Harmadik nap: Bajawa

Az ülepünk már nagyon várta ezt a napot, hiszen két nap napi 8–10 órás útonlevés után szükség volt egy kis mozgásra és nem-fenéklapító programra. :)

Na persze ez távolról sem jelenti azt, hogy nem ültünk motorra. Az eddigi egyik legjobb reggeli után (a szállásnak holland tulajdonosa volt és ő ragszkodott a tisztességes reggeli menühöz: volt házi kenyér, ami nagy ritkaság Indonéziában, sajt — ez szintén, rántotta, frissen turmixolt gyümülcslé és palacsinta házi mangó lekvárral) nyeregbe pattantunk és ellátogattunk két közeli törzsi faluba, ahol a lakók vállaták, hogy megőrzik tradícionális életmódjukat, ruhájukat maguk készítik meg tulajdonképpen mindent maguk csinálnak, a házukat is beleértve. Cserébe az államtól kapnak egy kis támogatást és ha néhány turista arra jár akkor kedvesen, adomány fejében körbevezetik őket. Mivel olyan sok turista nem jár Floresen, gondoltuk, hogy ez egy tényleg autentikus élmény lesz. Sajnos tévedtünk…
Mikor megérkeztünk az első faluba, Luba faluba, vártuk, hogy a törzsfőnök fogadjon minket és odaadhassuk az adományt, mert így szokás. Hát a törzsfőnök pont aludt, mikor mentük de azért adományoztunk meg beírtuk magunkat a nagy könyvbe és beengedtek. Szép lassan körbesétáltunk és maga a kis ‘falu’ tényleg nagyon érdekes volt. Kb. 15 házikó kör alakban szegélyezett egy közösségi teret, ahol egy áldozati kőasztal volt meg más szentélyszerűség illetve néhány néhai törzsfőnök sírja. A házak bambuszból készültek, a tetejüket meg valami fű-nádszerűség borította. A lakók kint ücsörögtek a házuk előtt és vagy pihiztek vagy szőttek vagy készítették az ebédnekvalót.

Egy ősöreg nénike ragaszkodott hozzá, hogy készítsünk fényképet. Én örültem ennek a lehetőségnek… Aztán ahogy kattant a kamera, máris tartotta a kezét, hogy fizessünk… ez ment körbe-körbe, úgyhogy kicsit lelombozott minket a helyzet és persze nem fényképeztünk. Vegyes érzések voltak bennünk: egyfelől persze érdekes látni, hogy éltek-élnek ezek az emberek, másrészről pedig nagyon kiábrándító, hogy az értékőrzés mellet valahogy ő maguk is saját kultúrájuk árucikkei lettek. Nem volt jó érzés…

Az eredeti terv szerint 2 ilyen falut látogattunk volna meg aznap. Elgondolkodtunk, de úgy döntöttünk, hogy adunk még egy esélyt a dolognak és átmentünk Bena faluba.

Bena

Ez a falu sokkal nagyobb volt, mint az előző. A törzsfőnökkel itt sem találkoztunk, de volt egy fogadóember, aki az adományunkért cserébe a nyakunkba akasztott egy sálat, amit kötelező volt viselnünk a faluban.

Ikat sál és frissen vásárolt fahéj

A házikók itt is köralakban helyezkedtek el a főtér körül, de mivel a hegyoldalban voltunk, így az egész tér szinteződött. A falu előtt hegyek, mögötte völgyek és körbe-körbe meg erdők voltak. Gyönyörű táj.

Leültünk az egyik nagy kőlépcsőre és próbáltuk visszapörgetni az időt oda, ahol még ennél is több fa volt, ahol nem voltak utak és napokba telt mire a hegyeken keresztül eljutottak egy nagyobb településre és ahol az eberek elszigetelten pontosan azt csinálták, mint amit előttünk bemutatnak. Csak igaziból.

Merengésünkből a hazaérkező kisiskolások zaja rántott ki, akik egyen melegítőjükben rohantak lemálházni az iskolatáskát magukról. A falu békéje egyszerre elillant. Mi is körbebeszélgettünk, vettünk fahéjat egy bácsikától, próbáltunk néhány szót beszélgetni egy ikat-szövőnővel és megdícsértük az egyik ház tulajdonosát, akinek a legtöbb bivalykoponya volt kifüggesztve az ajtófélfájára, majd szép csöndben visszaballagtunk a motorhoz.

‘Legkoponyásabb ház’ díj nyertese :)

Hát őszintén szólva kettős érzéseink továbbra is megmaradtak. Összességében örülünk, hogy láthattuk ezeket a helyeket, természetközelibbek, mint amikhez valaha is közünk volt, de áltatnánk magunkat, ha azt gondolnánk, hogy egy elszigetelt kis népcsoport mindennapjait figyelhettük meg, akik jó messze vannak a civilizációtól. Inkább olyan élmény volt, mint egy skanzen, ahol a pék meg a szövőnő délután 4-kor nem veti le a ruháját, ül autóba és megy haza… Skanzen élő szereplőkkel…

Hogy oldjuk a bennünk kavargó érzéseket, úgy döntöttünk, hogy elmotorozunk egy hot spring-hez. Bár termálvíz van otthon is, meg itt jó meleg van az ilyesmihez, de azt hallottuk, hogy nagyon jó kis hely és megéri megnézni…
Először is odafele teljesen eltévedtünk. Nem egyszer. És így kerültünk olyan falucskákba, ahol szerintem még sosem láttak fehér embert, mert az összes kisgyerek kirohant az utcára és mindenki integetett meg kiabált, valaki meg is csipkedett minket :). Mivel angolul nyilván nem beszéltek, mutogatással meg az ‘air panas’ (meleg víz) kifejezéssel operáltunk kb minden 5percben éééés megtaláltuk a melegvizes forrást! :)
…És de még milyen jól tettük, hogy eljöttünk ide. Ez a hely valami hihetetlenül különleges volt, mint egy mesebeli tündérforrás a Gyűrűk Urában. Először is minden, de tényleg minden természetes volt!! Ha egy ilyen lenne otthon, akkor egyrészt tuti Magyarország top 1 attrakciója lenne, másrészt szerintem nem lehetne használni csak a hely mellett kiépített medencét, ahova a víz ki van vezetve.
Nade a hely: szóval van egy forrás, ami a föld alől tör fel és belebugyog egy természetes medencébe, ami egy kis alagúton keresztül egy patakban folytatódik, a patak egy kis vízesésben végződik és a lezúduló víz egy másik patakba ömlik. A találkozó meleg is hidegvíz összeolvad és együtt folytatják továb az utat be a fák közé.

A ‘fotelben’… :)

A feltörő melegvíz 40–60 fokos és kristálytiszta, a patakmeder kavicsos és érdekes sárgás-kékes-zöldes kicsapódásokkal vannak bevonva a nagyobb kövek farönkök, amik hosszabb ideig a vízben álltak. A másik kis patak hideg, de ahol összeömlik a meleggel ott a melegebb víz kicsit felfelé is melegít és a lezúduló víz simára mosta a köveket, igazán szuper kis medencéket alakítva itt ki.

A két patak találkozásánál

Mivel hétköznap mentünk, alig volt valaki, csak egy-két helyi szállingózott be fürödni (a legtöbben ide járnak tisztálkodni a környező falukból, ahol nincs lehetőség fürdésre). A helyieknek meleg ez a víz, de mi kipróbáltuk az összes részt: a medencét ahol feltör a víz, a patakot, a vízesést meg a lentebbi részt is. A kedvencem a patak sodrás által kimosott oldalmélyedései, ahol a lecsiszolt nagy sziklákra le lehet ülni, mint egy víz alatti fotelbe. Petinek kicsit meleg volt ez a rész, az ő kedvence a vízesés alatti medencék.

Leírhatatlan élmény, a természet remekműve, az egyik kedvenc helyem eddig. Annyira élveztük a wellnesselést, hogy természetesen ránk szürkült, így a visszafele utat ismét sötétben tettük meg, de sebaj! Fantasztikus nap volt!

Negyedik nap: Bajawa — Moni

Kiélvezve az isteni holland reggeli minden egyes morzsáját ismét nyakunkba vettük a kilométereket, hogy a nap végére eljussunk Moniba, a híres Kelimutu vulkán lábaihoz.

Mostmár igencsak mélyen bevettük magunkat a sziget belsejébe és ennek több látható jele is volt: egyrészt az út kevésbé jó, de annál kanyargósabb, meredekebb és vadabb a növényzet az út mentén. Másrészt egyre feljebb haladtunk a hegyek között és így egyre gyakrabban találtuk magunkat óriási köd burokban, ahol hűvösebb idő és gyakori esőpermet nehezítette a motoron ülést. És harmadrészt a legláthatóbb jele annak, hogy messze voltunk mindentől, hogy az út menti kis településeken az emberek hihetetlen kedvességgel és érdeklődéssel integettek felénk. A mosolygás ragadós… Azon kaptuk magunkat, hogy mindenkinek integetünk és Peti egyszer-egyszer odabiccentett a nagy öregeknek, mint faluhelyen a szomszéd Józsi bácsinak. A legjobbak a gyerekek: amint megláttak minket, mindenki rohant a motor felé, majd mellett, majd után, kiabálták, hogy ‘bulé, bulé’ (fehér külföldi) és nyújtották a kezüket, hogy belepacsizzunk és akivel sikerült ‘összecsapni’, az volt a király és összekuncogtak.

Mindenhonnan üdvrivalgás… :)

Az emberek itt egyszerűek és boldogok. Együttélnek a természettel és egymással. Keményen dolgoznak, elveszik a természettől amire szükségük van és nem többet. A Nappal kelnek és a csillagokkal fekszenek és szegényes kis sufnijaikban, a földre lerakott matracaikon is boldogat álmodnak. Ezt csak szeretném hinni, de hogy valóban boldogok-e? Nekem úgy tűnik…

Gyönyörű helyeken kanyarog az út: hegyek között, kis falucskák mellett, hosszan végig a tengerparton, majd egy nagyváros után ismét be a hegyek közé, hegyomlások mellett, sűrű erdők fölött.

Muszlim halász falu a parton
Két vulkán között valahol

Útközben mindenféle emberekkel találkoztunk. Megálltunk pihenni és egy motor (hűtőládával felszerelve) állt meg mellettünk, hogy vegyünk fagyit. Vettünk. Aztán kép is kell, ahogy esszük a fagyit, mert -ha megengedjük- akkor ő ezt reklámra használná. Reklámarcok lettünk… :)

Jól jött a frissítő, mert a Monihoz vezető utolsó egy harmad szakasz, ami olyan kanyargós hegynek felfelé, hogy nincs is rá szó még előttünk állt és Petinek össze kellett szednie minden koncentrálóképességét, hogy épségben megérkezzünk…

Show your support

Clapping shows how much you appreciated emi bekpek’s story.