A kudarc szar! — Vol. 1.

Azt hiszem ez a téma megér két külön cikket, mert tele van vele a startup világ, mumusként kezeljük, pedig óriási fejlődési lehetőség rejlik benne! Hogy hogyan, azt a második cikkben elolvashatod.


“Fail fast, fail often”

— tartja a bölcs startup mondás. Tanulj a kudarcaidból és LÉPJ TOVÁBB! A kudarc kitűntetés, mert azt mutatja, hogy próbálkozol.

Hát ez baromi jól hangzik, így még könnyűnek is tűnik, de ha ennyire egyszerű lenne, mindenki szupersztár lenne és senki nem lenne öngyilkos vagy depressziós, miközben a cégét gründolja.

De vannak ilyen esetek, nem is kevés, ami nekem intő jelnek tűnik arra, hogy ez a mondás túl felszínes, a leegyszerűsítő volta elfed dolgokat azért, hogy könnyen emészthető (és benyelhető) legyen, ezzel arra sarkallja a startup közmondásokon nevelkedőket, hogy ne is foglalkozzanak a mögöttes tartalmával. Én ezt azért most megbizergálnám egy kicsit.

Mi is történik a kudarc átélése és a továbblépés között?


A következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmas kérdéseket feszegetnek!


Több olyan startupperrel dolgoztam már együtt pszichológusként, aki abban kért segítséget, hogy a kudarcait feldolgozza. Nekem is volt számtalan. Volt aki a teljes cégét elbukta, volt aki “csak” óriási(nak vélt) lehetőséget bukott el, volt aki az egész életét haszontalannak érezte.

Néhány dologban mindannyian hasonlítottak:

Féltek.

Vagy attól, hogy ez mégegyszer megtörténik, vagy attól, hogy ebből soha nem fognak felállni, vagy hogy hogyan fognak majd ezután a saját szemükbe nézni — nem is beszélve mások szeméről.

A félelem természetes érzés, ahhoz az alapvető evolúciós előnyhöz kapcsolódik, hogy megvéd minket a veszélyektől. Valójában ez az érzés nagyon is hasznos, mert enélkül nem ismernénk fel a veszélyeket és olyan helyzetekbe hoznánk magunkat, amik kárt okozhatnak testi és/vagy lelki épségünkben.

A modern ember félelmei modern félelmek. Azzal, hogy képesek vagyunk elképzelni bizonyos helyzeteket és ezekben magunkat, képessé váltunk arra is, hogy a jövőben elképzelt dolgoktól féljünk. Saját fantáziánk rengeteg irracionális félelmünk táptalaja.

A jövőbeli kudarcoktól való félelem szintén egy fantázia. Valójában nincs racionális alapja, mert nem a jövőben élünk, hanem itt és most. A jövőt és az ott bekövetkező negatív eseményeket — és saját kudarcunkat- mi fantáziáljuk bele a jövőnkbe.

Ez a fantázia mégis képes arra, hogy a jelenbeli cselekvésünket megbénítsa. Olyan életszerűnek és valóságosnak láttatja a jövőt, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ez máshogy fog majd történni, ezzel bebiztosítva és megerősítve ezzel kapcsolatos félelmeinket.

Az evolúciós mechanizmus mégis működik, hiszen a jövőbeli kudarcainktól való félelem megvéd minket attól, hogy olyat csináljunk, amiben bebizonyosodhat, hogy inkompetensek, értéktelenek, “nem elég jók” vagyunk. Hogy kit mitől véd, az nagyon egyedi, mindekinek megvan a maga “raktár készlete” azokból a dolgokból, amikkel nem akar szembenézni.

Szégyellték magukat.

A szégyen az egyik legbénítóbb érzés amit gyerekkorunkból hozunk. Nem alapérzés (Ekman 6, az újabb kutatások 4 alapérzelmet különítenek el), hanem tanult. Megtanuljuk, hogy szüleink valamilyennek akarnak minket látni (okos, ügyes, szorgalmas, jól nevelt, kinek mi) és mi bizonyos helyzetekben nem vagyunk okosak, ügyesek, nem felelünk meg ennek az elvárásnak. Minél szigorúbb elvárások vesznek minket körül, annál erősebben kínoz a szégyen. Ezt a “logikát” aztán frankón megtanuljuk, belsővé tesszük és állandó mérceként használjuk felnőtt korunkban is. Valójában észre sem vesszük, de magunk felé is megtanulunk szigorú, szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztani, és megtanulunk szégyent érezni akkor, amikor nem felelünk meg belső mércénknek. Ezt a folyamatot csak támogatják a külső elvárások.

És persze vannak helyzetek, amikben az objektív tények is azt mutatják, hogy nem tudtuk teljesíteni azt, amit mi szerettünk volna, vagy amit mások vártak tőlünk, azonban az ehhez kapcsolódó érzés erősségét jelentősen befolyásolja a korábbról hozott pakk. Nem objektívan nézzük a teljesítményünket, hanem bekapcsol a régi minta, “én egy olyan ember vagyok, aki nem képes az elvárásoknak megfelelni, ez nem elfogadható, mit mondanának most a szüleim” stb.

A kudarc környékén is valami ilyen történik érzelmileg. Egy csomó elvárás nehezedik ránk külső és belső egyaránt és a kudarcos helyzetben ezeknek az elvárásoknak nem tudunk megfelelni.
Az ezekben a helyzetekben megélt szégyen érzés két forrásból táplálkozik, az egyik egy objektív, racionális különbség az teljesítményem és a meghatározott cél között, a másik pedig egy irracionális, a tanult mintáinkból hozott érzés. És ez az utóbbi azért genyó, mert egyrészt nincs rá objektív magyarázatunk — ha csak valaki önismeretében olyan fokán nem áll, hogy már felismeri, hogy az érzései egy része a múltból származik- és mert képes felnagyítani az objektív tényeket is.

Bárhogyan is, érzelmileg nagyon megviseli az embert.

Gyengeségnek élték meg.

A startupok (torzított) világa nagyszerű táptalaja annak, hogy egy-egy kudarc után értéktelennek és gyengének érezzük magunkat, mert a startup “média” azt sugallja, hogy nem lehet gyengének lenni, ami persze így nem igaz, mert mindenki elgyengül néha, mindenki követ el hibákat és mindenki kerül olyan helyzetbe, amikor nem tud ereje teljében dolgozni.

Ne is várd magadtól, hogy minden pillanatban 100%-on teljesítesz, mert ez NEM IGAZ!

Egy kutatásban élsportolók teljesítményét vizsgálták és azt találták, hogy ők sem tudják folyamatosan leadni azt a teljesítményt amit az adott versenyen látunk tőlük. Az edzés és felkészülés úgy van felépítve, hogy a teljesítményük hullámzása azon az egy versenyen érje el a csúcspontját. Persze rohadt keményen dolgoznak azon, hogy minél magasabban legyen ez a csúcspont, de ez nem állandó, hanem hullámzó.

Az előzőek ismeretében nem nehéz megérteni a kudarc kapcsán megjelenő értéktelenség, gyengeség érzését. Átélni annál szarabb és nehezebb! Az ügyfeleim beszámolói alapján ilyenkor úgy érzik, semmire nem képesek, azok a képességeik, amikben eddig biztosak voltak, most mintha eltűntek volna, mintha nem önmaguk lennének.

Az eddig felépített kép önmagukról sérül, egyeseknél teljesen összeomlik és a romok alatt találják magukat összetörve, jön az önsajnálat, a sebek nyalogatása, a kínzó önmarcangolás, ami még mélyebbre taszítja szerencsétlen “áldozatunkat”.


Az emberek annyira változatosak, hogy természetesen a kudarchelyezetekben megélt érzelmek listáját bárki ki tudná egészíteni még sok mással, én most azokat szedtem össze, amelyekkel a saját magam kudarcai, illetve ügyfeleim személyes elmondásai során visszatérően találkoztam.

A kiút ebből ott nyílik meg, amikor lehámozzuk saját magunkról a múltunkból jövő — és nem a jelen eseményei által kiváltott — érzéseinket, a helyzetünket és saját magunkat is objektíven kezdjük értékelni. Ilyenkor jól jönnek a külső visszajelzések, amik megerősítenek minket saját értékeinkben, amik nem vesztek el attól, mert valami nem sikerült. Ebben a folyamatban apránként újra megtaláljuk önmagunk képességeit, erősségeit és kimászhatunk a romok alól.

Ez persze kemény munka és nagyon együtt tudok érezni mindenkivel aki épp ebben az állapotban van, én is voltam a gödör alján jó néhányszor.

A következő cikkben azokról a módszerekről, de leginkább a saját magunkhoz való hozzáállásról fogok írni, amik segítenek kimászni a trutyiból és újra ép, magabiztos és nem utolsó sorban sokkal erősebb emberként folytatni az utunkat, hogy ha már átéltük a kudarcot, abban ne csak az elkövetett hibáinkról és rossz döntéseinkről, hanem önmagunkról is tanuljunk.

One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.