Utazás az ismeretlenbe

A lényeg: mindenkor légy kész feláldozni azt, ami vagy azért, ami válhat belőled — Charles Dubois

Megigazítom a fejem a párnán, próbálok nem tudomást venni az ébresztőóra lágy, mégis erőteljes bim-bamolásáról. Kimászom a meleg takaró alól, épp csak annyira, hogy lábamat még érje a forró paplan, jobb kezemmel lenyomom a szundit, nyerve ezzel újabb tíz percet, amit egy másik világban tölthetek. Ébredezni kezdenek viszont a madarak is, daluk végül kicsalogat a lepedő szorításából. Hajnali négy óra van.

Mire elérek a fürdőszobáig, sikerül úgy-ahogy magam mögött hagyni a környezetet, melyben az elmúlt órákat töltöttem. Emléke halványan még bennem él, az utca zaja nem igyekszik azonnal kiszakítani onnan, hiszen csend van. Végtelen nyugalomban verekszem át magam a napi rutin dolgokon, még sárgán villognak a jelzőlámpák, mikor útnak indulok. A tudat, hogy egy kék jógaszőnyeg vár rám a távolban, már önmagában feltölt.

A budai alsó rakpart szinte teljesen kihalt. Ez pár éve még száguldozásra késztetett volna, most viszont egyszerűen csak élvezem a pillanatot, a könnyed utazást, nem akarom feleslegesen lekötni a figyelmemet, így nem kezdem el taposni a gázpedált és jobb kezemmel sem kapok a váltó után. Nem rohanok, nincs hova és nincs miért. Elhaladva a Lánchíd alatt lekapcsolom a világítást, hiszen kidugta már orrát a Nap a régi bérházak mögött. Hamarosan leállítom az autót és belépek az iskola ajtaján, hogy átadjam magam a reggeli gyakorlásnak.

Két óra múlva már a Margit-hídon sétálok és azon gondolkodom, hol romlottak el a dolgok. Hol rontottam el? Én voltam egyáltalán, aki elrontotta? Hol volt az a pont, ahol a hegy lejtővé változott, mégsem vettem észre időben? Az igazság az, hogy fogalmam sincs — és ez jó. Elfogadni ugyanis a tényt, hogy valamit nem tudunk egy fantasztikus lépés egy tudatos(abb) élet felé. Persze, könnyű lenne mindent a jógára fogni, de úgy érzem, az csak egy kis szelete annak, ami ezt az óriási változást előidézte.

Alig másfél éve történt, hogy egy nap csörgött a telefonom. Egy lengyel fiatalember volt a vonal túlsó végén. Munkaerőt keresett a világ egyik legismertebb és bizonyos szempontból legjobb technológiai és szoftverfejlesztő cégéhez. Szó szót követett és pár hónappal, valamint három interjúval később ott találtam magam annál a vállalatnál, ahol évekkel korábban az első körig sem jutottam el. Körülöttem mindenki majd’ kicsattant az örömtől, rajtam viszont nem látták a lelkesedést, aminek hangot is adtak. Igazuk volt, nem voltam boldog. Nyugtalanított egy gondolat, egy érzés, amely beette magát előbb az agyamba, majd a szívembe és nem akart eltűnni onnan. A küszöbén álltam annak a karriernek, amelyről korábban mindig is álmodtam, ahol a határ a csillagos ég, mégsem éreztem a lelkesedést, a tüzet, az elégedettséget, a büszkeséget, az elhivatottságot. Nyugtalanság, türelmetlenség és aggodalom lett úrrá rajtam, amely egy idő után átfordult szorongásba és dühbe, majd elhozta azt a pillanatot, amitől titkon szerintem mindannyian kicsit félünk. Feltettem magamnak a kérdést, hogy örömmel tölt-e el az, amit éppen csinálok és ha a pénz nem számítana, akkor is ezt a tevékenységet választanám-e? A válasz minden volt, csak megnyugtató nem.

“Amikor 17 éves voltam, olvastam egy idézetet, amely valahogy így hangzott: “Ha minden napodat úgy éled, mintha az utolsó lenne, valószínűleg egy napon igazad lesz.” Ez meglehetősen nagy hatást gyakorolt rám és azóta, minden egyes nap az elmúlt 33 évben belenézek reggelente a tükörbe és felteszem magamnak a kérdést: “Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon azt szeretném csinálni, amit ma fogok?” Akárhányszor a válasz “Nem” volt egymás után több napon át, tudtam, hogy valamin változtatnom kell.

Emlékeztetvén magamat arra, hogy hamarosan meghalok a legfontosabb eszköz volt, amellyel valaha találkoztam és amely segített meghozni életem nagy döntéseit. Mert szinte minden — mindenféle külső elvárások, minden büszkeség, minden szégyentől vagy elbukástól való félelem — szertefoszlik a halállal való szembenézéskor, csupán az marad meg, ami igazán lényeges. Emlékeztetni magad arra, hogy egyszer meg fogsz halni a legjobb út, amit ismerek ahhoz, hogy elkerüld a csapdát: hogy azt hidd, bármi vesztenivalód van.” (Steve Jobs)

Egyik nap munka után beültem az autómba, beraktam az egyik kedvenc Carbon Based Lifeforms albumomat, elfordítottam a kulcsot, majd elindultam hazafelé. Pontosan emlékszem erre az útra, hiszen egy fontos gondolat fogalmazódott meg bennem menet közben. Egyértelművé vált ugyanis, hogy én bizony nem szeretném tovább csinálni azt, amivel jelenleg foglalkozom. Elértem azt a stressz szintet, amely túlmegy azon, amit rövidtávon elviselek. Nem okoz örömet, nem szeretnék jobbá válni benne és úgy alapvetően elvesztettem az érdeklődést a vele kapcsolatos technológiák iránt. Nem láttam a célt magam előtt. Pontosan tudtam viszont, hogy mi az, ami mégis hozzá láncol, amiért eddig képtelen voltam elszakadni tőle. Nem lesz meglepő a következtetés, amire jutottam: a pénz.

Bár adósságom nem volt, a munka okozta stresszes hangulat ellensúlyozásaként rengeteget költöttem olyan dolgokra, amelyek már rövid távon is boldogságot vagy örömöt tudtak okozni. Nem voltam tudatában annak, hogy pontosan ezzel az életstílussal rohanok igazán a vesztembe. Kialakítottam magamnak ugyanis egy olyan életet, amelynek a fenntartása sokba került. Meg tudtam engedni magamnak, ugyanakkor a kompenzálás miatt ragaszkodtam is hozzá, amely kéz a kézben járt az elvesztésétől való félelemmel is. Saját magam építettem fel a materiális alapokon nyugvó börtönömet. Tekintettel arra, hogy nem álltak millióim a bankban, és nem volt kilátásban másik munkalehetőség, amely szívből jövő választás lett volna, egyértelmű volt, hogyha kiszállok, a pénzem viszonylag hamar el fog fogyni. Mégis, mintha ez a tény elkerülte volna a figyelmemet. Egyszer csak farkasszemet néztem a szélvédővel, majd hangosan kimondtam: “Én ezt így nem akarom tovább csinálni!”. Másnap felmondtam.

Életemben nem éreztem még olyan szintű felszabadultságot, amely aznap átjárt. Hirtelen büszkeség töltött el, amiért ki mertem lépni az ismeretlenbe. Nem arra koncentráltam, mi várhat rám ezután, hanem mi az, ami biztosan nem. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre magabiztosabban mozogtam a munkámban, gyűltek az ügyfelektől való pozitív visszajelzések, volt némi sikerélmény és ahogy az ilyenkor lenni szokott, beköszöntött a kételkedések időszaka. Lehet, hogy rosszul döntöttem? Lehet, hogy mégis meg tudom szeretni azt, amit csinálok? De vajon min változtat az, hogy napra pontosan tudom, mikor fogok felállni? Miért teljesítek jobban, mióta tudom, mikor lesz vége? Bár voltak pillanatok, amikor visszazuhantam a megszokott stresszes állapotba, ez a kérdés azóta is elgondolkodtat, hiszen egyértelmű választ nem találtam rá.

Három hónapom volt kitalálni, mihez szeretnék kezdeni magammal, de ez az idő nem bizonyult elegendőnek. A karácsonyi készülődésnek immáron hivatalosan is munkanélküliként láttam neki. Ez volt az első év, mióta egyedül lakom, hogy karácsonyfát állítottam. Bár a végeredmény nem volt az igazi, az égősor felhelyezése, a díszek kiválasztása, a szaloncukrok kötözése önmagában feltöltött. Akkor éreztem először, hogy lehet, nem is a cél elérése okozza az igazi boldogságot, hanem az út, amely afelé mutat.

Január végén Indiába utaztam öt hétre, amely végleg felforgatta az addigra már amúgy is szétesés felé száguldó életemet. A kezdeti eufória átcsapott aggodalomba, a pénzem fogyott, ráadásul az indiai út is tetemes kiadást vetített előre. Nem meglepő tehát, hogy bár a repülőjegyet hónapokkal előre megvettem, az utat le akartam fújni. Féltem, hogy csak az időmet pazarlom majd, miközben az lenne a helyénvaló, hogy itthon maradjak és munkát keressek. Máig nem tudom, mi vett rá arra, hogy végül az utazás előtt pár nappal kölcsön kérjek egy bőröndöt, az utolsó pillanatban valutát váltsak és felszálljak a Qatar Airways Dohán át Bangalore-ba tartó gépére.

“- Azt hittem, jól ismerlek, Szókratész, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szívtelen tudsz lenni.
- Semmi okom a bánkódásra.
- De Szókratész, ő elment!
- Talán igen, talán nem. Lehet, hogy sohasem volt itt! — nevetett kedvesen. A nevetés végigsöpört a garázson.
- Szeretnélek megérteni, de nem vagyok rá képes. Hogy lehetsz ilyen könnyed, amikor a halálról van szó? Ugyanígy fogsz érezni akkor is, ha én halok meg?
- Hát persze! — nevetett. — Dan, vannak dolgok, amelyeket még nem érthetsz. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a halál egyfajta változás, talán egy kicsit durvább, mint a pubertás — mondta mosolyogva. — De semmi különösen megrázó nincs benne. Csak annyi, hogy az embernek megváltozik a teste. Amikor megtörténik, megtörténik. A harcos nem keresi, de nem is kerüli a halált.
Az arca komorabbá vált, mielőtt újra megszólalt. — A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él. — Ekkor a szeme megtelt könnyel.”

(Dan Millman: A békés harcos útja)

Egy órája lehettünk a levegőben, mire teljesen el tudtam engedni magam. A barátaim támogatása kétség kívül sokat jelentett, bár akkor még nem sejtettem, hogy lesz idő, amikor még többet fog. Tudatosítottam magamban, hogy nincs visszaút. Miután megérkeztünk Indiába, már várt ránk egy klasszikus nyolcvanas évekbeli amerikai lakóautó, hogy segítségével eljussunk úticélunkhoz, Mysore városába. Keresztül verekedve magunkat Bangalore külső, olykor háború sújtotta övezetnek látszó részén hamar elértük az autópályához nem hasonlítható, de kétség kívül gyorsabb haladásra alkalmas terepet. Bár még dolgozott bennem mind a fáradtság, mind az újdonság varázsa, kezdett eluralkodni rajtam az érzés, hogy fogalmam sincs, mi a fenét keresek én itt. Úgy éreztem magam, mint egy izgalmas és kalandos útifilmben, amely pár óra után véget ér, csakhogy mi harmincöt napot fogunk itt tölteni, mielőtt hazamennénk. Bár, igazából oda, ahonnan jöttünk soha nem tértem vissza.

A kint töltött hetek alatt nagyon sokat tanultam nem csak magamról, hanem az emberek egymáshoz való viszonyáról is. Az első hét alapvetően a kultúrális sokk okozta megilletődöttségről és az ottani élethez való lelaussulásról szólt. A második héten aztán elkerülhetetlenné vált az, amitől utólag magamnak is bevallottan tartottam: foglalkozni kellett a démonjaimmal. Megoldatlan problémák, kérdések, kételyek, emberek, mind-mind részei az akkori életemnek. A Mysore-ban töltött pár hét bizonyos szempontból hamar elrepült, ám önismereti szempontból egy örökkévalóságnak tűnt. Megannyi hullámvölgy, siker, kudarc, öröm, bánat, boldogság, szomorúság, együttlét, magány. A világ minden tájáról érkeztek gyakorlók az ashtanga jóga hazájába és nagyon érdekes volt látni, hogy bár alapvetően különbözőek vagyunk, mégis mindannyian hasonló jellegű problémákkal és kihívásokkal küzdünk. Ez hatalmas erőt adott, ahogy azok a fantasztikus emberek is, akikkel bő egy hónapot töltöttem egy fedél alatt és úgy érzem, azóta tényleg őszintén a barátaimnak hívhatok.

Szinte észrevétlenül, de alaposan leadtam az igényeimből. Az idehaza jellemző szokások egy része nem csak, hogy nem működött, de irreleváns is volt. Hetekig nem csak, hogy nem vezettem autót, de nem is ültem benne, egy hónapig nem ittam kávét, rengeteget olvastam, szinte csak étkezésre költöttem pénzt (igaz, arra ottani mércével elég sokat), borzasztó mennyiséget gyalogoltam és nem volt hiányérzetem. Olyan hatással volt rám az indiaiak egyszerű életvitele, hogy anélkül ültettem át a mindennapjaimba, hogy gondolkodtam volna rajta.

A második hét végén jött az első és talán legkomolyabb mélypont, amikor elgondolkodtam azon, hogy hazamegyek. Tudtam jól, hogy egy befejezetlen ügyet vinnék magammal vissza, amellyel ugyanúgy küzdenék, így végül maradtam. Túljutottam a kételyeken és igyekeztem megtanulni elfogadni a bizonytalanságot. Soha nem fordult elő velem korábban, hogy nem tudtam, merre akarok tovább menni, de akkor, ott úgy éreztem, hogy igazából fogalmam sincs, mit akarok az élettől.

“Az ember annál gazdagabb, minél többről tud lemondani.” (Henry David Thoreau)

A bomba végül Goán robbant. Ugyan csak pár napot töltöttünk a félszigeten, mégis örökre emlékezetes marad számomra ez a rövid időszak. Utolsó este pár barátomnak írtam különös érzéseimről, melyeket most sem tudnék jobban megfogalmazni:

“Egy órája sétálok a parton a sötétben, hol a langyos és mély homokban, hol a meleg vízben…Nagyon furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha ez már mind megtörtént volna és mégsem történt volna meg. Itt Goán teljesen gyerekkor deja vu-m van. Tegnap reggel például elúsztam az egyik szikláig és megmásztam, ott szétnéztem egy kicsit, majd lassan visszaúsztam. Nem tudom, mikor csináltam utoljára hasonlót, nagyon gyerekkor érzésem volt már akkor, mikor elértem a szikla alját. Mint amikor fára mászik egy gyerek, ott torsonyul előtte az objektum, amit meg lehet hódítani és nem számol a veszéllyel, mert még nem ismeri. Egy olyan korszakot idéz fel, amikor még nem voltak elvárásaim és koncepcióim, amikor még szinte semmit nem tudtam a világról, amikor bár szégyenlős és bátortalan voltam, mégsem tartottam semmit jónak vagy rossznak. Nem a félelem, hanem a kíváncsiság vezet. Rajzolok a vizes homokba, szeretnék frizbizni, nem zavar, hogy csak úgy telik az idő, a rég nem hallott vagy egyáltalán nem ismerős zenéket hagyom befogadni, tényleg annyira deja vu. És most este is felnéztem az égre és tele van csillagokkal, szinte bámulom őket, mintha egy üstökösre várnék, olyan tágra nyílt szemekkel. És megmártóztam a vízben a korom sötétben, egyedül a parton lévő helyek fényei és asztali gyertyái világítottak.

Amikor feléjük néztem, kellemes érzés fogott el, amikor viszont megfordultam és szembe néztem a semmivel, a sötéttel, a horizont nélküli víztömeggel, belém költözött némi félelem, amit úgy győztem le, hogy még beljebb sétáltam, ahol már nem hullámzott annyira a víz, mert messzebb volt a parttól. Nagyon különös, nem tudom, éreztem-e valaha ilyesmit, de egyáltalán nem rossz, sőt.”

Nem akartam hazajönni. Tényleg, tiszta szívemből nem akartam. Olyannyira, hogy nem telt el egy hét sem és már azt nézegettem, milyen módon lehet a legolcsóbban visszajutni. Végül maradtam.

Január közepén amolyan félig komolytalanul, de azért érdeklődve, unalom űzőként nekiálltam autókat keresni. Konkrét típusra hajtottam, amely lényegesen olcsóbb (és öregebb) volt az imádott sötétszürke Volvo-mnál. Egy ígéretes példány volt is, de hetekkel később lehetett volna csak forgalomba helyezni, így hagytam az egészet a fenébe, hiszen — gondoltam — annyira azért nem rossz a helyzet, hogy az egyetlen értékes vagyontárgyamtól is megváljak. Mennyit dolgoztam érte!

Végül négy héttel a gép leszállása után adtam el. Úgy éreztem, mintha a szívem egy darabját tépték volna ki, mintha az identitásomba gázoltak volna csúnyán bele. Akkor tudatosult bennem igazán, mennyire ragaszkodtam ehhez a tárgyhoz. Csak utólag, egy másik autó volánja mögött jöttem rá, hogy nem is maga a jármű volt az, amit annyira szerettem, hanem maga a vezetés élménye az, amihez ragaszkodtam. Hogy hiányzik-e? Egy kicsit igen, de elégedett vagyok az utódjával.

Kezdek rájönni, merre induljak el, de ami a legfontosabb, megtanultam kezelni a bizonytalan helyzeteket. Úgy érzem, hogyha itthon maradtam volna, az lett volna az a korszak, amikor tényleg nem történik semmi és valóban elfogy a pénzem, viszont lelkileg egy hatalmas kudarcként éltem volna meg nem csak a bizonytalanságot, hanem az autó eladását is — már, ha képes lettem volna rá és nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy megtartsam, bármi áron.

“Kemény vagy magaddal, Dan Millman, látom az arcodon. Feltételezed, hogy valami komoly problémát kell megoldanod. De vajon tényleg így van? Eddigi életemben megtanultam, hogy éppen azokban az időszakokban állsz készen arra, hogy egy nagy ugrást tegyél, amikor minden rosszabbodni látszik. Amikor úgy érzed, sehová sem jutottál, egy helyben topogsz, sőt visszacsúszol, akkor valójában azért lépsz hátra, hogy lendületet vegyél a starthoz.”

(Dan Millman: A békés harcos szent utazása)

Indiában tanultam csak meg igazán, milyen az, ha hagyom megélni az érzéseimet egy adott pillanatban anélkül, hogy minősíteném akár az érzést, akár magamat. Szinte könnyek szöknek a szemembe, ha arra a délelőttre gondolok, amikor életemben először vettem kezembe A kis herceget és olvastam végig egy kávézóban. Körülöttem csupa jóga gyakorló ült és beszélgetett, de a könyv vége felé már nem bírtam ki sírás nélkül és a rókával való találkozásnál ugyan csak egy kicsit, de eltört a mécses. Olyan fél perc telhetett el, mire elővettem egy zsebkendőt, majd miután kifújtam az orrom, újra kinyitottam a könyvet, tovább kortyolgattam a masala chai-t és folytattam az olvasást.

Ez a történet megtanított rá, hogy amennyire tudom, fogadjam el az érzéseimet és ne kezdjem el minősíteni a helyzetet azok alapján, hogy a környezetemben lévők mit gondolhatnak. Mi több, elkezdtem a korábbinál is tudatosabban megfigyelni, bizonyos érzések honnan eredehetnek, mire vezethetők vissza. Pár hét leforgása alatt egész jó hatásfokkal kezdtem el például levetkőzni rossz táplálkozási szokásokat általa.

Az elmúlt fél év tapasztalatai ráébresztettek arra, hogy nem mindig szükséges ismernünk a jövőt ahhoz, hogy meglegyen bennünk a mindennapi béke és nyugalom. Sőt, amint megtapasztalhattam ezt az érzést, mintegy öngerjesztő folyamatként megerősített abban, hogy igenis túlélhető és kezelhető egy ilyen időszak.

Hogy mit csinálok mostanában? Nos, állásinterjúkra járok. Kivételesen nem keresek aktívan munkát, a lehetőségek valahogy mégis most kezdtek el megtalálni. Ha csak fele annyira töltenek el jó érzéssel, mint amit ezen sorok írásakor éreztem és amiért egy ebédet is észrevétlenül kihagytam, máris közelebb kerültem ahhoz, amit csinálni szeretnék. Csak ne kérdezzétek meg, mi az.

Képek forrásai:

Borítókép:
http://humanergy.com/a-good-good-bye/

Living the life, not the lie: http://www.stewardshipoflife.org/2012/08/living-the-life-not-the-lie/

Life is a journey:
http://jesswink.empowernetwork.com/blog/category/start-a-new-life-2