A bevett szemlélettel ellentétben az alkalmazottság nem létforma. Az alkalmazott egy frankensteini szörnyszülött, ami magától soha nem született volna meg. Fennmaradni csak úgy tud, hogy emberéleteket fogyaszt.

Függetlenül a beosztástól, az alkalmazottakat, a titkárnőtől (hogyne lenne még ilyen!) a vezérigazgatóig, a félelem mozgatja. Minden szinten félnek és engedelmeskednek. Minél feljebb vannak, annál kevesebb az opciójuk és annál nagyobb az arcuk: az ambíció és az ostobaság halálos kombináció. Nincs véleményük, csak véleményecskéjük, ami többnyire hírekből áll össze, mintegy véletlenszerűen, amit ők maguk pillanatok alatt felcserélnek egy másikra, a változó körülményeknek megfelelően. Nincs bennük semmi tartás.

A társadalmi szerződés, amit aláírtak az, hogy eladják az idejük zömét szabad visszaélésre. Ehhez tartják is magukat, az életük árán is. Semmi nem számít, csak az, hogy alkalmazásban maradjanak, Minden Áron fenntartva ezt az amúgy embernek tarthatatlan létformát.

Mivel szinte végtelenül hülyék (függetlenül attól, hogy miben tehetségesek, vagy mit tudnak jól megcsinálni), gerinctelenek és gyávák, alkalmazottakkal kapcsolatban lelki tényezőről tulajdonképpen nem is beszélhetünk.

Mivel fogalmuk sincs mit akarnak, befolyásolhatóságuk szinte határtalan. Azt akarják, amit a szájukba rágunk, és azt rágjuk a szájukba, amit akarunk. Tök mindegy mit. Mivel erre kár túl sok időt pazarolni, az lett a vége, hogy nagyjából mindenki ugyan azokat a trükköket használja, így minden további nélkül elhiszik, hogy például az előléptetések az önmegvalósítás fokozatai, a tizenkétórázás becsületbeli ügy, esetleg a férfiasság mércéje, vagy hogy a jópofaság alap, legyen az munkahelyi csocsó, munka utáni közös piálás, vagy szánalmas játékok még szánalmasabb csapatépítő programokon, esetleg az értékesítők (micsoda beteg megnevezés) éves találkozóján fellépő rock sztárok vadászrepülőkkel és tüzijátékkal (lásd Oracle).

Annyira differenciálatlanok, hogy az sem számít hány évesek. Én például, csak hogy feszegessem a határokat, egyszer egy ötven éves, őszhajú, tekintélyes fellépéssel rendelkező értékesítési igazgatónak, akiről azt tartják, hogy “ügyvezető jelenléte van” (executive presence) harminc évesen azt a jól bevált analógiát használtam (amit mindenki b2b sale vonalon akkoriban), hogy a kliens olyan, mint egy szűzlány, akit meg kell hódítani. Minden egyes beszélgetés alkalmával nyerj egy igent, három után viszont vidd az ágyba, és zárd a deal-t. Bárki, akiben van tartás ezen a ponton simán kizavarna az irodából egy nálánál 20 évvel fiatalabb, leereszkedően beszélő, arrogáns nagyarcot (ahogy én viselkedtem). De mivel nem ez történt, hanem az ostoba birka pontosan úgy viselkedett, ahogy elvárható, vagyis udvariasan színlelte, hogy figyel, és a megfelelő helyeken beszúrta, hogy aha, értem, meg hasonlókat, nem bírtam megállni, hogy rövidre fogjam a találkozót, és távozóban még mellékesen hozzáfűzzem: Eredj, cserkészd be azt a puncit, ne hagyj cserben (go get that pussy, don’t let me down).

Egészen magas pénzügyi menedzser pozíciókba gyakran teszünk kimondottan fiatal kölyköket. A legjobbak! Dolgoznak, mintha másnap nem kellne fel a nap, nincs személyiségük, amit állandóan próbálnak valahogy túlkompenzálni, és a legodaadóbb bürokraták. Nem kérdeznek, csinálnak. Annyiszor változtatok a számokon, és akkor, amikor akarok. No problem. Általában azért nem teszek alájuk jóval idősebb beosztottakat (noha ez tényleg édes megaláztatás lenne), mert azok egyszerűen nem bírják a tempót. Fizikailag. Ebéd után, délután 2-re már használhatatlanok. Egyszer egy ilyennek mondtam, hogy kísérjen el a boltba (volt egy bolt az irodaépületben, ahol lehetett fagyit kapni). Fontos dolgokról mindig a boltba menet beszéltem a vezetőséggel. Ez a kiváló dolgozó 26 éves volt és pénzügyi igazgató. Mondtam neki, hogy szerintem ő high flier anyagból van (gyorsan emelkedő) és elkezdjük előkészíteni (grooming) egy ügyvezető állásra 2-3 éven belül. Fontos viszont, hogy tartson nagyobb távolságot a vele egyébként egyidős beosztottakkal. Felvetettem, hogy ha én az ő helyében lennék, akkor már mától átváltanék magázásra. Gondolkodás nélkül átváltott.

Ez a passzív gondolkodás nélküliség a DÖNTŐ PILLANATBAN mindig dominál. A döntő pillanatban, amikor arról van szó, hogy az alkalmazott megmaradhasson alkalmazottnak, illetve, hogy “kiemelkedhessen” a többi alkalmazott közül, másszóval, amikor lehetősége nyílik karriert építeni.

BUM, TESSÉK! MEGVILÁGOSODÁS!