Szívre tetovált sebek

“Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom.” (Paulo Coelho)

“A depresszió nem más, mint a “szív szemének” vaksága — vagyis a szeretet hiánya.” (Müller Péter)

Javában eltűntek már a fáról a levelek és az első hó is beterítette a hegyek csúcsát, mikor 2004. november 6-án a Budapestről Komáromon át Győrbe tartó kék színű gyorsvonat megkezdte szokásos útját a Keleti pályaudvar hatos vágányáról. Az utasok többsége nagykabátban didergett a szebb napokat is megélt vörös, bőrből készült üléseken, hiszen a fűtés — mint szinte mindig akkoriban — ezúttal sem működött.

Ebben a közegben üde színfoltként tűnt fel egy szőkés barna hajú fiatalember, aki mit sem törődve a hideg kabinnal, mosolygós arccal meredt a távolba egy szál kapucnis pulóverben, mint akit lenyűgöz a főváros egyik legszegényebb kerületének látványa. Sokat ugyanakkor nem láthatott belőle, nem csak a hirtelen jött hideg miatti kinti, hanem a lelkét fűtő belső köd miatt sem. Alig fél éve, hogy tanulmányai mellett munkát vállalt és immáron nem csupán újságírónak, de főszerkesztőnek is mondhatja magát.

Páratlan mosolya viszont nem csupán ennek köszönhető. A csillogó szemek nem akárkinek, hanem egy tizenhét éves komáromi kislánynak szólnak. Az alig ötven perces vonatút így nem csoda hát, hogy kínkeservesen hosszúnak tűnik. Szerencsére elengedhetetlen társa, a tenyérnyi méretű zenelejátszó most is vele van, egyik kedvenc együttese legújabb albumának köszönhetően pedig a jókedv duplán megalapozott.

Mire a vonat elhagyja Tatabányát, a fiú szíve már igen hevesen ver, többször is megigazítja fekete csuklószorítóját, mire a szerelvény végre befut a komáromi pályaudvarra és kezdetét veheti egy másik utazás. Nyugtalan, darabos járása sokatmondó, de a meleg váróba lépve egy csapásra megváltozik minden. Megpillantja ugyanis a lányt a rozsdás székek előtt ácsorogva és kis hezitálás után magához képest szokatlan nagy magabiztossággal közelíti meg s öleli át. A találkozás intimitásával kapcsolatban árulkodó tény, hogy a pár órával később Budapestre tartó vonat érkezéséig ki sem mozdultak a váróból.

A vizsgaidőszak közeledtével egyre nehezebbnek tűnt az utazgatás, így hát megbeszélték jó előre, hogy két héttel később újra találkoznak. A fiú ekkor még nem sejtette, hogy ez a randevú sosem sosem fog megvalósulni. December 14-én, egy héttel az első vizsga előtt az alábbi sorokkal indította hosszúra nyúlt mondandóját az egyik, általa sűrűn látogatott fórumon:

“ Nyugtáznom kell, hogy ma csalódtam az idáig ezen a Földön eltöltött 20 évem alatt a legnagyobbat.”

Mint kiderült, a lány heteken keresztül ámította, majd végül bevallotta, hogy többször is megcsalta egy helybéli tinédzserrel, akit egyenesen élete szerelmének nevezett. A fórumozókkal történt privát beszélgetést követően a fiatal újságíró végül magára zárta szobája ajtaját és könnyekben tört ki.

2005. január 29-e ránézésre egy átlagos téli szombatnak indult, sok helyen még javában világítottak a gyönyörű szép karácsonyfák, a vékony hótakaró pedig nem csak nyugalmat, de jó hangulatot is csempészett a szürke téli napba. A menetrend szerinti Budapest-Miskolc Intercity vonaton egy vizsgaidőszaktól megfáradt, de kedves arcú fiatalember ült. Zöldes barna szemében a remény sugarai vidáman csillogtak, arcán ugyanakkor a szomorúság jelei mutatkoztak. Mire a kora délutáni órákban a vonat beért a Tiszai pályaudvarra, az enyhe lehangoltságot felváltotta egy fajta kellemes izgatottság, hiszen végre élőben is láthatja a lányt, akivel hetek óta leveleznek egymással.

A találkozó jó hangulatban telt, a Zöld Sárkány teaházban végre volt idő, hogy személyesen is megbeszéljék egymással azokat a témákat, melyeket a virtuális papír csak egy ideig bír el. A fiú elnézte a hazafelé tartó utolsó vonat indulását, így kiderült, hogy a lány elhallgatta a szülei előtt a randit és azt mondta, hogy egy barátnőjével találkozik. Így aztán aznap este, mikor a tizenhét éves miskolci kislány bemutatta a magas, fiatal főiskolás úriembert a tanár szülőknek, némileg megfagyott a levegő a Szent Anna téri lakás előszobájában. Szerencsére hamar kiderült, hogy az apa — akárcsak a fiú — fiatal korában sportoló volt, így a kellemetlen találkozásból végül egy baráti beszélgetés kerekedett. Arra azért odafigyeltek, hogy a két fiatal aznap éjszaka mindenképpen külön helyiségben aludjon.

Január 30-án egy kifejezetten napsütéses, vidám hangulatú napra ébredt mindenki és úgy nézett ki, hogy idővel a felek megkedvelik majd egymást. A reggelinél kiderült, hogy az apa a sport mellett az informatikában is jártas, így a második közös téma már egészen más hangulatot varázsolt az étkezőbe. Mikor a fiú elköszönt tőlük már sejteni lehetett, hogy ez a találkozás nem az utolsó lesz. Nem is volt az, a fiatal újságíró hónapokon keresztül szinte minden hétvégéjét Miskolcon töltötte. Egy évvel később, 2006. telén a lány kezdeményezésére a két fiatal eljegyezte egymást. Fél évvel később a fiú elszerződik az ország egyik legismertebb játékmagazinjához, a lány pedig megkezdi felsőfokú tanulmányait és Budapestre költözik.

2007. április. Egy barna hajú srác magányosan ácsorog a Keleti pályaudvar jegypénztárától nem messze. Nem úgy néz ki, mint aki bárhova is menne, sokkal inkább úgy, mint aki vár valakit. Nem sokkal később egy húsz év körüli, hosszú barna hajú lány száll le a Komárom felől érkező gyorsvonatról és egyenesen a fiú felé tart szája sarkában visszafogott, de jól kivehető mosollyal. A mozdulataikból egyértelmű volt, hogy ismerték egymást korábban, bár a távolságot meglepően tartották mindaddig, amíg a lány hirtelen át nem ölelte a fiút. Sétáltak egy nagyot a Feneketlen tó körül, ahol a lány egy csókkal gyakorlatilag két kapcsolatot is lezárt azon a délutánon. Az övét és a fiúét is.

Miután elváltak és a vonat elindult vissza oda, ahonnan aznap délelőtt jött, a srác arcán a mámor helyett a nyugtalanság jelei mutatkoztak. Látszott, hogy nem bízik a lányban, ugyanakkor magában sem. Nem tudta mit akar, de ami rosszabb, azt sem, hogy mit nem. Pontosabban, hogy kit nem. Valamiért meg van róla győződve, hogy megcsalják, miközben éppen ő is ugyanezt készült tenni. Hű társa, a jó öreg fülhallgató most is ott lógott a nyakában, de már messze nem azok a vidám dallamok jöttek belőle, mint korábban.

Egy hónappal később a fiatal újságírót felveszi az ország később egyik legolvasottabb internetes újságja is, így a korábbi heti 15 helyett immáron 30 órát tölt írással. A főiskoláról nem sok hiányzott, hogy negyedéves létére kirúgják.

2007. június eleje. Egy miskolci lány a vőlegénye privát levelei és üzenetei között kutatva rájön, hogy az titokban volt barátnőjével találkozgat és hogy ebből kifolyólag valószínűleg már nem szereti. A fiú próbálja más szemszögből megközelíteni a dolgot és arra kéri a lányt, hogy találkozzanak és beszéljék meg a dolgot, mert nem minden fekete és fehér. A találkozóra végül a sokat látott Keleti pályaudvar környékén kerül sor és a fiú akkor még nem tudja, de a bizonytalanságát elsősorban az okozta, hogy nem tudott különbséget tenni szeretet és vonzalom között. A miskolci lányt szerette, a komáromihoz pedig vonzódott. A menyasszonya arra kéri, hogy amennyiben fontos neki, úgy ne találkozzon többet a másik lánnyal. A fiú képtelen ezt megígérni, mire a lány könnyekben tör ki és a következő vonattal hazamegy.

2007. július közepén a pár szakít egymással, a lány becsapva érzi magát. A fiú próbálja a helyén kezelni a történteket és bizalmat szavaz a komáromi lánynak, aki 2006. szeptembere óta szintén Budapesten lakik. Két hónappal később a lány közli, hogy ismét fellángolt a szerelem közte és a pár éve egyszerűen csak élete szerelmének nevezett illető között, így arra kéri a fiatal újságírót, hogy többet ne találkozzanak. A fiú magába roskad és egyszerre érzi magát egy utolsó szemétnek és egy ismét megcsalt embernek. Lelki világának változása a zenehallgatási szokásaiban csak úgy, mint korábban, ezúttal is egyértelműen tetten érhető. Úgy dönt, hogy többé nem hordja a gyűrűt.

2007. ősze. A korábbi jegyespár ismét találkozik és elhatározzák, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat és újból neki vágnak, ezúttal tiszta lapokkal. Ismét viselni kezdik a gyűrűt, a lány arra kéri a fiút, hogy költözzenek össze, hiszen amúgy is nagyon közel laknak egymáshoz. A fiú bizonytalan és azt mondja, hogy nem érzi még úgy, hogy ennek itt lenne az ideje. A lány körül egyre többször kezdenek feltűnni a fiú számára ismeretlen egyetemi évfolyamtársak. A vőlegénynek nem tetszik mindez, amit szóvá is tesz, de a lány biztosítja róla, hogy az évfolyamtársai csupán barátok, semmi több. A fiú bár nem mondja meg nyíltan, de nem hisz neki. Attól fél, hogy ha őszinte lenne a lánnyal, az a kapcsolatuk végét jelenthetné.

2008. tavaszán aztán úgy alakul, hogy a fiú tudomást szerez róla, hogy a menyasszonyánál ott fog aludni egy illető, akit ő maga is személyesen ismer, igaz csupán szegről-végről. Bár a lány előre biztosítja róla, hogy a dolog nem volt betervezve, csak elhúzódott a beszélgetésük, a vőlegény nem tágít és elhatározza, hogy másnap reggel átmegy és a tettek mezejére lép. Hiába csöngetett fel ugyanakkor a négyemeletes lakóház legtetején lévő lakásba, senki nem vette fel a kagylót. Ezek után telefonálásba kezdett, mire a lány megkérte, hogy ne csináljon jelenetet. Miután letették a telefont, pont kijött egy lakó az épületből, így a fiú kapva az alkalmon bement és a negyedik emeletig meg sem állt.

A kopogásra érezhetően megijedtek a lakásban lévők, de az ajtót nem nyitotta ki senki. Pár perc csend és fel nem vett telefonhívás után a lány végül az ajtó túloldaláról arra kérte a fiút, hogy menjen el és majd megbeszélik a dolgot később, mert nem az van, amire gondol és nem szeretné kitenni az illetőt egy félreértésnek. A vőlegény fél órát ücsörgött a lépcsőn, míg végül lehiggadt annyira, hogy hazament. Biztos volt benne, hogy a menyasszonya megcsalta, így úgy érezte, a maradék bizalmát is elvesztette iránta.

Bár minden eddiginél több időt igyekeztek együtt tölteni, a fiú elhidegült a lánytól és úgy tűnt, a lány is hasonlóképpen érez, bár később a helyzet pozitív irányba változott. A vőlegény végül 2008. szeptemberében arra kérte a lányt, hogy amíg a helyzet nem rendeződik úgy lelkileg, mint egyéb szempontból, tartsanak némi szünetet. Miután a lány végighallgatta a fiút bejelentette, hogy pár nappal korábban már találkozott egy későbbi olimpikonnal és a soron következő hétvégén is fognak. A fiú hirtelen nem is tudott mit reagálni, annyira megilletődött, de igyekezett nem haragtól telten válaszolni. Közölte a lánnyal, hogy közel négy év után nem így kellene véget érnie a köztük lévő kapcsolatnak és nem fogja hagyni, hogy egyszerűen csak kidobja, mint egy kutyát, mert nem ezt érdemli.

A lány mellett volt legjobb barátnője, aki jól hallhatóan arra biztatta, hogy most az egyszer álljon ki magáért, így a lány flegma módon csupán ennyit kiabált bele a telefonba:

“Ha bele mersz avatkozni, elmehetsz a kurva anyádba!”

A fiú pár szót még szólt, aztán letette a telefont és magára zárta a szobája ajtaját. Ez valóban az a lány volt, akit ő szeretett és a menyasszonyának tekintett…? Bárki kérdezte, mi történt, hetekig nem árulta el neki és igyekezett hárítani a kérdést. A lánnyal sikerült összehozni végül a találkozót, de az csupán arra volt jó, hogy a sebet elmélyítse magában és lássa azt a fajta hideg közönyt, ami a másik félből árad iránta. Innentől kezdve a nyugtalanság és szomorúság mellé csatlakozott a düh, a harag és a jelentéktelenség érzése is. A lány pár hónappal később zaklatni kezdte, hogy van-e már új párja (majd kifejtette, miért nem jó, hogy nincs), nem mellesleg megjegyezte, hogy milyen remekül érzi magát az új barátjával.

A beszélgetés negatív csúcspontja mégis az volt, amikor véletlenül kiderült, hogy mind a négy eset, amikor a fiú féltékenység miatt jelenetet akart rendezni abszolút jogos volt. A srácban féktelen düh támadt, de soha nem engedte ki azt. Kapcsolatuk ezen a ponton örökre véget ért. Fél évre rá visszamondta a szakdolgozat témáját, mert kiderült, hogy nem lesz hozzá elég anyag és egyébként se lenne képes megírni. Ismét egy hajszálon múlt, hogy ne csapják ki a főiskoláról emiatt — de már nem érdekelte.

2009. tavasza. Egy tizenkilenc éves budai lány elhiteti egy huszonnégy éves fiúval, hogy szereti, majd egy hónap múlva eltűnik. Hetekkel később csak annyit közöl szűkszavúan, hogy volt már rák csillagjegy alatt született pasija és állandóan tudni akart minden lépéséről, így inkább nem akarja magát kitenni még egyszer ilyesminek. Különben is, Pest déli része nagyon messze van és biztos, hogy lenne olyan alkalom, amikor oda kellene mennie a fiúhoz.

2009. ősze. Egy huszonöt éves fiú elhiteti egy tizennyolc éves budai lánnyal, hogy szereti, majd egy hónap múlva rájön, hogy nem csak a lánynak, de magának is hazudott. A lány majdnem megveri, amiért játszani mert az érzelmeivel. A srác kategorikusan kijelenti, hogy ő nem képes egy egészséges kapcsolatra, így innentől inkább egyedül él tovább.

2013. október. Bármennyire próbálja elnyomni az érzéseit, végül beleszeret az egyik kolléganőjébe, aki — mint utólag kiderült — egyszerre két vasat tartott a tűzben és a másik vas szintén egy kolléga volt, akit ráadásul a fiú ismert és aki mellette parkolt minden nap. Miután kiderültek a dolgok és az, hogy kvázi minden reggel végig kell néznie, ahogy a pár megérkezik a munkahelyre és kézen fogva sétálnak mindenhova, a fiú alig fél évvel az előléptetése után úgy dönt, hogy — mivel érzelmileg nem bírja elviselni a helyzetet — felmond.

Az utolsó pillanatban a kollégáinak sikerül lebeszélnie őt a képtelen ötletről és egy munkaidő utáni privát beszélgetésben más megvilágításba helyezik a történteket. A fiú ennek hatására belátja, hogy lelkileg túlságosan sebezhető még mindig. Pár hónap kihagyást követően végül 2014. februárjában elhatározza, hogy folytatja a jógával megkezdett ismerkedését és a korábbinál egy szinttel mélyebbre merészkedik.

2015. szeptemberében úgy dönt, hogy tapasztalatait és felismeréseit meg szeretné osztani másokkal is. A blognak végül az Egy jógi élete nevet adja.

“ De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

(Ady Endre)

Mint minden történetnek, úgy a fentinek is több tanulsága van — számomra legalábbis mindenképpen. Az első és legfontosabb: ha azért szeretnénk valakivel együtt lenni, hogy legyen, aki szeret minket, az általában azért van, mint mi nem szeretjük saját magunkat. Amíg ezen nem sikerül változtatnunk, jó esélyünk van rá, hogy csupa olyan kapcsolatba szaladunk majd bele, ahol az összetartó erő nem a szeretet, hanem a függőség és a ragaszkodás lesz. Egy ilyen kapcsolatban pedig az, aki függőként vesz részt nagyon nehezen tud őszintén és szívből adni. A háttérben az esetek többségében ugyanaz az önző motiváció áll majd: lenyűgözni a másikat annak érdekében, hogy továbbra is velem legyen, hogy továbbra is megkapjam általa a szeretet adagomat.

Ha össze kellene számolnom, hányszor csináltam ilyesmit az utóbbi tizenkét évben, hát, fel lenne adva a lecke. Ruhák, amiket csak azért vettem meg, mert bár utáltam hordani őket, tudtam, hogy a másik fél szereti látni rajtam. Programok, amiken kizárólag azért vettem részt, mert féltem attól, mi lesz, ha nemet mondok a másiknak. A sort hosszan lehetne folytatni. A lényeg, hogy ez a viselkedés nagyon nem egészséges. Az ilyen emberekből könnyen áldozat válhat a szó párkapcsolati értelmében, ahogy tulajdonképpen én is legtöbbször az voltam. A nők vannak olyan okosak, hogy megszimatolják az ilyesmit és ha a szeretetet felváltja a sajnálat és a közöny, az pedig mindkét félnek rossz onnantól kezdve. A férfi nem fog kilépni, mert ragaszkodik a nőhöz, a nő pedig nem mer fájdalmat okozni a férfinak. Természetesen eljön aztán az a bizonyos pont, amikor véget ér a dolog, de ehhez egy jellemzően rögös és szenvedésekkel teli időszak vezet el.

Aztán ott van az önismeret hiánya. Tíz évvel ezelőtt körülbelül annyit tudtam volna magamról teljes magabiztossággal kijelenteni, hogy ilyen stílusú zenéket, olyan stílusú ételeket, valamit amolyan típusú játékokat szeretek. Ezek bár olykor fontosnak tűnhetnek, legtöbbször egyszerűen csak felszínes dolgokként vannak jelen az életünkben. Nem voltam tisztában a vágyaimmal, semmit nem tudtam az érzéseimről és azok okairól, valamint hátteréről, nem tudtam különbséget tenni a szerelem és a vonzalom között és úgy általánosságban nem is jutott eszembe, hogy foglalkozzak ezekkel a dolgokkal, hiszen nem vettek körbe olyan emberek, akik ezt már megtették.

Tudom, hogy a fiúk általában később érnek, mint a lányok és hogy egy 20–24 éves srác még lelkileg gyerek, ugyanakkor (ma már) számos ellenpéldát tudok hozni. Úgy vélem, hogyha annak idején egyszerűen lett volna annyi lelki erőm, hogy nem elfogadom a helyzeteket, hanem arra használom őket, hogy tanuljak belőlük és legközelebb ezt a tudást és tapasztalatot felhasználva máshogy cselekedjek, sok szenvedéstől megkímélhettem volna magam.

Bizalom nélkül egy kapcsolat halott. Márpedig, ha visszagondolok és őszinte vagyok magammal, akkor be kell, lássam, hogy egyik hölgyben sem bíztam igazán. Nem azért, mert állandóan okot adtak volna rá, hogy kételkedjek bennük, hanem azért, mert nem hittem el, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy az illetővel maradhassak. Élt a fejmben egy kép a másik fél ideáljáról, aminek semmi köze nem volt a valóságról. Abban a pillanatban, hogy a látókörbe került egy olyan fiú, aki ehhez az ideálhoz közelebb állt, mint én, azonnal jött a féltékenység, a félelem az áhított szeretet elvesztésétől. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy önerőből képtelen vagyok arra, hogy “elcsavarjam” bárkinek a fejét, így jellemzően a párkapcsolat már eleve fordított megközelítéssel indult.

Ha egy kapcsolatból csak kivenni tudok, hozzáadni nem, az valójában nem nevezhető kapcsolatnak. Tekintettel arra, hogy folyamatosan arra törekedtem, hogy el tudjam kerülni azt, hogy nem lesz, aki fizikai és lelki vágyaimat kielégítheti, a cselekedeteim többsége nettó önzőség volt, még ha nem is nézett ki annak. Az a baj ezzel, hogy így nem tudunk együtt örülni a másikkal, nem tudunk önzetlenül adni, nem tudunk igazán hozzájárulni a másik személyes növekedéséhez. Ma már elképzelni nem tudok egy olyan kapcsolatot, amely nem szól másról, minthogy közönséges programokat szervezünk hébe-hóba (csak azért, hogy legyenek közös programjaink), majd minden második este szexelünk. Ez egyszerűen nonszensz — nem úgy, mint 10–12 éve, amikor szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a kapcsolat lényege és összetartó ereje.

Ha egyenlőtlenül kezeljük a sikereinket és a kudarcainkat, akkor könnyen lehet, hogy észre sem vesszük olykor kivételes képességeinket és adottságainkat, miközben hónapokon, sőt, éveken keresztül esz minket a fene egy jelentéktelen szarság miatt. Sokáig fel sem tűnt, hogy az a stílus, az a választékosság, ahogyan írok abszolút nem magától értetődő. Ezzel szemben a sokadik megcsalást is a világ végének tekintettem ahelyett, hogy feltettem volna a kérdést: nem lehet, hogy ez egy minta, aminek oka van? Ha sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kudarcok és az élet velejárójának tekintjük úgy a kisebb, mint a nagyobb sikereket, akkor nem csak az örömtől fosztjuk meg magunkat, hanem az önbecsülésünk is kap egy jókora pofont.

Ugyanakkor, ha nem lennének kudarcok vagy nehéz helyzetek az életben, akkor nem lenne miből tanulnunk. A személyes történeteimben mindenki hibás volt és senki sem volt az. Úgy gondolom, hogyha két, lelkileg hasonlóan éretlen ember bekerül egy kapcsolatba és a felek nem őszinték egymással (és legfőképpen magukkal), az általában hasonlóan végződik.

Az elmúlt hónapokban valamiért többször is megjelent ez a téma a fejemben és bár igencsak a régmúltban történt mindez, úgy éreztem, valamiért fontos róla írni. Mindig is szeretettel fogok gondolni a fenti történetek szereplőire, hiszen bár sok idő telt el azóta, végül nekem is sikerült tanulnom az együtt töltött évekből. Képes lettem ugyanis együtt élni azzal a tudattal, hogy senki nem lehet tökéletes, ugyanakkor lehet kiemelkedő egy vagy több dologban és ezek számítanak igazán. Képes lettem belenézni a tükörbe és elismerő szavakat mondani magamról vagy egyszerűen csak büszke lenni magamra mindazért, amit elértem.

Ma már pontosan tudom, hogy egy kapcsolat alakulásáért két ember felelős, illetve, hogy a reakcióim bár legtöbbször helyén valónak bizonyultak, elsősorban a helyzetnek, nem csupán a konkrét személynek szóltak. Remélem, ezt ők is tudják.