The Junction
Published in

The Junction

A Late Evening in May

a verse translation

“Lady in Red”, tapestry, by József Rippl-Rónai (1898)

a poem by Lõrinc Szabó, translated by Joe Váradi

A Late Evening in May

It was late, I headed home, my soul
wrestling with thoughts of the day past,
I walked, along gardens and villas,
exhausted, sullen, downcast,
or was it my feet that carried me
dark branches looming overhead,
my two feet, two loyal servants
who by instinct my body led.

Suddenly a wave swept over me
on that late evening in May,
scents that hung heavy and dense
invisibly wafting away,
and in that sweet, exhaling darkness
the world adrift in vapors
surged toward me like an ocean of
lilacs, jasmine and acacias.

From the depths of hidden gardens
surged toward me like the sea,
broad, soft wings that barely fluttered
and settled around me,
covered my joyous parade with
myriad petals of surprise
and this gorgeous, buoyant moment
dispelled all worries from my mind.

Every scent, as if alive
found its voice and spoke to me,
I drank in their tales of
passion and love, heavenly;
through the railing pale as a ghost
a shrub stretched a slender limb
and as wine does a thirsty caraffe
its spirit filled me to the brim.

I lumbered slowly ahead,
tipsy, slightly wavering,
new seas sprang from the next garden,
new shrubs through the next railing,
and the scents permeated
my lungs, my heart, my mind,
I felt as though I’d grown wings
and left my weight behind.

How did I get home, I know not.
— My woes no fewer than before.
But since that day, I’d grown
to love life a little more,
amid work and troubles I await,
that it come, as I’m sure it might,
to brighten my weary moments,
some fortuitous delight.

The original, by Hungarian poet Lõrinc Szabó (1900–1957) (Wiki Bio), is below. Previously, I translated The Owl by the same poet.

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem 
az elmult nappal küszködött, 
mentem, mogorván, kimerülve, 
a kertek és villák között, 
nem is én mentem, csak a lábam 
vitt a fekete fák alatt, 
két lábam, két hű állatom, mely 
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben 
valami hullám megcsapott: 
illatok szálltak láthatatlan, 
sűrű és nehéz illatok, 
a lélegző, édes sötétben 
szinte párolgott a világ 
és tengerként áradt felém az 
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből 
tengerként áradtak felém, 
nagy, puha szárnyuk alig lebbent 
és letelepedtek körém, 
a meglepetés örömével 
lengették tele utamat 
s minden gondot kifújt fejemből 
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat 
külön megszólalt és mesélt, 
ittam a virágok beszédét, 
a test nélkül szerelmes éjt; 
a rácson kísértetfehéren 
áthajolt hozzám egy bokor 
s úgy töltött csordultig a lelke, 
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva 
indultam nagylassan tovább, 
s új tenger dőlt a szomszéd kertből 
új bokor az új rácson át, 
s az illattól már illatos lett 
tüdőm és szívem és agyam, 
egész testem elnehezült 
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már. 
- A gondom ma se kevesebb. 
De azóta egy kicsit újra 
megszerettem az életet, 
s munka és baj közt mindig várom, 
hogy jön, hogy majd csak újra jön 
valami fáradt pillanatból 
valami váratlan öröm.

Another of my translations by the same poet:

--

--

--

The Junction is a digital crossroads devoted to stories, culture, and ideas. Our interests are legion.

Recommended from Medium

The Real One

While The Cat Sleeps

I am here and there must be a reason

Diary of a Philophobe (Foreword)

The Deciduous Woman: a poem about rebirth

Daffodils in Spring

Vise Grip of Uncertainty

Get the Medium app

A button that says 'Download on the App Store', and if clicked it will lead you to the iOS App store
A button that says 'Get it on, Google Play', and if clicked it will lead you to the Google Play store
Joe Váradi

Joe Váradi

Editor of No Crime in Rhymin' and Language Lab | ..."come for the sarcasm, stay for my soft side"

More from Medium

We Don’t Talk About Daniela

Maybe Poetry Would Find You