A nácikkal vitázó libsik nemzetegyesítéséről
Vita a vitáról.
Miért ülsz le ezzel a nácival vitázni? Miért legitimálod, emeled be a kánonba, mit tudom én… — kérdezték, mit kérdezték, vágták hozzám szemrehányóan többen, miután nemrég elmentem a Hang vagy! című műsorba, ahol mások mellett Bódi Ábellel vitáztunk. (Remek vita volt, aki nem látta még, ajánlom.)
Először is, mert ilyen kánon már rég nem létezik. Ha létezne, se lennék messze elég ismert ahhoz, hogy én határozzam meg bárki kánonját, sőt, én liberálisként maximum kiszorítani tudok az ő kánonjából egy szélsőjobbos-alt-right-os-identitásgenerációs arcot. Mert, hogy bár szerintem a hagyományos szalonok, kánonok már felbomlottak, ha van is ennek maradványa, nyoma, az maximum a saját visszhangkamránkban található meg, amit mindenki saját szekértábora kanonizál, biztosan nem a nagy ritkán tőle nagyon távol álló világnézetűekkel vitázni leülők.
Az első ok tehát ez. Szörnyű az, hogy már nem csak kettő, de sok Magyarország él párhuzamosan, akik szóba sem állnak egymással.
Már nem lehet vitázni hírekről, mert a hírforrás függvényében vagyunk hajlandók elolvasni egyáltalán azokat, már rég nem konszenzusos tények megítéléséről folyik a diskurzus, hanem alternatív univerzumok igazolnak vissza bennünket abban, hogy az általunk befogadott és évek óta nekünk építgetett világmagyarázaton nincsen rés, az továbbra is kielégítő, tökéletes, az az egyetlen igazság, amit hihetetlen, hogy ez a többi elbutított proli nem ér föl végre ésszel.
Na szóval egy ilyen világban, ha a közélethez ritkábban-gyakrabban hozzászólni kívánó szereplők leülnek egymással vitázni, az egy olyan űrt tölt be, amelyben tényleg csak elvétve keringenek aprócska kis meteorporszemcsék.
Nem mondom, hogy itthon nincs vita, de azért két fehér hollót veszel a jófogáson, mire meg tudsz nézni egyet.
Talán idealizmusom részét képezi és egyedül vagyok ezzel, de amennyire időm és kapacitásom engedi, szeretek többféle újságot olvasni, szeretem a különböző véleményeket meghallgatni és általában olyan előjellel szoktam őket befogadni, hogy ezeket olyan magyarok írják, akikkel egy országban élünk, ugyanazt a minket körülvevő valóságot szemlélik, csak éppen más szemmel. Még szerencse egyébként, rendkívül tudom unni a “mindenben egyetértünk, drága uraim!” típusú műsorokat. Tehát mellékes, de számomra fontos érv, hogy egyszerű intellektuális igényem is van a vitára.
A másik fele az ezzel kapcsolatos mondandómnak pedig, hogy egy vitaműsor épp abban különbözik attól, amikor a barátaiddal beülsz sörözni (mármint értitek, régen még ilyet lehetett), hogy azért van ott az a kamera, mert a nézőnek szól, amit ti ott végigbeszélgettek. Ezért a szimpla káros és megvetendő defetizmus mellett rossz érv azt mondani, hogy “én xy-nal nem ülök le, hisz úgysem tudom meggyőzni”, mert nem is feltétlenül őt kell meggyőzni, hanem a nézők egy részét, vagy legalább remélni, hogy lesz olyan köztük, aki elgondolkodik az érvelésed helyességén, vagy a logikusságán, megalapozottságán, ha nem is ért vele egyet.
Nem valami ilyesmi lenne az az úgynevezett polgári Magyarország?
