miért ne lehetne tizenöt évvel később is újra szőke. Emlékszem, akkora pofám volt, hogy mikor az osztályfőnököm a házirendre hivatkozva leteremtett, hogy miért van festve a hajam én hangosan felolvastam az egész osztály előtt azt a sort, amiben az állt, hogy “évszaknak megfelelő hajviselet”, majd közöltem, hogy ősz van, az ősz színe pedig a sárga, aminek egy árnyalata a szőke.

Egy évre rá összevesztem az edzőmmel, így otthagytam az egyesületet és soha többet nem is álltam rajthoz egyetlen versenyen sem. Mire elkezdtem a főiskolai tanulmányaimat, teljesen a számítógépek felé fordult a figyelmem, bár annyira soha nem érdekelt, amely alátámasztotta volna, hogy a Budapesti Műszaki Főiskolára jelentkezzek. Egész egyszerűen fogalmam sem volt róla, mi érdekel igazán vagy hogy miben vagyok jó, miben lehetnék eredményes. Magától értetődő volt, hogy mivel sokat ültem a számítógép előtt, azzal kell foglalkoznom.

Az olyan dolgokat, mint a zene iránt érzett rajongásom vagy az a rengeteg furcsaság, amelyet én jó dolognak, míg a környezetem cikinek tartott fontos lehet. Ilyen volt a gyönyörű kézírásom vagy az énektudásom (ameddig volt bátorságom kinyitni a szám persze), de ide vehetjük az írás szeretetét is vagy akár a rajzolást. Húszas éveim elejére tört utat magának a szomorúságra, illetve melankóliára való hajlam, amely kezdetben csak zeneválasztásokban merült ki, de egy idő után jelét is adtam annak, hogy mi zajlik éppen belül. Persze, ezt is virtuálisan, olyan embereknek, akiket interneten keresztül ismertem meg, hiszen a környezetemben senkit nem ismertem, akivel ezt megoszthattam volna. Ez nem is csoda, hiszen a kishitűségem, a befelé fordulásom, az önbizalom hiányom, valamint a szégyenérzetem miatt nem csak, hogy nem mertem emberek közé menni, valójában nem is akartam.


Eltelt jó pár év, kapcsolatok jöttek-mentek, melyekben megmutatkozott rengeteg hiányosságom, amelyeket részben az apakép nélküli gyerekkornak tulajdonítok, ugyanakkor összehozott a sors olyan nagyszerű emberekkel is, akik meglátták bennem azokat az értékeket és tulajdonságokat, amelyek fontosak és nekem gőzöm sem volt a létezésükről — vagy éppen ellenkezőleg, természetesnek vettem őket. A jógával való találkozásom is mondhatni, pont jókor jött, hiszen már elég kíváncsi és nyitott voltam hozzá, ugyanakkor a rendszeres gyakorlás által előidézett változásokat nem minden esetben tudom megfelelően befogadni és kezelni egyelőre.

Ez az írás is tulajdonképpen azért született, mert úgy éreztem, jó hatással lesz rám, ha kiírom magamból a gondolatokat, amelyek akár álmomban, akár fényes nappal átvillannak az agyamon. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindezek csak minták, lenyomatok a múltból és nincsenek feltétlenül közvetlen összefüggésben a jelennel, viszont azt is érzem, hogy hagytak bennem annyi kárt, amennyi elegendő ahhoz, hogy a vártnál nehezebben birkózzak meg azzal a bizonytalan helyzettel, amiben most vagyok — függetlenül attól, hogy az én választásom volt. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ezek a sérülések nem véglegesek és akár a jógával, akár más módszerekkel kezelhetők, illetve eltüntethetők.

A napokban kaptam meg az egyik elköszönésnél édesanyámtól az alábbi megjegyzést, amelyet mosolyából kiindulva csipkelődős viccnek szánt, mint korábban oly’ sokszor: “vén fejjel jó lenne, ha találnál végre valakit, aki elvisel”. Nem! Engem nem kell elviselni! Engem elég egyszerűen csak szeretni. A magam módján én egy fantasztikusan jó ember vagyok — legalábbis jobb napokon annak tartom magam. Egy viszontagságokkal teli gyerekkor után képes voltam a rossz értékrend- és viselkedésbeli problémáimon felülkerekedni, ráadásul nem kis önismereti utat bejárva mára pontosan tisztában vagyok az értékeimmel és a jó tulajdonságaimmal, csakúgy, mint a gyengeségeimmel. Engem igenis lehet miért kedvelni vagy szeretni! Hány ilyen félig vicces, ám lelkileg romboló hatású mondatot hallhattam gyerekként, inkább bele se gondolok…

A napokban akadt a kezembe egy zöld színű boríték, amelyre ez van írva: “Horváth Patriknak”. A nyolc osztályos gimnáziumi osztályfőnököm búcsú ajándéka ballagásunk és a közös nyolc év alkalmából. A benne lévő papír jobb oldalán az alábbi sorok olvashatók:

“Az élet eredménye, az ember vállalkozásainak jelentősége és értéke sokkal inkább függ a szív életétől, mint bárki is gondolná. Vannak emberek, akiknek csak egy szeretett lény közelléte és melegsége hiányzott ahhoz, hogy hozzájuk méltó művet hagyjanak maguk után.” (R. M. du Gard)

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.