Vegetáriánusok mindenütt?
Az erőszak a villával kezdődik — Mahatma Gandhi
Egy pillanatra megszakítom az előttem heverő fenséges étel lapátolását. Leteszem a villát az egyik szalvétára és felnézek a tányérom mögül. Az étterem zsúfolásig megtelt. Velem szemben van az utolsó üres hely. Ha valaki úgy döntene, hogy betéved és a tömeg ellenére itt szeretne enni, örömömben felállnék s én magam húznám ki neki a széket. No, nem csak azért, mert én ilyen jó fej és udvarias vagyok, hanem, mert az a tény, hogy 2016-ban az emberek képesek egy vegetáriánus helyet megtölteni Budapesten fantasztikus érzéssel tölt el.
Emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt gyakorlatilag vadászni kellett azokat a helyeket, ahol normális vegetáriánus választék volt (értsd: salátán és rántott sajton kívül bármi más). Kifejezetten húsmentes helyből egy kezemen meg tudom számolni, hány darab volt, aki pedig vegán (hús-, tejtermék-, tojás- és mézmentes) ételekre vágyott, az vagy otthon maradt és elővette főzőtudományát vagy beült a Napfényesbe.
Ezzel szemben ma már több, mint húsz vegetáriánus és közel tíz vegán étterem vagy bisztró található meg gyönyörű fővárosunkban. Nem tudom, hogy a külföldi turisták egyre nagyobb számban való előfordulása hatott a szaporodásra vagy éppen fordítva, a lényegen ugyanakkor ez nem változtat. Budapest irtózatos tempóban kezd felzárkózni a nyugati országok nagyobb városaihoz ezen a téren.
Nem is tudom, engem pontosan mi vett rá három évvel ezelőtt arra, hogy belekóstoljak a vegetáriánus konyha egy kis szegletébe. A jógával akkor még gyerekcipőben jártam, ettől függetlenül ideje korán összeismerkedtem egy-két oktatóval és gyakorlóval. Ahogy az lenni szokott, elég hamar szóba került a táplálkozás és az étrend, de nem azért, hogy ujjal mutogathassanak rám, hogy nesze neked, ez a srác itt eszik húst! Ma már pontosan tudom, hogy azért olyan népszerű ez a téma, mert a rendszeres gyakorlók nem csak lelki és szellemi, de testi egészségükre is odafigyelnek. Nekik ez prioritás. Nekem nem volt az. Ahogy a jógára is egy fajta testmozgásként tekintettem akkoriban, úgy az étkezésem se szólt másról, mint az éhségérzet élvezetes elűzéséről. A véresszájú vegánoktól tartottam két lépés távolságot, ám az egyik kedves gyakorlótársam meghívott magához vacsorázni egyik nap. Azt nem mondom, hogy egy komplett degusztációs menü fogadott a konyhába belépve, de volt két-három féle étel, amelyet módomban állt megkóstolni. Soha nem érdeklődtem annyira előtte, mit látok a tányéromon, mint aznap este.
Bár nem emlékszem rá, pontosan mit is fogyasztottunk, a kellemes hangulat és a tény, hogy picit éhes maradtam mindenképpen megmaradt. Tekintettel arra, hogy kaptam pár tippet arra vonatkozólag, honnan érdemes vegetáriánus ételeket rendelni, úgy döntöttem, csinálok egy próbahetet, kizárólag a kíváncsiság jegyében. Nagy mázlim volt, hogy mindenhez volt kép, mert az összetevők döntő többsége akkor semmit nem mondott nekem. Bulgur, köles, szejtán, tofu, kuszkusz, csicseriborsó, hajdina, okra — he?! Ó, hála az égnek, végre pár cucc, amit értek: paradicsom, zöldbab, kelkáposzta és barnarizs.
“Ha a vágóhidaknak üvegfalai lennének, mindenki vegetáriánus lenne.” (Sir Paul McCartney)
Az első pár nap kénytelen voltam lemenni valami édességért vagy harapnivalóért nem sokkal ebéd után, mert úgy éreztem, éhes maradtam. Valójában csak szokatlan volt, hogy nincs meg az a klasszikus jóllakottság érzés, nem akartam ledőlni pihenni, satöbbi. Az ételek viszont meglepően finomak voltak, így a kísérletet folytattam. A második hét végére annyiban változott a helyzet, hogy elhagytam a kiegészítő cuccokat (a nasit nem, hiszen ismertek). Éreztem, hogy a testem egyre könnyebb, annak ellenére, hogy a mérleg nem mutatott drasztikus eltérést. Bár reggelire és vacsorára továbbra is fogyasztottam némi felvágottat, úgy döntöttem, az ebéd innentől kezdve határozatlan ideig megmarad húsmentesnek. Nagyjából egy év elteltével iktattam ki teljesen a húst az étrendemből.
Bár úgy tűnik, hogy rám nézve a vegetáriánus táplálkozás egészségügyileg pozitív hatással van, ennek ellenére én mégsem étrendként tekintek rá. A vegetarianizmus számomra inkább az erőszakmentességről szól, egy fajta gondolkodásmód változásról. Sokan mondják, sőt, egyesek kifejezetten kérkednek azzal, hogy mi vagyunk a teremtés koronája, az ember az uralkodó a Földön, így joga van eldönteni, mit és kit tesz a tányérjára. Véleményem szerint pont abban rejlik az emberi mivoltunk, hogy van lehetőségünk meghozni ezt a döntést; hogy ilyen tekintetben nem vonatkoznank ránk sem az óceán, sem a vadon törvényei. Azzal, hogy eldöntöttem, hogy előbbre valónak tartom egy állat életét a kényelmemnél és a lustaságomnál valójában igent mondtam az erőszakmentességre.
Ami külön érdekes, hogy mióta egyenrangúnak tekintem az állatokat, sokkal közelebb érzem magamhoz őket. Ez nem azt jelenti, hogy elárasztottam a lakásomat kismalacokkal és tyúkokkal, hanem, hogy ha ránézek egy kutyára és egy borjúra, már nem jönnek fel a megszokott címkék: hogy az egyik cuki négylábú, a másik pedig alapanyag. Igazából, ha belegondolok, hány állatnak kellett szenvednie és meghalnia azért, hogy én jól lakhassak az elmúlt évtizedekben, lehangolt leszek és nagyon szomorú. De, mint minden más, ez is egy folyamat, akár az önismeret vagy egy bizonyos területen a tudás megszerzése. Nem jön mindenkinél egyik napról a másikra.
Az erőszakmentességet ugyanakkor nem lehet és nem is szabad erőszakon keresztül megvalósítani. Ha egy vegetáriánus vagy vegán életmódot, illetve étrendet követő ember felsőbb rendűnek érzi magát bármely húsevő társánál, pont azt a fajta hierarchizmust mutatja meg, ami ellen küzdeni szeretne azzal, hogy felemelte a hangját. Véleményem szerint azzal tehetjük a legjobbat mind magunk, mind környezetünk számára, ha példát mutatunk és ez által másokat inspirálunk, nem pedig azzal, ha kérkedünk. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, honnan jöttünk és milyen változások kellettek ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk. Inkább legyünk hálásak, hogy megvan a lehetőségünk a döntésre és a változ(tat)ásra.
