Fehér és büszke és meleg
Idén is megtartották a budapesti felső-középosztály önfelszopó, progresszív színekben tetszelgő fesztiválját a Budapest Pride-ot, ami, ha a Jobbiknak igaza lesz, az utolsó. És ezzel nincs probléma.
A jelenlegi keretek között lévő Budapest Pride-ot fel kell számolni. Semmit nem tesz a mozgalom annak érdekében, hogy a jelenlegi hatalmi kereteket lebontsa. Épp ellenkezőleg, be akar tagozódni a hatalomba, de nem a társadalom érdekében, hanem idealista individualista ábrándok érdekében.
Magyarországon nincs melegközösség, nem hogy buzilobbi lenne (érdemes e téren elolvasni Bereczky Tamás interjúját), amit egyes jobboldali politikusok hisznek, de ezen nem vagyok meglepve, a jobboldal mindig is tele volt spukokkal (szellem, kísértet lidérc; Max Stirner szerint az egyén gondolkodásmódját károsan befolyásoló — nem létező — egység, gondolat, lásd: Isten, haza, család, erkölcs és így tovább és így tovább). A közösség hiánya azon is meglátszódik, ahogy az egész kommodifikálódott, áruvá vált. Nem számítunk, se egyénként, se kisebbségként. Fogyasztók vagyunk ugyanúgy, egy fogyasztói csoport, aminek el kell adni, bizonyos szempontból kizsákmányoltak (bár leginkább magunkat zsákmányoljuk ki), hiszen az a meleg”közösség” ami itthonlétezik, azt nem meglepő módon a fehér, leginkább felső-középosztálybeliek alkotják.
A Pride mozgalom eredetileg egy baloldali mozgalom volt, az egyenjogúsítás jegyében jött létre, mára ez a gondolatmag elveszett. Néhányan még próbálták feléleszteni ezt a hagyományt kisebb sikerrel (LGSM), de nem maradt más, mint, hogy követeljük a házasságot, mindezt persze szivárványba öltöztetett multik támogatásával, és néhány párt kampányolásával (Együtt, Momentum, DK, LMP, akiket én személyesen láttam kint; közülük egyik sem baloldali, mindegyikük szépen betagzódik a nyugati neoliberális establishmentbe). Azt a házasságot, amely a kapitalizmus alapja, újratermelő eszköze. Amelynek az osztálydinamikája kicsiben követi a kapitalizmusét, ahol a férfi a burzsoá és a nő a proletár (vö.: Engels — A család, a magántulajdon és az állam eredete), mely a férfi-férfi és nő-nő házasság esetén is fent maradna.
Ideje lenne felvállalnunk azt, amivel a jobboldal évtizedek óta vádol bennünket: bontsuk le a házasság intézményét!
Pontosabban szólva, a monogám házasság intézményét. Hiszen ezzel nem csak a kapitalizmus reprodukciós erejét hátráltatjuk, hanem a neoliberális “pride” alól is kihúzzuk a szőnyeget. Aki gyermeket akar vállalni, az ugyanúgy megteheti. Nincs szükség papírra az államtól, vagy akár egy (hegeli) szellemtől ahhoz, hogy valaki boldogan éljen, míg meg nem hal, ha hiszünk még a népmesei végződésekben (a magyar állam családpolitikáját jelen pillanatban hagyjuk figyelmen kívül, az megér egy külön posztot).
A monogám család vezetett a patriarchátus kialakulásához és azon keresztül a kapitalizmus felemelkedéséhez (és késebbi fenntartásához), amely bár történelmi szükségszerűség volt, mára teljes mértékben felesleges, elég csak a válások magas számát megtekinteni. Nem egyéb, mint kommodifikált romantikus ábránd. Mint mondtam gyermeket papír nélkül is lehet szülni, vagy épp örökbefogadni. Azt megelőző családmodellek (punalua házasság, csoportos házasság) azonban még nem előfeltételezte a nő magántulajdonként való tekintését. A nőkön és férfiakon a család közösen osztozott, az unokatestvéreket kivéve (vérfertőzést kizárandó). A leánynak nem csak az anyja volt az anyja, hanem az anyja húgai és nőverei is, ahogy az apa fiútestvérei is apjuk voltak a gyermeknek. Ezek családok adták a közösség fő szervező erejét, példa is van arra, hogy az irokézeknél, ahol hasonló családmodell volt fent, akár 700 fő is élhetett “egy fedél alatt”.
A monogám házasság, ahol a nő a férfi tulajdona, kezdte el kitaposni az utat a kapitalizmus kifejlődéséhez, melyhez rengeteg segítséget kapott a különböző keresztény egyházaktól (leginkább a protestánsoktól). És most ezt a “privilégiumot,” a társadalmi elnyomásnak ezt az eszközét akarjuk mi az LMBTQI “közösség” tagjai, a Kinsey-skála proletárjai megszerezni? Ezt? És azért mert 2017 van (és ha már Momentum és évszám alapú érvelés, gondolom Fekete-Győrék ezerötszáz-valahányban a boszorkányüldözést támogatták, mert ezerötszáz-valahány van), vagy azért mert van ez mítikus Nyugat, melynek ideájához foggal-körömmel próbál ragaszkodni a progresszív közösség? Az a mítikus Nyugat, ahol egyre nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, ahol lassan tényleg kimondják, hogy ez bizonyos embercsoport nem erőforrás, hanem tehertétel társadalmon? Az a Nyugat, ahol farizeusként fegyvereket adnak Szaúd-Arábiának, az ISIS egyik legfőbb támogatójának, majd széttárják a kezüket és civiliket bombáznak a terrorizmus elleni harc jegyében? Igen, oda akarnak tartozni, a burzsoázia a burzsoá társaságát keresi.
Fellépőkként pedig a vihart kavaró Alok Vad Meion transznemű előadóművész (persze, szép dolog, hogy kifelé összezár a “közösség”, de és ez itt egy nagy DE ez csak elássa a belső feszültségeket és problémákat, amelyek jelen pillanatban sokkal fontosabbak lennének, persze ez a petit-burzsoáziának nem érdeke. A vidéki AIDS-es, alkoholista, herbálfüggő cigány meg dögöljön meg, ő csak egy mocskos proli), illetve Kemény Zsófi, bocsánat Sophie Hard (hű, mennyire bemutat a rendszernek, hogy pornós név) szerepelt, aki “anti-szexista” rapet adott elő (ha még feminista lett volna, de akkor se jutott volna tovább a corporate feminismnél, azzal, amit Hillary I’m with Her kampánya is képviselt, vagy a Wonder Woman film, avagy nők is lehetnek imperialisták, kizsákmányolók, háborús bűnösök), amelynek szintén a középosztály a célcsoportja. De végülis egy atyai hátszéllel, borzasztóbbnál borzasztóbb könyveket író slammertől nem hiszem, hogy ennél sokkal több várható (arról nem is beszélve, hogy van nekünk egy leszbikus, cigány énekesnőnk Oláh Ibolya, de ő valószínűleg nem elég fehér a szivárványhoz).
Ugyanezen a napon tartották a Tesco dolgozók sztrájkját is, de erről — természetesen — a Pride-on nem esett szó, miért is esett volna? Hisz csak szolidaritást akarunk, egyből, és ezért semmit nem vagyunk képesek nyújtani, vagy vállalni, esetleg más elnyomott rétegekkel közösséget vállalni, hiszen az nem célja a burzsoáziának. A célja az elnyomott rétegek minél kisebb szeletekre való felszalámizása és azoknak egymás torkának való ugrasztása. Mindezt a spektákulum fenntartása, a szivárványmarketing, a profitmaximalizálás jegyében.
A dolgozók pedig dögöljenek meg, ők nem számítanak. Csak az, hogy fenntartsunk a számunkra kényelmes életet biztosító kapitalizmust, szivárványszinekben.
Ki kell mondani, a magyarországi meleg”közösség” nem érdemel szolidaritást, nem érdemel képviseletet. Nem érdemel semmit. Nincsenek ők hátrányos helyzetben, mert más a szexuális beállítottságuk (ezt csak a burzsoázia látattja így, hogy megossza az elnyomott rétegeket), amíg nagy többségük sokkal jobban él, jobban keres, mint az ország nagy része. Amikor a korai marxisták burzsoá devianciának bélyegezték a másságot, igazuk volt, a mai Magyarországon továbbra is az. A felső-középosztályon kívül senki nem engedheti meg magának, hogy meleg legyen.
Ennek ellenére, ki kell állnunk mellettük, támogatnunk kell őket, de nem a Budapest Pride keretein belül, nem azon az egy kijelölt napon. Nem azzal, hogy szivárványra festjük a BP, a Google vagy a Momentum logóját. Kerüljük meg a burzsoázia hamis, marketingszolidaritását. Tegyünk érte, hogy a meleg”közösség” Magyarországon ne csak idézőjelben szerepelhessen, beszéljünk a problémákról; a mentális betegségekről, a nemi betegségekről, az alkohol-, és drogfüggőségről. Beszéljünk az alulfizetett pénztárosokról, beszéljünk a kihasznált idénymunkásokról. Beszéljünk a cigányság helyzetéről. Közösen, mindannyian: faji, nemi, szexuális és gazdasági proletárok. Beszéljünk, és fogjunk össze.
