Hibáztató ösztön

Csak egy gondolatfoszlány. Észrevettem, hogy a hibáztató ösztön mennyire belénk van nevelve — talán még az óvodai időszakban, vagy talán még korábbról. Ha valami helytelen dolog történik, akkor mindig az az első kérdés, hogy ki volt az, aki tette, ahelyett, hogy konstruktívan állnánk a problémához, például hogy lehet jóvá tenni, hogy lehet elkerülni a jövőben, és megvitatni, hogy miért volt helytelen a cselekedet.

Talán nem is gondolkodunk el azon, hogy mennyire eredménytelen és célszerűtlen dolog azt keresni, hogy ki a hibás. Ha végiggondoljuk nagyon ritka esetben hoz bármiféle hasznot a hibáztatás. Vannak esetek, például amikor bűntényről van szó, felnőtt korban, talán fontos egy éles, rámutató gesztus a társadalom részéről, hogy megértsd, a törvényeink értelmében vétettél, felrúgtad a szabályokat, ezért bűnhödnöd kell.

Gyerekkorban, és minden más, nem bűnügyi kategoriába eső esetnél, például munkahelyi hibáknál viszont semmi értelme az ujjal mutogatásnak. Ha valaki hibázik, nem kellene hogy annyira hangsúlyos legyen a hiba elkövetőjének a személye, mert legtöbbször figyelmetlenségből, vagy tudáshiányból történik a hibás cselekedet, sokszor pedig a hiba nem is egyértelműen köthető személyhez.

Akárhogyan is történt, inkább azt lenne hatékonyabb megvizsgálni, annak tudatában, hogy nem vagyunk tökéletesen hibátlan lények, hogy mi volt az ok, amiért történt, és hogyan lehetne a jövőben esetleg a rendszert, gyakorlatot megváltoztatni, hogy kisebb legyen a hiba bekövetkezésének esélye. Ha nem mindenkinek egyértelmű, hogy ami történt az káros, akkor azt is érdemes megvitatni.

A konstruktív hozzáállás azért is nagyon fontos, mert sokszor nem is egyértelmű a hiba forrása vagy személye. Sokszor csak kényszerből keresünk hibaforrást, hibázó személyt, mert ezt nevelték belénk. Ennek egyértelmű az egyik káros következménye: a hibázó személy vagy a hibaforrás sietős kijelölésével a valódi tények megértését mulasztjuk el. A bűnbak keresésnek az a célja, hogy megoldjunk egy problémás helyezetet. Viszont megoldás helyett ez a módszer csak lezárást, befejezést jelent, és elmulasztja a hiba inspiratív részét: a probléma feltárását.

Van egy másik káros hatása is ennek az ösztönnek, ami a belsőnket, a jellemfejlődésünket károsítja. A gyakorlat, hogy mindig keressünk egy hibát, sokszor arra ösztönöz, hogy saját felelősségünket toljuk át másra, vagy cselekvőképtelenségünket palástoljuk. Én saját magamon is tapasztalva, talán ezt érzem a legnagyobb kárnak amit a hibáztató ösztön okoz. Ösztönszerűen gyors ez a reflex, szinte azonnali hatású, és csak intellektuális reflexióval lehet megállítani, felülbírálni a hibáztató ösztön kategorikus ítéletét.

Talán a gyermeknevelésben kellene elkezdeni, hogy a hibáztató kényszer helyett a tényfeltárást, és a konstruktív megoldásokat helyezzük előtérbe.

Saját jellemfejlődésünknek is jót tenne tehát, ha a megértésre koncentrálnánk, és a nem engednénk a kényelmes, hibáztató ösztönnek.