Evening Conversation
between a child and her late father
Not long ago I posted a poem of Hannah Szenes, who lived a short but remarkable life, was executed in 1944 and became a war hero. This is a poem she penned when she was only fifteen. She had lost her father a decade earlier.
When I saw this photo I felt that I had a rather perfect match.
Translated by Joe Váradi
Evening Conversation
Climb into bed. Close my eyes.
The evening beams a sooty smile at me.
I pull the sheets up to my chin.
I am ready, I’ll wait for you, daddy.
Come, sit by my bedside
Wrap your two hands around mine,
Kiss me on my forehead, let’s
Talk and while away the time.
We converse without sounds,
Been like this now for ten years.
Still you understand all that I say,
My thoughts, my hopes, my fears.
I was a child when you went away,
Hadn’t even started school,
It was May when the heavens called you,
The day was rainy and cool.
Brother and I were taken away,
Mother dressed in all black,
Ashen, she whispered in our ears:
Daddy will not be coming back.
Swept up in throngs of bodies
At the crowded funeral, alone,
I could barely understand yet:
Daddy will not be coming home.
But at night after I lay down to sleep,
I mustered a feeble prayer:
Grant my dear father peaceful rest,
Oh gracious Lord, my Savior.
May God grant you the peace
As this child oft did beseech,
And I pestered you plenty.
Please forgive my loving breach.
I could share with no one living
My young heart beset with woes,
It felt so good to lay bare
My soul and to hold you close.
When joy befell my days, cheerful,
And words hardly rang true,
How sweet to share the news
Heart to heart, with you.
Father, you were always good to me,
On lonely paths, in hours of need,
Stood beside me in my struggles,
Answered my calls and came, God speed.
How can I ever thank you —
But we must part, the hour’s late I fear,
And I must rise early with the sun.
Good night, then — father dear.
The End
The original, in Hungarian, by Hannah Szenes:
Esti beszélgetés
Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.
Gyere, ülj le az ágyam szélén
Vedd két kezedbe kezemet,
Adj egy csókot a homlokomra
És beszélgessünk egy keveset.
Tíz éve már csak így beszélünk,
Hangok nélkül és szótlanul.
Te mégis érted, amit én mondok,
Ami e lelkemen átvonul.
Amikor elmentél, gyermek voltam,
Az iskolába se jártam még,
Egy május nap volt, hűvös, esős,
Mikor magához vett az ég.
Engem bátyámmal elvittek otthonról,
Anyuka mély feketébe öltözött,
Este halványan súgta fülünkbe:
Apuka nagyon messze költözött.
A temetésen emberek tolongtak
S én szorongtam a rokonok között.
Akkor még nem tudtam mit jelent:
Apuka nagyon messze költözött.
De este, amikor lefeküdtem,
Pár szót tákoltam össze imámnak:
Uram, édes jó Istenem,
Adj békés nyugalmat az édesapámnak.
Tán Isten megadta néked a békét,
Amit gyerekszám annyiszor kért,
De én gyakorta zaklattalak.
Ugye nem haragszol hívásomért.
Ha gyermekszívemet bántalom érte,
Mit nem tudtam élőknek elmondani,
Olyan jól esett tehozzád bújni,
És minden fájdalmat kiontani.
Ha örömöm volt, ujjongó, boldog,
Mit szavakká formálni alig lehet,
Olyan édes volt elújságolni
És mindent megbeszélni veled.
Apám, Te mindig olyan jó voltál,
Hívó szavamra hozzám leszálltál,
Nehéz utakon kísértél engem,
Küzdelmeimben mellettem álltál.
Köszönöm néked százszor, ezerszer.
De most már búcsúzzunk, késő lett, lám,
És holnap reggel korán kelek fel.
Jó éjszakát hát, édesapám.
Budapest, May 1937
