Liveaboard Flores és Lombok között (december 9–12)

…avagy az életreszóló élmények a komfortzónán kívül kezdődnek…

Első nap: sárkányok földjén — Komodo és Rinca

Mielőtt a sárkányos részre térnénk (hiszen oda még el is kell jutni) engedjétek meg, hogy meséljek kicsit arról, hogyan is jutottunk fel a hajóra.

Szóval eddigi kirándulásaink során igyekeztünk minél több kalandot belezsúfolni minél kényelmesebb keretbe. Értem ezalatt, hogy például helyi buszon tömegnyomorban utazni vagy kis bódéban helyi olcsó kaját venni abszolút belefért, mert egyrészt autentikus élmény, másrészt spóroltunk, hogy tovább legyen mit költeni. De egy dologra mindig törekedtünk, mégpedig arra, hogy amikor alszunk -vagy épp nem vagyunk a szálláson-, akkor biztonságban érezzük magunkat és a cuccainkat, tehát legyen saját szobánk, nem pedig dormitory. A szobának pedig egyetlen kritériuma volt: nem kell luxus, sem reggeli, sem légkondi, sem tv, sem wifi, sem felesleges bútorok, sem törölköző meg fürdőszobai pipere cuccok, sem semmi extra, lehet kicsit lepattant is — sőt belefér a lokális állatvilág is, DE legyen egy saját wc-fürdőszobája! Ez egy olyan dolog volt, amit mindketten fontosnak tartottunk és úgy gondoltuk, ha már mi határozzuk meg a költségvetésünket és tulajdonképpen mindent ebben a 6 hónapban, akkor ez az a kényelem, ami számunkra nem ér meg annyi rajta spórolt pénzt, hogy kihúzzuk a komfortlistáról. (Persze voltak olyan helyek, ahol nem volt választás, pl Himalája teteje, de ott ez nyilván része volt a tervnek.)

Szóval jött az ötlet, hogy hajózzunk. Két választásunk volt: az egyik egy gyönyörű fapadlós, saját kabinos, jet skivel felszerelt vitorlás illetve kis jacht változata, ami elvitte volna a maradék költségvetésünket. Így maradt a második opció, ami annyiba került, mint a repjegy és egy napi túra a sárkányokhoz együtt, viszont volt benne sokkal több program. A dolog hátulütője maga a hajó, ami a célra átalakított halászhajó volt. A lenti részen volt a közösségi tér (két oldalt vékony pad és a padló), az étkező (padlóra leterített szőnyeg), a hajó orr (ahova nagyon király volt kiülni, főleg a naplementében), a ‘pilótafülke’, a motorház — konyha — személyzet fekvőhelye (ezt nem véletlenül írtam kötőjelekkel, ugyanis ez mind egy és ugyanaz a tér volt :)), és a wc (lyuk a padlón alattad hullámzó tengerrel). Tusoló nem volt, mivel az egész hajón nem volt folyóvíz. A főzés, ivás palackozott vízzel, a wc és kézmosás tengervízzel történt. Mindezek felett volt egy nagyon pici-alacsony második szint, ahol négykézláb kellett elmanőverezni a matracodig. Ezek persze nem így voltak tálalva, de nyilván konkrét kérdésre, nem lehet mismásolni, szóval körülbelül tudtuk, hogy mire is számítsunk.

A hálóterem: Peti matraca az előtérben, a mellette lévő kis lyukon másztunk le.

A döntés rajtam múlt és kis hezitálás után végülis úgy döntöttem, miért ne?Majd megoldom a tusolást valahogy (nekem ez azért volt fontos, mert nagyon érzékeny a bőröm a tengervízre, ha nem mosom le azonnal, akkor nagyon viszket és iszonyatosan fáj). Szóval visszamentünk jegyet venni, mire közölték, hogy csak 2 nap múlva indul a hajó a tervezett holnap helyett, mert most tök nagy vihar van a tengeren és veszélyes… Hát igen, nem nagyon kalkuláltunk azzal, hogy így az esős évszak kezdetén akadhatnak problémák az időjárással, de jó volt hallani, hogy legalább felelősségteljes a legénység és nem indulunk minden áron…

Felvirradt az utazás napja és kíváncsian másztunk fel a hajóra. A cuccainkat besüllyesztették a hajó fenekére (még szerencse, hogy pakoltam külön kistáskát 4napra), mindenki elfoglalta matracát, aztán ülőhelyét a kispadokon és kisiklottunk Labuan Bajoból. Szikrázó napsütés volt, sehol egy gonosz viharfelhő. Jó kezdet! Néztük az egyre távolodó Flores halászhajókkal tömött kikötőjét, a mögötte magasodó hegyeket és a rengeteg élményre gondoltunk, amit Tőle kaptunk…

Ahogy egyre távolodtunk Florestől, elkezdtek előbukkani a Komodo Nemzeti Park kisebb-nagyobb szigetei és a társaság is elkezdett beszélgetni. 12-en voltunk utazók: 5 indonézzel Jáváról, 1 szlovén fiúval, 2 francia lánnyal és egy izlandi párral osztozkodtunk a fenti matracokon. A legénység pedig 4 főből állt, akik szerintem valamilyen rokonsági kapcsolatban állhattak, de mivel csak egyikük beszélt angolul és ő is csak nagyon picit, ez nem derült ki, viszont az igen, hogy vérbeli tengeri-emberek a szó legjobb értelmében. A tenger az otthonuk és érzik annak minden rezdülését. Jó kezekben voltunk.

Pár óra napsütéses ringatózás után meg is érkeztünk az első program helyszínére, Rincára.

A mai nap teljes egészében a komodoi varánusznak, minden sárkányok anyjának volt szentelve. Ezek az óriási gyíkok az egész világon csakis itt találhatóak meg szabadon, egészen pontosan 3 szigeten (Rinca, Komodo és Padar) és Flores elhagyatott keleti partvidékén ritkán.

Rinca szigete viszonylag pici és nagyon kietlen, kopár dombok meg ritkás erdők borítják. Lakatlan, legalábbis emberek által…
Partot érésünk után azonnal ‘védőőrizetet’ kaptunk :). Itt ugyanis nem szabad csak úgy sétálgatni: együtt mozgunk, mindenkor a park rangerek mögött helyezkedünk el és a gyíkokhoz közel menni tilos, sőt azok a hölgyek, akik épp pirosbetűs napjaikat töltik, nem vehetnek részt a programon nehogy elemózsiákká váljanak. Ha valami mégis rosszul sül el, akkor ott a rangerek fegyvere (egy 2 villás fabot… pont, mint egy óriási csúzli… ránézel és tudod, hogy nem szabad eljutnod arra a pontra, hogy ez védjen meg…) és ha már minden kötél szakad, akkor pedig FUTÁS! De komolyan, fel lettünk világosítva, hogy ha futásra kerül a sor, akkor tudjuk hogyan kell helyesen futni. Ezek az óriási gyíkok általában csak döglődnek a napon és olyan lassan vánszorognak, hogy ép ésszel nem lehet elképzelni, hogy egyáltalán képesek futni. Pedig de, méghozzá gyorsan. Viszont mivel a lábaik nagyon kicsik, a testük pedig egy masszív izomköteg, csak egyenesen futnak gyorsan, a kanyarodás lelassítja őket. Következésképpen cikkcakkban kell futni. :)

Szóval miután felvérteztük magunkat túlélési futószabályokkal és 3 favillával felfegyverzett rangerrel, elindultunk a sziget belsejébe sárkányvadászatra… Hát, nem kellett sokat menetelnünk -egészen pontosan a ranger pihenőig- és máris megtaláltuk a gyíkokat. Ott fetrengtek a parkőrök házánál… egészen olyan képet festettek, mint akiknek eszük ágában sincs a kopár dombokon vadászni, jobb ha itt pózolnak a látogatóknak és akkor biztosan csurran-cseppen valami.

Csodafegyver nyúlik be balról, hogy Petit megvédje a támadástól… :)

Elvileg a gyíkokat tilos etetni, nemcsak a turistáknak, hanem a rengereknek is, mert ez ellusulásra készteti őket, ami nagyon negatív hatással van a szaporodásra és mikor volt ‘etetős-program’, akkor nagyon megcsappant az egyedszámuk.

Miután jól megnéztük magunknak a sárkányokat és megtudtunk sok hasznos infót róluk, tovább indultunk a sziget belseje felé.
Útközben láttunk egy bébi sárkányt, amint épp felmenekült egy fára (a fiatal gyíkok a fákon rejtőzködnek, hogy a nagyobbak ne egyék meg őket… igen, a kannibalizmus sárkányok között létezik!).

Ezután meglestünk egy tojásrakó helyet (szerencsére anyuka nem volt otthon :), a gyíkok ugyanis nem őrzik a fészküket, hanem úgy védekeznek a fosztogatók ellen, hogy az igazi fészek mellé egy pár álfészket is ásnak).

Tovább folytattuk utunkat és az égető déli napban felkaptattunk az egyik kopár dombra, ahol sárkány egy sem volt, ellenben gyönyörű kilátás tárult elénk a Komodo Nemzeti Park szigeteire.

Túránkat a park bejáratánál fejeztük be, ahol megkockáztattam egy önálló, ranger nélküli 20m sétát a WC-re és (bár az egész túra alatt egy sárkányba sem botlottunk, leszámítva a néhány parkőr ház melletti heverészőt) itt sikerült belefutnom egy megítélésem szerint óvodás korosztályú sárkányba. Szerencsére ő jobban félt, mint én, szóval gyorsan eliszkolt. :)
Megköszöntük a sok infót vezetőinknek és hajóra szálltunk, hogy elfogyasszuk ebédünket és folytassuk utunkat a Flores-tengeren.

Már jócskán délután volt, amikor megérkeztünk a következő állomásra. Komodo szigete sokkal nagyobb, mint Rinca és utóbbival ellentétben sűrű erdő borítja. Itt sokkal több gyík él, csak nagyobb helyen, jobban elbújva. A gyíkokon kívül egy egész falunyi ember is lakik itt. Ez probléma. Egyrészről az emberek megtanultak valamennyire együttélni a helyzettel, másrészről a sárkányoknak az ember abszolút zsákmány kategória és sok baleset történik felelőtlenségből.

A hajón azt az infót kaptuk, hogy maradjunk a kijelölt ösvényen, maradjunk együtt és keressük meg a túravezetőt valahol kicsit fentebb… Esemény nélkül sikerült abszolválni a feladatot, majd kialkudtunk egy kedvező sötétedés előtti árat és elindultunk egy nem túl hosszú túravonalon, nehogy ránk esteledjen. A dzsungel lenyűgöző volt: láttunk őzeket, rikító színű madarakat, de sárkány nem keresztezte az utunkat. Ismét feljutottunk egy kilátópontra, ahol megint csak elcsodálkoztunk az indonéz szigetvilág szépségén, majd visszaindultunk.

Útközben a vezetőnk sok mindenről mesélt. A kérdésre, hogy tényleg veszélyesek-e a sárkányok azonnal rávágta, hogy persze. Arra, hogy történt-e baleset először nem akart válaszolni mondván ‘ez ők tudják, de másnak nem kell tudni, mert akkor nem jönnek majd ide az emberek…’, végül beadta a derekát és mesélni kezdett. Elmondta, hogy voltak megharapások, leharapások. (Ez ugyebár azért veszélyes, mert a gyíkok nyálában, szájában, fogain gyilkos baktériumflóra található, ami gyorsan megöli az áldozatát, legalábbis tudósok így gondolták, manapság van olyan nézet is, hogy szimplán apró méregmirigyek vannak a szájukban… végülis a lényeg, hogy jobb, ha nem harapnak meg.) Volt, aki túlélte a támadást, a legtöbben nem. Volt, aki eltűnt. A legrosszabb, mikor kisgyerek tűnik el és soha nem találják meg (sziget lévén, nem kell túl sok képzelőerő…). Persze ezek nem gyakori esetek, de sajnos a konfrontálódás mindennapos és borzasztó figyelmet és alkalmazkodást igényel. Például az alapvető, hogy sötétben nem mész ki és napközben is jól körülnézel, hogy merre mész. Az ajtókat zárni kell, mert ha a vadászat nem ment jól, akkor a sárkányok bemásznak a házakba és szétdúrnak mindent egy kis kaja reményében (amúgy nem esznek naponta, simán eltelik egy hónap két evés között).
És tényleg, ahogy beértünk a kikötőbe (itt csak olyan 15 ház van, a falu messzebb helyezkedik el), egy fickó óriási bottal igyekezett lelökdösni egy hatalmas gyíkot a teraszról. A házak lábakon állnak, gondolom azért, hogy a gyíkok ne tudjanak felmászni, de a sors iróniája, hogy egyrészt a sárkányok megtanultak ‘lépcsőzni’, másrészt imádnak a házak alatt fetrengeni…

Már szürkület volt, így a gyíkok is egyre lomhábbak lettek. Lassan indulnunk kellett volna vissza a hajóra, de a vezetőnk azt mondta, hogy bemutat minket Rambónak… :) Rambó -az egyik legnagyobb, idősebb gyík- most lábait szétdobva hason hevert az egyik ház bejáratánál, nem is pislogott. Én azt hittem halott, de nem. Így nap végére, ahogy a hőmérséklet is esik, ők is bepillednek. Még azért így kiterülve is elég félelmetes volt, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan tekingettünk jobbra-balra, mivel a házak alatt több óriási gyík is mocorgott…

Emi, Peti és Rambó :)

Izgi volt ez a nap, jó volt látni a komodoi varánuszokat élőben. Azért persze nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy igazán nagy sárkányt nem láttunk csak a rangerek házai körül… Vajon odaszoktattak néhányat, hogy legyen mit mutogatni a látogatónak és a befolyt pénzből meg támogatni a fajmentő programot (már csak kb 6000 egyed van, amiből csak kb 350 nőstény!!!)? Nagyon valószínű. Autentikus sárkányles volt? Hát nem igazán. De mindezektől függetlenül egy különleges élmény volt közelről látni ezeket a hatalmas gyíkokat. Olyanok, amilyenek, de a világ kevesebb lenne nélkülük…

Már sötét volt, amikor végül mindannyian épségben felmásztunk a hajóra és körülültük a leterített szőnyeget, hogy elfogyasszuk vacsoránkat. Az este maradék részét a hajóorron töltöttük, kiterültünk, beszélgettünk és néztük a csillagokat. Majd mikor már mindenki kellően betompult, felmásztunk az emeleti matracainkra és hagytuk, hogy a monoton hullámzás és a sós tengeri fuvallat álomba ringasson minket.

FOLYT.KÖV.

Show your support

Clapping shows how much you appreciated emi bekpek’s story.