Házak rideg köveit simogatja a szelíd kormos füst,
Poros utcák tábláit mossa a hideg téli szél,
A halál lehellete fedi be a magányos hosszú sötét utat,
S a sarkon egy pocsolya tükrözi a valaha volt kék eget.
A keskeny utca végén:
Zene,
Egy bús dallam, mely megakad, gyűlölettel fordul magába,
És újra majd újra belekezd.
Mélyen a föld alatt nézem ezt,
hiszen nyár van ott s meleg,
Szellő járja át poros testem,
De miért gyalogol gyászas gyűlöletben néhány utam?
Vagy csak én látom így?
Vagy talán nem is a föld allatt vagyok, hanem mégis lelátok a mély szépségbe ott fönt délen?
Megfordult e, vagy elmém bolyong sötétben?
Furcsa érzés, és épp biztonságbam egy templomtoronyból a víz tükrét csodálva.