A költői nyelv megtalálása (II.)

A múlt héten elkezdett gondolatmenet folytatása következik ebben a bejegyzésben. Mint kiderült, a vers és a regény nem pusztán formai, hanem tartalmi megkülönböztetést is igényel: míg a versben a rímek irányítják a cselekményt és a szereplők személyiségét, addig a regényben a szereplők személyisége irányítja a cselekményt és a szavakat (,,rímeket”).
A saját nyelvhez mindenekelőtt meg kell határozni, hogy miről szól a történet — vagy legalábbis, milyen csapásvonal mentén szerveződnek a dolgok –, kik lesznek a szereplők, nekik milyen karakterük lesz, hogyan és mikor lehet ütköztetni, összekapcsolni őket, és a legfontosabbat, ki beszél majd? Az irodalom ismer úgynevezett mindentudó narrátort, E/1-es narrátort, külső narrátort, váltogatott narrátort, hogy a teljesség igénye nélkül a probléma sokszínűségét érzékeltessük.
Bármelyiket vesszük is górcső alá, egyből egy új égető kérdés merül fel: kell-e karaktert alkotni neki, vagy lehet személytelen ez a szereplő? Befolyásolja a cselekményeket, vagy csendben marad, és csak mesél? Nézzük újra két barátunkat, Istvánt és Bélát:

– István, elmondaná, kérem, mit látott?
– Beléptem a szobába — kezdtem mesélni. — A tetem az oroszlánok mellett feküdt. Sérülések, vér, tudod, olyan vérfürdő. Aztán fotók, rajzok, hát szóval rutinmunka. De az elejétől gyanús volt ez a Béla — és ahogy ezt kimondtam, ökölbe szorult a kezem.

Nos, a narrátor ebben az esetben István, és Béláról nem objektíven, hanem szubjektíven értesülünk, tehát az egyik szereplő látásmódja befolyásolni fogja a mi ítélőképességünket. A spoilerveszélyre felhívom most a figyelmet: emlékezzünk Agatha Christie Az Ackroyd-gyilkosság című regényére, ahol a gyilkos a főszereplő narrátor, és Poirot teátrális utolsó jelenetét megelőzően mindenkire gondolunk, csak magára a doktorra nem. Így az E/1 tehát a szándékos megtévesztés miatt fontos. Nézzünk egy másik példát:

Istvánt akkor ismertem meg, amikor belépett az állatkert ajtaján; a seprűmre támaszkodtam, és arra gondoltam, hogy ez bizony mindent kiderít majd. Aztán pár órával később már Bélát vitték bilincsben. Soha nem felejtem el ezt a pillanatot, betuszkolták az autóba, miközben még beszélgettek is:
– Amit most elmondott, azt tudja, hogy felhasználjuk maga ellen? — kérdezte István.
– Trükköztél te szemét! — kiabált hevesen Béla, majd beütötte a fejét beszállás közben.

Ebben az esetben ki a narrátor? Lesz szerepe, vagy csak egy külső szemlélő?
A példák túlzó egyszerűségükkel is talán kielégítőek, így még egy fontos dolog maradt, hogy a jelenlegi bejegyzés teljes legyen: az önkényes nyelvteremtés. Kezdő és érezhetően kapálózó írók szeretik azt gondolni, hogy új jelzők és jelzős szerkezetek kitalálásával bizony hatékony módon valósíthatják meg az egyedi hangvételt. El kell keserítsek mindenkit, sajnos ez nem így működik. Végezzük el a következő gondolatkísérletet: a magyar nyelv statisztikailag leggyakrabban használt ezer szavát összegyűjtjük, és először odaadjuk József Attilának, majd egy teljesítményét közepesnek sem nevezhető írónak. Mi fog történni? Minden bizonnyal József Attila meglepő nyelvi játékokkal, váratlan rímekkel rukkolna elő (,,taní-tani), míg a versenytárs szenvedne. Hogy miért? Mert azt gondolná, hogy maguk a szavak állják útját, hogy kifejezésre juttassa gondolatait, ám József Attila önmaga alkotná- és értelmezné újra a szavakat.
Nem kell oldalakon és jelzőkön keresztül magyarázni, mennyire példátlanul, és mások számára úgyis érthetetlen mélységgel szereti a költő a hazáját, hiszen elég csak annyit írni, ,, Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály […]”. Nem kell kacifántos módon bemutatni a szerelmet, mert sokkal egyszerűbb annyit írni: ,,Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.” Végül pedig beszéljen önmagáért a bejegyzés utolsó példája: ,,A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.”

A ,,szelíd” és ,,szív” szavak rövid magánhangzóval való használata megint egy olyan frappáns fordulat, amit a kezdők nem mernek megengedni maguknak; a profinak pedig kötelessége, hiszen a verselést nem érdekli a grammatika, csak az test, amin megmutatkozik.