Annapurna Conservation Area (október 14 -22)

Versenyfutás a felhőkkel

Azt hiszem az egész kirándulás elejétől fogva számomra ez volt a legjobban várt rész. Hogy hogyan is jutottunk el idáig, mármint a döntésig? Leírom:

Először is miért fárasztjuk magunkat viszonylag kimerítő, többnapos — egész napos mászással? Hát jó kérdés. Nincs egy tipikus hegymászós-túrázós alkatom /nulla hátizsákkal is 15 kilót cipelek :) vagy inkább :(/ viszont valahogy az utóbbi 3–4 évben, amikor csak tehettük és volt szabadidőnk meg elköltenivaló pénzünk, mentünk és túráztunk. Mentünk melegben, esőben meg hóban is. És valahogy mindig egyre kicsit nehezebbre, magasabbra, meredekebbre vagy valamilyen szempontból különlegesebbre sikerült a túra (persze mindez nyilván Magyarország és Írország viszonylatban, ami valljuk be egyik sem a magashegységek netovábbja, de azért mindig találtunk kihívást). Szóval egyértelmű volt, hogy a mostani kirándulás alatt is kell, hogy legyen valami túra és hát ha az ember Nepálba megy, szégyen nem túrázni legalább egy kicsit a Himalájába… Bár hogy őszinte legyek, nem tudom mi volt előbb: a túrázni akarunk — kezdjünk Nepálban vagy a kezdjünk Nepálban — és menjünk túrázni is. Szerintem valahol kicsit feszegetni akartuk a határainkat és inkább az első gondolat helytálló, de ki tudja… :)

Másodszor miért Annapurna? Az elején még azt gondoltuk, hogy az Everest Base Camp-hez szeretnénk gyalogolni, aztán mikor utánaolvastunk rájöttünk, hogy nem ez az, ami nekünk való, hiszen a táj viszonylag egyhangú (persze gyönyörű, csak egyforma), a túra egyirányú, tehát pontosan ott jössz vissza, ahol már előtte felmentél és végül csak repülővel lehet eljutni a túra kezdőpontjához, Luklába és az odavezető repülőút elég rettegett, mert bár csak 25perc, elég veszélyes, nem ritka, hogy lezuhan a repülő… Ezzel szemben az Annapurna régió (busszal elérhető Pokharából) rengeteg lehetőséget rejt magában: sok túraútvonal, kombinációs lehetőségekkel, rengeteg hegycsúcs egy helyen, sok kulturális látnivaló (különböző népcsoportok, törzsek, nyelvek, szokások egynapi távolságra egymástól). Egyszóval nagyon színes az egész. Mindemellett körtúrát lehet tenni. Ez kell nekünk. Nagyon szerettük volna a 16–21 napos Annapurna Circuit-et megtenni, de be kellett lássuk, hogy egyrészt későn találtuk ki és nem tudtunk volna gyorsan annyi pénzt kivenni (legalább 5napig kellett volna még atm-ezni), másrészt nem voltunk benne biztosak, hogy magashegyi élményeinket (ami eddig pontosan nulla darab) ilyen magas szintről kell indítsuk (Thorong La Pass: 5416 m, itt már eléggé bejátszik a magashegyi betegség). Szóval úgy döntöttünk, hogy az Annapurna Base Camp (4130m) lesz a mi túránk, ami kevésbé magas és kevésbé hosszú, viszont bevezet egy hegycsúcsokkal körbevett természetes arénába. Persze aztán a hegy majd máshogy alakítja ezt… :)

Elmaradhatatlan Ginger Lemon Tea

Harmadszor guide és porter (vezető és hordár) vagy legyünk a magunk urai? Hát ezen nagyon sokat gondolkoztunk és jól utána is olvastunk. A legtöbb ember vagy szervezett csoportos túrán vesz részt vagy pedig saját vezetőt meg hordárt bérel fel, akik mutatják az utat és viszik a te cuccaidat, szóval neked csak magadat kell cipelni meg a fényképezőgépet. Az első opciót teljes mértékben kizártuk, nem akartunk másokhoz alkalmazkodni semmilyen szinten, hiszen, ha te vagy a béna, akkor rossz, hogy miattad nem haladnak, ha te vagy a gyors, akkor meg rossz, hogy ne érezzék azt, hogy haladni akarsz, ráadásul mi van, ha pont tök nem szimpatikus emberekkel kell ezt az élményt megosztani? Szóval csoporttal nem megyünk, ez biztos. Viszont képesek vagyunk-e elnavigálni egyedül? Mi van, ha eltévedünk? Mi van, ha történik valami? Hogy bírjuk el a cuccainkat? Úgy döntöttünk, hogy képesek kell legyünk minderre… :)

Első nap: Pokhara — Birethanti — Tikhedhungga

És elindultunk… :) Persze, hogy semmi se kezdődjön zökkenőmentesen az utolsó atm-ezésnél nem volt pénz az atm-ben, szóval vadásznunk kellett egy másikat, ami elfogadja a kártyánkat és ad is ki pénzt… aztán taxiba ültünk és megindultunk hegyirányba. Nem igazán autentikus élmény taxival kezdeni a túrát, de ha helyi busszal mentünk volna, akkor 5x olyan hosszan zötykölődünk és kb. (meglepően) ugyanannyiba került volna a buszjegy, szóval mivel ma már gyalogolni akartunk, ez volt a legjobb választás.

Birethantiban átestünk az első ellenőrzésen és hivatalosan is beléptünk az Annapurna régióba. Sétánk a gyönyörű türkizkék, gyors hegyi folyó, a Mudi folyó mellett kezdődött, amit mindkét oldalról felfelé magasodó, teraszos rizsföldek, erdők, falvacskák öveztek. Az út szépen lassan emelkedett és teljesen egyértelmű volt. Megnyugodhattunk: nem kell vezető, nem fogunk eltévedni, már csak azért sem, mert nem voltunk egyedül. Számtalan emberrel találkoztunk le is, fel is. Voltak helyiek: 100éves nagymamák rohangáltak fel meg le, miközben mi izzadtunk és bottal kaptattunk felfelé. Voltak turisták csoporttal vagy csak vezetővel meg hordárral. És itt könnyebbültünk meg másodszor, hogy megint jól döntöttünk, nem kell hordár. A táskánk fejenként 7–10kg volt (meleg kabát, váltó pólók, hálózsák, napi kaja meg sok-sok víz és a gyógyszerpakk (ez talán sok felesleges súly, de ha kell, akkor nagyon kell, ezt megtanultuk Kambodzsában). Ez akkora súly, amit még épp elbírtunk felfele és minden belefért, ami kellett. Az utat megelőzően rengeteget pakoltunk: kiszedtünk, beraktunk, szelektáltunk, mire megszültük a 2táskát. Viszont abban a pillanatban, mikor megláttuk a szerencsétlen hordárokat, minden értelmet nyert. Ezek a helyi fiúk-férfiak, akik legtöbbször alacsonyabbak és olyan 20kg-mal könnyebbek is, mint az átlag fehérember iszonyat súlyokat cipelnek a hátukon egy fejre erősített pánttal tartva azt. Szívünk szakadt meg mikor láttuk őket jól megpakolva fel vagy le kaptatni a hegyről a turisták cuccaival (egy hordár 2 turista cuccával plusz a saját kistáskájával) napi 20dollárért!!! Persze az itt nagy pénz, de valahogy nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki az én cuccom cipeli helyettem. És akkor jön az a gondolat, hogy viszont ha nem cipeli, akkor miből tartja el a családját… Szóval most segítesz vagy kizsákmányolsz? Meg például mi van, ha 60 évesen (és sokan vannak ilyen idősek) szeretnéd megmászni a hegyet, de cipelni már nem tudsz, örülsz, ha felérsz. Akkor az elfogadhatóbb, mint ha fiatalon csak lusta vagy? Hát nehéz kérdések ezek, de úgy gondolom, hogy mi így döntöttünk jól. Így éreztük jól magunkat.

Előttünk haladó csoport és a hordárok

A napot Tikhedhunggában fejeztük be, egy kis település az előbb említett folyó mellett, vízesés közelében, a völgy mélyén, de már bent a hegyek között. Itt már nem jár sem autó, sem motor, mindent, amit el kell juttatni A-ból B-be azt vagy ember vagy ló viszi a hátán. Ez már a hegyi emberek hazája. Szállásunk egy kis szoba, két db ággyal, egy kedves tulajjal, akinek mi voltunk az egyetlen vendégei aznap. A szállás ára nevetséges, csak egy jelképes összeget fizetsz (100ft, igen száz ft), viszont a trükk ott van, hogy ott kell egyél-igyál és az drága. Mondjuk érthető is, hiszen ide fel kell szenvedni minden egyes falatot.

Tikhedhungga

Első napunkon ízelítőt kaptunk a tájból, az emberekből, az útból. Korán fekszünk, hogy korán tudjuk kelni. Holnap az első szakaszon 800m-t kell emelkedni egyben, kis lépcsőkön felfelé haladva és 10től a völgy azon oldalára fordul a nap, ahol mászunk, úgyhogy igyekeznünk kell majd, ha nem akarunk nagyon megégni.

Második nap: Tikhedhungga — Ulleri — Ghorepani

Ezt a napot el tudnám intézni egy mondattal: mászás felfele meg mászás és mászás és még több mászás… :)

A napot nagyon korán kezdtük, hogy sokat tudjunk menni a hűvösben. Az útikönyv meg a térkép is 3 szakaszra osztotta a mai napot. Első szakasz: 800m mászás fel a völgyből a hegy oldalán Ulleribe, meghalsz! :) Második szakasz: további 500m, ami már nem olyan meredek, csak soká’ tart… Harmadik szakasz: egyenes séta.

Na az első szakasz stimmelt, csak mentünk-mentünk fel, egyesével véve a sok kis lépcsőt. Ezek nem igazi lépcsők, hanem a helyiek a kövekből összeigazgattak valami lépcsőszerűt, hogy megkönnyítsék a saját meg összvéreik dolgát. Ahogy egyre jobban haladtunk felfelé a hegyen, egyre gyönyörűbb lett a táj, egyre jobban ráláttunk az alattunk rohanó folyóra, a szemben lévő falvak pöttyözte hegyoldalra, meg a hegyek mögött magasodó még több hegyre. Hihetetlen, hogy emberek élik mindennapjaikat ilyen helyen. Egyrészt tudják-e, hogy micsoda kilátásuk van és milyen lélegzetelállító helyen laknak, vagy nekik mi sem természetesebb, mint szakadék fölött húzódó peremre házat építeni, vagy naponta többször megtenni a 800m szintemelkedést, hogy ennivalót vigyenek le meg fel. ÁÁÁ hihetetlen minden. És az sem zavar, hogy minden 15percben meg kell állni pihenni vagy, hogy már az első 20perc után nincs hova tovább összeizzadni a pólót, mert már csurom vizesek vagyunk, vagy hogy a tervezett vízkészletet jóval idő előtt felszívjuk vagy, hogy a helyiek csak úgy suhannak el mellettünk még azok is, akik nagy cuccokat cipelnek. Mi szépen szötyörgünk a saját tempónkban, megnézünk minden kilátást és magunkba szívjuk ’a Hegyet’.

Peti őszinte mosolya félúton Ulleribe

Mikor felérünk Ulleri-be, hálásak vagyunk, hogy vége a durva szakasznak. Meglátogatunk egy iskolát, ami sajnos zárva, mert most egy hónapos szünet van, úgyhogy csak kívülről nézzük meg. Majd egy órát pihenünk egy „étteremben”, aminek a tetőteraszáról iszonyatosan gyönyörű a kilátás. (Persze a havas hegycsúcsok most sajnos nem látszódnak, az a vonat már 9 órakor elment, de így is szép minden, mintha a felhőkben úsznánk.) Megiszunk egy jó nagy adag citromos-gyömbéres teát, a helyiek erre esküsznek: Ginger Power! :)

Belépve a második szakaszba, rájövünk, hogy nagy átvágás ez a ’nem olyan meredek’ jelző… Az igaz, hogy vannak kevésbé meredek részek is a nagyon meredekek között, dehát így is kapunk egy viszonylag elég meredek szakaszt csak sokkal hosszabban… :) A táj egyre lenyűgözőbb: folyók rohannak le a hegyekről, hegycsúcsok bukkannak ki a felhők mögül, van ahol sűrű felhőben haladunk, van ahol kis faluk mellett, van ahol szakadék peremén, van ahol sűrűn mohával benőtt erdőben, mint egy igazi tündérmesében. A táj leírhatatlanul gyönyörű és sokszínű. Csak magamat tudom ismételgetni, úgyhogy innentől minden mondat végére képzeljetek oda egy: a táj gyönyörű-t! :) A második szakasz végén már nagyon kivagyunk, a táskáink egyre nehezebbek, pedig a vizeket már kiittuk, a lábaink már fájnak, de azért lelkesen lépünk be a harmadik szakaszba, ami már sokkal barátibb, mint az első kettő, de véletlenül sem egyenes séta… Itt tanuljuk meg azt a kifejezést, hogy ’nepáli egyenes’, ami azt jelenti, hogy (hogy is volt matekból a vektoroknál, valami vektorok eredője asszem: hogy az nulla nade közben fel is meg le is), szóval így tettünk meg nulla méter szintkülönbséget a harmadik szakaszban, hogy közben fel is másztunk, le is másztunk és nem is keveset… :)

De a lényeg, hogy még szürkület előtt megérkeztünk Ghorepaniba, elfoglaltuk szállásunk a tűzhely fölötti szobában, ami szuper szerencsés véletlen volt, hiszen itt már elég hidegek voltak az esték, megtöltöttük bendőinket és nyugovóra tértünk, hogy holnap 4kor frissen-fitten kelhessünk napfelkeltét nézni…

Fogadóbizottság Ghorepaniban

FOLYT. KÖV. :)

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.