Amikor taxiztam, felvettem a Józsefvárosban egy fazont. Harmincas fehér férfi, barna kordöltönyben, ilyet nem látsz ma már. Mint aki temetésre indul vagy esküvőre. Lehet, ügye van az adóhivatalban, és azt akarja, komolyan vegyék. Nem látszott idegnek. Beszállt hátra, finom jelzés, hogy nem akar dumálni. Bemondta a címet, belváros, és bámult ki az ablakon. Nem hagytam annyiban, próbáltam kiszedni belőle, hova készül, ez afféle sport nálam, mit tudok kinyomozni egy fuvar tizenpár perce alatt. Mindenre röviden válaszolt. A József Attila utcában tettem ki a sarkon, így kérte. Szép nyugodtan indultam tovább, hogy lássam, hova megy, erre nincs házasságkötőterem. Belépett a lottózóba, itt van egy nagyobb irodájuk. A másik sarkon leálltam, gondoltam, várok egy kicsit. Régebben elszívtam volna egy cigit ilyenkor, hálisten leszoktam. Nemsokára jön ki a lottózóból, egy dagadt sporttáskát cipel. Tuti nem volt nála, amikor beszállt, legfeljebb begyűrve az öltönye alá. Ez volt a leggazdagabb ember, akivel találkoztam életemben.
