Babits Mihály: A világosság udvara

(Borbély András jegyzetével)

Ismeritek a bérházak fonákját,
mely valamely üres telekre hátall,
a függőlegesen leszelt tetővel
- akár az utca hasadt volna szét -
a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat,
s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát,
amelyen nem fog semmi napsugár,
s a szomszéd ház egyenes árnyékának
éles vonala elomlik, elolvad?
Ismeritek a négyszög-mélyedést
a hosszú, keskeny, apró ablakokkal,
melyeknek barna, szűk keretjei
egymás fölé ritkásan sorakoznak?
Ismeritek zugán a tört árnyékot,
hová lihegve jőnek meghüsűlni
az utcakölykök nyári délután,
akik kiszedték a kerítés lécét
s gazos tagon métázva gondtalan,
kalap hiján a nap fejükre tűzött?
Ismeritek az árnyas mélyedést,
hol egymagában, hűsebb alkonyattal
lábat emelt s usgyé! a kóbor eb!

Jöttek egy reggel hosszu mérőfával,
spárgával, léccel; — ástak, keritettek
s meg’ méricséltek; póznát vertek szerte
s táblát aggattak: »Bemenet tilos!« -
Majd ujra jöttek malterral, kalánnal,
téglával és szekérrel: ástak, raktak,
fából nagy állványokat eszkábáltak,
léces hágókat, deszkaemelettel,
azon dongott sark, csoszogott papucs,
nyikorgott a talyiga kereke;
görrent a csigás téglaemelőgép
s párosan hordta piros útasát, -
Majd szűnt a munka; nyult a téglamű
csokrot s fedélt nyert; eltisztult az állvány,
leszállt a hágók kettős emeletje,
deszkánként hordta hosszu tengely el -
és meztelen maradt egy friss uj háznak
még szűziesen fehér homloka.
Száradt a ház. A lakók beköltöztek,
uj számozást kapott az utcasor
s a mélyedést mindenki elfeledte.

Csak a házmesterné, ha reggelente
seprő s lapáttal végigjárt hatalma
szemektől elrejtettebb szögein
míg nyelve is lapátként hánya piszkot -
vagy a cseléd, mikor kiszórta a
frissen tört váza drága cserepét
- ügyetlensége kárát palástolni -
ama hosszúkás keskeny ablak résén -
vagy, eleinte, még az asszony is,
ha gyertya nélkül, mert a gyertya drága,
kamrában néha szerte rakosgatván
levert a polcról hébért, köcsögöt,
s bosszankodék a szomszéd uj falára
mely árnyékával kis tárát betölté -
csak ők emlékeztek hálásan olykor
e csöpp szögletnek létezésire
s nevezték német szóval, mely be sem megy
versembe: Világosság Udvarának.

Lucus a non lucendo — mert valóban
a világosság nem hatott ide
s mélyét nem érte soha napsugár,
csak oly kevéssé mint a kútak mélyét,
csak peremén vetett rövid szegélyt
napszak szerint, felváltva, más falára.
Mélyén tojáshéj, váza cserepe,
csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét
és ujságfoszlány, széttépett levél
- ki tudja kinek az írása rajta? -
szüz összevisszaság között hever
szemtől bizonytalan időre rejtve.
Mert bárha néha, lakomák után
egy kábult fej és felkavart gyomor
émelygésében frissebb légre vágyva
kinyitná rése homályüvegét,
tekintete idáig el nem érne,
sötétben veszne el e szurdokalj.

S így míg a nagy ház hármas emeletjén
folyton folyik az élet üzleti
s tenyérnyi hely sincs hol lakó ne nyüzsgjön
a földszint boltjától a tűzhelyig,
melynél unottan gubbad a család,
az első emelet úrilakáig
és a poloskás ágyakig, melyekben
nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad:
addig van a háznak egy szöglete
- mint régi kastély titkos rejteki -
hová láb, fény és mozgás el nem ér,
mely némán gyüjti egy jövendő napra
folyton növekvő piszka halmazát;
egy kis hely az élet zajától mentve,
még jobban mentve, mint a temető.

Miért mondám el ezt? Nem is tudom,
csak gyakran oly nyomasztón jut eszembe,
ha járok a bérházak folyosóin
s kinézek holmi keskeny ablakon, -
s nem tehetém, hogy egyszer el ne mondjam -
Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?

A Lichthóf archeológiája

(jegyzet)

Ha kellő absztraktsággal akarnánk megfogalmazni a témát, akkor ez a vers: tér és idő minimálmátrixa. Mi történik a helyekkel? Egyáltalán mi egy hely? Ha a versre hallgatunk, a Lichthóf egyrészt itt egy nem-hely, vagy bizonyos helyek fonákja/negatívja, mely egy hasadás nyomát viseli magán: levált és elkerített terület, ami elvileg nem tartozna már az emberi lakóterekhez.

Sajátos hangsúlyt adhat az első strófa térleírásának, ha meghalljuk benne egy másik, a térhez létállapotot kapcsoló vers visszhangját, Pilinszky János Apokrifjét. Az „Ismeritek…” ismétlődő kérdő megszólítás a Pilinszky-szöveg első szerkezeti egységében is fontos retorikai elem:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

A retorikai szerkezeten kívül a helyek megnevezései is hasonlóak, eleve metaforikus vagy tudati terekre gondolunk: „mélyedés”, „árnyas mélyedés”, „nyirkos alj” (Babits); „gyűrött föld”, „gödör”, „dermedt vályú” (Pilinszky). Mindkét szövegben erős nyomatékú a „hasadt” szó, Babitsnál igeként, Pilinszkynél melléknévként. Persze a különbségek is fontosak: A világosság udvara még szorosabban kötődik egy konkrét tér leírásához, s ez a tér negativitásában vagy elfojtott jellegében is az emberi lakóterekhez, tehát a szociális élet tereihez viszonyul; Pilinszkynél, noha felismerhető a koncentrációs tábor konkrét térbelisége, mégis egy általánosabb, a humanitástól elszakadt kreatúra-helyzet negatív egyetemességének megfogalmazásáról van szó. A különbséget pontosan jelzi, hogy a két tér emberi szereplői egyik helyen a gyerekek, akiknek tiltott játszóteréül szolgála ez a tér, a második esetben pedig a gyerekek helyén, mint egy hirtelen képvágás hatásaként, már a fegyencfejet látjuk.

Különös súlyt ad a két vers közti párhuzamnak a továbblépés is: Babitsnál „Jöttek egy reggel hosszú mérőfával”, Pilinszkynél „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten, / a haragos ég infravörösében.” Az előbbi esetben különféle technikai eszközök helyettesítik az embert, megjelenik a technikai állványzat, majd Pilinszkynél egy arcától megfosztott „humanoid” lény „lépked hangtalan”. Sajátos összefüggést sejthetünk a két helyzet között: noha történelmileg és líratörténetileg két különböző fázisról van szó, egyrészt a technika mint eszköz az ember kezében és másrészt a technológia mint háború, az emberi megszüntetésének lehetősége, az ember ellen fordult technológia „léttörténetileg” mintha ugyanahhoz a korszakhoz tartozna. A mérőfát, a kalánt, az állványokat mint a tér elfoglalásának eszközeit végül a bot és a rabruha helyettesíti. És marad valami, ami végletes kifosztottságként ugyan, de ellenáll a technikának.

Babitsnál a befalazott/beépített helyhez az emberi viselkedés kifordított fonákjai, a tévedések kapcsolódnak, amiket tiltás súlyt. A helyet „mindenki elfeledte”, amire csak tiltott helyként „emlékeztek hálásan olykor”. A töredékek, a fölösleg, a maradék, a szemét helyévé válik a Lichthóf, ami maga lesz a technikailag újjászervezett élet elfojtott rétege, sőt a technikai állványzaton kívüli lehetőségek egyetlen helye, ahol nem érvényes semmilyen rendszer, s ilyen értelemben érintetlen még, ahogy Babits mondja: „szűz összevisszaság”, melynek idő- és térbeli kiterjedése beláthatatlan.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a rendetlenség helyéhez, a szűz helyhez valamifajta vágy kapcsolódik, a rendszeren kívüliség vágya. A szűz hely egy nem lehetséges idő, egy lehetetlen történelem helye, melynek nincsenek eszközei és intézményei, ahol az „élet üzleti”, a „tűzhely”, a „család”, az „úrilak”, a „nyomor” és a „gyönyör” nem rendezkedett be/nem tud berendezkedni. Mégis ez az a hely, ezt sugallja a Babits-szöveg, mely ha negatívan is, de összegyűjti az idő különféle aspektusait: a jelen számára tiltott, a múlthoz egy még régebbi, a múlt számára is rejtve maradó rejtélyként kapcsolódik, „mint régi kastély titkos rejteki” — s mégis mint a jövő lehetősége mutatkozik meg,

hová láb, fény, és mozgás el nem ér,
mely némán gyűjti egy jövendő napra
folyton növekvő piszka halmazát
,
egy kis hely az élet zajától mentve,
még jobban mentve, mint a temető.

Bizonyos értelemben mindhárom időbeli aspektuson túlmutat: a jelen számára nem-hely, a múlt számára titok, a jövő számára pedig a holtak föltámadásának eszkatológiai idejénél is „mentebb”: nem az ítélet, nem az igazság, nem a beteljesülés helye.

A töredékek és haszontalanságok anarchikus bősége, a szűz szoba, a titkos, sőt legtitkosabb vágy ideje vagy helye, mely kívül van téren és időn. Fölösleg és maradék, ami a mégis a legmaradandóbb, mert túlmutat az időn, mégis a vágy tárgyaként annyira konkrét, hogy számunkra, időbe száműzött lények számára elérhetetlen marad. Ha ez a szemétdomb a Paradicsom helye lehet (?), amiből ki vagyunk űzve, akkor a Paradicsom maga az immanencia lenne, a par excellence nem-metafizikus hely. Mi pedig arra vagyunk ítélve, hogy örökösen el akarjuk igazodni, rendet akarjuk tenni a szűz összevisszaságban.

Mennyiben világítja meg — megfordítva a hatástörténeti folyamatot — A világosság udvara az Apokrifet? Annyiban, hogy amíg az Apokrif eszkatológiája nagyobb általánosságot tulajdonít a konkrét helynek, vagyis eszkatológiai szintre helyezi a teret, Babits konkrét térleírása visszahelyezi a konkrétumok szintjére: az immanenciába az eszkatológiát. Az Apokrif harmadik része majd visszatér azokhoz a periférikus, rendszeren kívüli és rendeltetésüket vesztett tárgyakhoz, melyek Babitsnál végig ezen a konkrét szinten maradnak: „tojáshéj”, „konyharongy”, „üvegnyak”, „toll”, „szemét”, „újságfoszlány”, „széttépett levél”. Ha ezeknek Babitsnál „paradicsomi” jelentést tulajdonítunk, akkor ugyanígy a „halott redő”, az „ezer rovátka”, az emberi arcok „törmeléke”, a „ráncok” és az „üres árok” képeinek — túl az allegorikus olvasási kódon — nem csak eszkatológiai, hanem paradicsomi jelentést is tulajdoníthatunk („Valamikor a Paradicsom állt itt.”). Mintha a végidők utánja és a kezdet előttje (Végítélet és Paradicsom) ugyanaz a hely nélküli hely lenne. Ez a szűz hely nem az időben van, csak a vágy sejti hol-létét, a történelem nem.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.